Lassan, de biztosan újraindul az élet a sportban is. Országonként és sportáganként nagy az eltérés az időpontban és a biztonsági előírásokban, de már ott is az újraindulás feltételeit tervezgetik, ahol egyelőre nem lehet játszani. Azonban nagyon sok sportágban és országban épp a sportolóknak nincs nagy beleszólásuk abba, mi történjen. Miközben az ő személyes biztonságukról és megélhetésükről van szó, a döntéseket a sportági szövetségek vagy a kormányok hozzák.

A focisták és egyáltalán, szinte minden európai sportoló mintha csak tehetetlenül tudná figyelni, mit döntenek a feje fölött. Eközben az amerikai bajnokságokban gyakorlatilag lehetetlen határozni a sportolók meghallgatása nélkül – az Egyesült Államok pedig nem épp a szakszervezeti mozgalmairól híres, a sportolói érdekképviselet mégis sokkal erősebb ott, mint Európában.

A magyarázat azonban logikus:

Az amerikai ligákban csak az USA és Kanada csapatai vesznek részt, vagyis ha leáll a sportélet, a sportolók addig el tudnak menni a világ más részeire játszani. És ez nem csak üres fenyegetés: meg is tették már nem egyszer. Minden más sportágban nemzetközi szervezetek alá tartoznak az országos szövetségek, így ha például egy focista sztrájkba lépne, a FIFA egyetlen más tagállamában sem játszhatna, vagyis a világon sehol.

De még a két észak-amerikai országon belül is zárt rendszerről van szó. Az amerikai sportokban általában nincs kiesés-feljutás, sem selejtezőrendszer, a franchise rendszer biztosítja azt, hogy néhány száz sportoló érdekeit kelljen képviselnie egy-egy szervezetnek. Mindenhol máshol a nemzeti bajnokságokban több száz klub játszik, évről évre változik, melyik csapat melyik osztályban szerepel, a nemzetközi ligákban pedig nem automatikus a részvétel. Jogos az ellenérv, hogy egy-egy szakszervezet több tízezer embert is képviselhet, de akkorák a különbségek a sportolók szűk elitjének, középmezőnyének és a gyengébbeknek igényei között, hogy az szinte lehetetlenné tenni az érdemi munkát.

Amit a játékos mond, az lesz

A sportolói érdekképviselet szervezése nem véletlenül az 1950-es években indult meg az Egyesült Államokban: akkoriban a kluboknak szinte korlátlan hatalmuk volt a játékosok felett, utóbbiak viszont kezdtek elég nagy sztárrá válni ahhoz, hogy egyre nagyobb legyen a zsarolási potenciáljuk. Most, a multimilliomos csillagok korában nehéz ezt elképzelni, de akkoriban sok játékos azért is rettegett a sérüléstől, mert ha csak egy hónapot kihagyott, arra az időre már nem kapott fizetést, a bérük az átlagos fizikai munkásét nem sokkal előzte meg, az pedig, hogy mit kezdenek majd magukkal a visszavonulásuk, azaz 35-40 éves koruk után, nem foglalkoztatta a klubvezetőket. Természetes, hogy az ilyen bánásmód ellen az ember tiltakozik, ha tud.

A szerveződést sokan nem nézték jó szemmel, az első játékosokat, akik ezzel próbálkoztak – élükön két jégkorongozóval, Ted Lindsay-vel és Doug Harvey-val – azzal büntették, hogy gyengébb bajnokságokba vagy a szeretteiktől távoli városok csapatainak adták el őket. De ahogy nőtt a sport népszerűsége, úgy lehetett mind kevésbé megkerülni a játékosok követeléseit.

Az, hogy a játékosok tiltakozása miatt le kellett rövidíteni egy-egy szezont, már nem egyszer előfordult szinte minden nagy amerikai bajnokságban, egyedül a futballbajnokságban jutottak el minden alkalommal megegyezésig a tárgyalásokon. A legmesszebb a jégkorongozók és a baseball-osok mentek el: ott teljes bajnokságok maradtak el. Az NHL-ben például a 2004-2005-ös szezont nem tartották meg, mert a játékosok nem fogadták el a fizetési plafon tervét, az MLB-ben 1994-ben nem hirdettek bajnokot, ott is a fizetési plafon ötletét fúrták meg a játékosok, a rájátszás elmaradt.

