Ilyen otthonülős napokon a világháló és a mobiltelefon rengeteg új szórakozási lehetőséget kínál, amire rásegítenek a streaming-szolgáltatók, művelődési intézményeink, valamint néhány színész, pszichiáter, de van már az aktuális járvánnyal foglalkozó tudós podcastja is. Létezik azonban egy újabb játék, amellyel vigyázni kell, mert könnyen szenvedélyünkké válhat.

A nagyobb élelmiszerláncok már régóta felkínálják felületüket, hogy azokon keresztül rendeljük meg a legkülönbözőbb portékákat, hogy ne kelljen bemenni az üzleteikbe, majd felmálházva hazabotorkálni. Kényelmes, de eddig én nem kértem belőle. Szerettem a gondolák közt járkálni, bámészkodni újdonságok után kutatva. Ennek ebben a ragályos időben hirtelen vége szakadt. Interneten bolyongok ezernyi honfitársammal a boltokban, jönnek velünk szemben hosszú, tömött sorban a termékfajták száz és száz cikkel, ásványvíztől a tusfürdőig, karalábétól a sajtokig, ráadásul különböző kiszerelésben. A rutintalan vásárló kattintgat, majd korrigál, javít a mennyiségen, újra kattint, elégedetten halad tovább a képzeletbeli pultok között, hogy később megint hibát vétsen. Van ideje, nem dühöng sem a boltra, sem magára, barátkozik a helyzettel, ahogy a kereskedelem, meg az egész világ. Ezek a nagyáruházak éppen a választékuknál fogva szinte csábítanak rá, hogy több pénzt adjunk ki a kelleténél. Most a lendület okkal fokozódik sokszorossá a felhalmozás mohósága miatt. Az egeret nyomkodva most sem szembesülünk rögtön a végösszeggel, pedig ott van az a felső sarokban, amit a vásárlás végeztével fogunk megpillantani – amikor már nincs szívünk a komoly melóval összeállított listáról bármit is lehúzni.

Igen ám, csakhogy ráklikkelünk a fizetés gombra, amikor a masina arra figyelmeztet, hogy ácsi, van ám olyan termék az áruk között, ami kifogyott. Keresem, de nem találom. Újra keresem, mire nagy nehezen észreveszem a piros színű x-et, fájó szívvel kihúzok egy snájdig fertőtlenítő flakont, karfiolt, vagy rozskenyeret, hogy mehessek ismét fizetni. Válasszak időpontot! – figyelmeztet a felirat, majd következik az éjfekete táblázat, néhány kockával, amely ferdén szürke vonalakkal adja értésemre, hogy ha azokból valaki lemondja az időpontot, van remény. Eddig eltelik körülbelül egy óra, s következik az igazán fáradságos szakasz, bizonyos időközönként az úgynevezett ráklikkelés. Ülsz a gép előtt, vagy kezedben a mobiltelefonnal izgalmas filmet nézel, de nem enged a kísértés: hátha most szabadul fel az egyik kocka, s te botor módon elszalasztod egy izgalmas jelenet miatt. Pattogsz ide-oda, míg egyszer csak új jelzést kapsz – időközben megint csak változtatnod kell a rendeléseden, mert az a valami sincs már, amit addig még megvásárolhattál. A tapasztalat segít, azonnal rábukkansz néhány újabb piros x-re. És újra ott legelészel a változatlanul betelt kiszállítási határidők erdejében, a szürke stráfos ablakok bosszantó társaságában, amelyikből most sincs fehérré változó. Nem részletezem már az ügyfélszolgálathoz való telefonos eljutás miazmáját, kitartó próbálkozásomat különben is siker koronázta: beszélhettem egy illetékessel. Kimért volt, de udvarias, ő megért engem, mi is értsük meg őket, s miután ez kölcsönösen megtörtént, elmondta, hogy a vezetőség szokott dönteni az új kiszállítási időpontok dolgában, ezek csak azután kerülhetnek ki az oldalra. Figyeljek nagyon, és hosszan, mert érdemes. Már csak azért is, mert egy-két óra alatt azok is betelnek.

Hosszú a nap, szívesen töltöm vásárlással. Virtuálisan ezért átugrottam egy másik szupermarketbe, s elölről kezdtem a lista összeállítását. Ismételném önmagam, a korábbi menetet jártam be hasonló idővel. A végén, az x-ek tarkította akadálypálya után örvendetes újdonság várt. Táblázat, amely arról tudósított, hogy az irányítószámom függvényében megtudhatom, hogy hány órakor fognak a körzetben frissíteni, azaz adnak meg új időpontokat. Mondanom sem kell, hogy a képletesen kosaramba helyezett árukkal ott toporogtam a rajtvonalnál, kimeredt szemmel bámultam a képernyőt. És láss csodát, óraműszerűen újult meg az oldal, rávethettem magam a kívánt időpontra, majd a kártyás fizetés helyére. Innentől megint egy nehezített terepen találtam magam, de fürgeségemet nem díjazta a rendszer. Vártam és vártam, egészen addig, míg lefagytunk: én és a szerver. Mire az összes műveletet újra elvégeztem, megint megtelt valamennyi kiszállítási időpont. De megint eltelt egy, a nem tudom még hány ránk váró napból. Mindenesetre a "jó időben légy jó helyen" sztereotípia ebben a szférában tényleg nem az úgynevezett kapcsolati tőke behelyettesítő mondása. Szóval, nincs bennem düh, harag. Az áldozatos munkát végző kereskedőknek, futároknak a karanténból azt üzenem, hogy tudom, hősies munkát végeznek ők is. És ígérem, ma este nyolctól nemcsak az egészségügyi dolgozóknak, hanem nekik is tapsolni fogok az ablakból.