F1: a versenyzők nélkül már nem dönthetnek a biztonságról

A nem amerikai sportágak közül elsőként a Forma-1-ben szerveztek igazán hatékony érdekképviseletet, a GPDA még 1961-ben alakult meg. Egyértelmű, miért lehetett ez sikeres: több ezer helyett nagyjából két tucat embert kellett összefogni, viszont ezzel a sportágban közel 100 százalékos volt a szervezet lefedettsége. Ott nem a pénz, hanem a biztonság volt a fő téma. Az 1969-es Belga Nagydíj a versenyzők kérésére elmaradt, és azt is a GPDA érte el, hogy 1970-ben, majd 1977-től éveken át ne a Nürburgringen legyen a Német Nagydíj.

1982-ben aztán megszüntették a szervezetet, akkora volt a pénzügyi nyomás a sportág irányítói felől, hogy a versenyzők csak az autózással foglalkozzanak. A tragikus 1994-es San Marinói Nagydíj vasárnapján, egy nappal Roland Ratzenberger halála után Ayrton Senna vezetésével több versenyző megegyezett, hogy újra létrehozzák a GPDA-t: legyen a versenyzőknek nagyobb beleszólásuk a biztonsági kérdésekbe. Órákkal később Senna is halálos balesetet szenvedett, így még nagyobb lett a nyomás, hogy a versenyzőket is hallgassák meg a biztonságról. A szervezetet Michael Schumacher elnökségével alapították újra. A tagság nem kötelező, de szinte minden F1-versenyző belépett, 2017 óta pedig a mezőny 100 százaléka tag.

Ezután csak egyszer, 2013-ban jutottak el a sztrájkfenyegetésig, annyira erős a szervezet, hogy már a döntések előkészítése sem megy nélküle.

Foci: egy papíron működő szervezet, nagy eredmény nélkül

Hogy a futballban mennyire nem hatékony a papíron létező érdekképviselet, azt egy kérdéssel meg lehet mutatni:

Ki az a Philippe Piat?

Ha valaki nem tudja a választ erre, nem kell, hogy butának érezze magát. Piat 1963 és 1973 között játszott a francia első és másodosztályban, a teljes nemzetközi karrierjét két UEFA-kupa-meccs jelentette. Eközben azonban felépítette a sportdiplomata-pályafutását: 1969-tól mindmáig ő a hivatalosan a világ profi focistáit képviselő szervezet, a FIFPro elnöke.

A szervezet sikereinek listája nagyjából pont ugyanolyan hosszú, mint azoké a focirajongóké, akiknek gyerekként Piat posztere volt kint a szobájuk falán. Ezen akkor változtathatott volna a FIFPro, amikor 2013-ban bejelentette, fel fogja jelenteni a FIFA-t az Európai Bizottságnál azzal, hogy az átigazolások rendszere a játékosokkal szemben a klubokat erősíti, különösen a gazdag klubokat. Az átigazolási rendszer totális reformját ígérték – ehhez képest két évet kellett várni a valódi feljelentésig, újabb két évvel később pedig ezt is visszavonták. Egyedül annyit sikerült elérni, hogy a játékosok felbonthatják a szerződésüket, ha két hónapig nem kapnak fizetést.

Így aztán még mindig igaz az állítás: egyetlen alkalommal, az 1995-ös Bosman-szabálynál láthattunk olyat, hogy egy játékos nyomására született az egész futballgazdaságot megrengető döntés született. Az EU Bírósága akkor mondta ki, hogy a lejárt szerződésű játékosok átigazolásáért nem kérhet a klub pénzt, és hogy az EU-n belül minden uniós polgár focistára ugyanazok az átigazolási szabályok érvényesek, nem lehet limitálni a külföldiek számát. Ráadásul azt az ügyet is egyetlen kitartó focista és az ügyvédjei vitték végig, nem egy szakszervezet.