A magyar egészségügy problémáira egyre nagyobb figyelem hárul. Több felmérés készült az utóbbi hónapokban, amelyek szerint a magyarokat leginkább foglalkoztató, sőt aggasztó három probléma közé került. Az ellátásról mindenkinek van legalább egy – általában horror – története, ami vele, vagy hozzátartozójával esett meg, vagy csak úgy hallotta.

A témát nyáron újra „felforrósította” a belpolitika. Egyre nagyobb teret kapnak érzelmek, sőt indulatok és egyre kevesebbet a józan megfontolás és tények. Nem lehet cél, hogy egy szakmai vita utat találjon a magyar konyhaasztalokhoz. Nem kell minden postásnak, taxisofőrnek, biológiatanárnak vagy operaénekesnek fejből vágnia a GDP-arányos egészségügyi kiadás számait vagy ellátási térképeket rajzolni a stand homokjába. Viszont egy jól működő rendszerben a szakértők – azaz a területet, valamilyen szempontból ismerők – dolga az, hogy feltegyék a jó kérdéseket és találjanak alternatívákat a jó megoldásokra. A politikusoké az, hogy ezt érthetően tálalják, az állampolgároké, hogy válasszanak közülük. Most pár percre kacsintsunk össze, tegyünk úgy, mintha erre lenne esély, különben nem tudunk tovább beszélgetni.

Mire is volna jó az egészségügy?

Egyrészt gondoskodnia kellene róla, hogy minél tovább éljünk egészségben. Ez érdeke a magánszemélynek, a családjának, de államnak és a többi magyarnak is. Hiszen, amíg egészséges, dolgozik, GDP-t termel, adót fizet, kulturáltan szórakozik.

Másrészt és látni fogjuk, hogy ez nagyon nem ugyanaz, mint az előző: minden állampolgárnak biztosítania kell a számára releváns egészségügyi ellátást, méghozzá úgy, hogy ne jelentsen az igénybe vevő számára aránytalan anyagi megterhelést.

A magyar egészségügy négy nagy baja a következő. Az egészségügy

• eszköztelen, mert nagyrészt nem ő felelős azért, hogy a magyarok korán halnak,
• pénztelen, mert még a visegrádi országokhoz lépest is alulfinanszírozott, hatástalan, mert hatalmi szóval irányítva,
• elavult szerkezetben próbál megfelelni,
• és népszerűtlen, mert még az elfogadható szintű szolgáltatást is rosszul tálalja az ügyfelek felé.

Nézzük először az eszköztelenséget!

A magyarok korán halnak, de ezért nem elsősorban az ellátórendszer a felelős, hanem az életmódunk.

Magyarországon a születéskor várható élettartam és az egészségben töltött életévek jóval alacsonyabbak, mint az az ország általános fejlettségének és az egészségügy intézményrendszer kiépültségének megfelelne. A könnyebb érthetőség kedvéért vegyünk egy hírhedt távoli országot, Kolumbiát. Ott nem a házi méh a legveszélyesebb állat, rosszak az utak, balesetben háromszor annyian halnak meg, mint nálunk. A közbiztonság véleményes. Több mint tízszer annyi embert gyilkolnak meg, mint itt. Ötször annyi a fertőzéses betegségek halálozása. Ötödannyi kórházi ágy áll rendelkezésre és az orvos-beteg találkozások száma negyede a magyarországinak. Mindennek ellenére a kolumbiaiak a várható élettartama közel 3 évvel volt magasabb 2019-ben a magyarokénál.

Jobb a genetikájuk? Lehet. De, ami biztos, hogy feleannyit isznak, harmadannyian dohányoznak, kevesebb elhízott van, és töredéke feldolgozott élelmiszert esznek, mit mi.

Békeidőkben a halálozást leginkább az életmódi, környezeti hatások és csak kisebb mértékben a genetika és az ellátórendszer teljesítménye befolyásolja.

Az egészségügy tehát hozott anyagból dolgozik, és a magyar nincs elkényeztetve.

Listavezetők vagyunk a daganatok előfordulásában. Dobogósak a szív-érrendszeri betegségek gyakoriságában. Kialakulásuk többéves, sőt sokszor több tízéves folyamat. Hogy elzáródjon egy ér a szívünkben és infarktust kapjunk, nem elég rágyújtanunk egy cigire három korsó sör után. Ha nincs rá különös hajlamunk, évtizedeken át kell a dohányzás, kártékony zsírok, cukorbetegség, magas vérnyomás fegyvereivel szisztematikusan rongálnunk az érrendszerünket. Több száz vagy ezer aknát elhelyeznünk az ereinkben, hogy aztán egy felrobbanjon és beüssön a baj.

A jó egészségügyi ellátás tehát a folyamat vége és az a rossz hír, hogy szűrővizsgálatok – bár nagyon fontosak – is inkább ehhez vannak közel. A kulcs az életmódban és az egészségtudatosságban rejlik. Itt azonban nem várhatóak gyors eredmények. Ha holnaptól mindannyian, minden nap nyers siklóhúst eszünk harmatos zöldségágyon és hozzá friss forrásvizet iszunk, akkor is csak évek múlva látszik majd ez a statisztikákon.

Nagy erőfeszítésekkel is kilátástalan rövid távon hatást elérni. Ugyanakkor az állampolgárai egészségről, életminőségről felelősen gondolkodó vezetés előtt nincs más út.

Erről például érdemes a nemzettel rendszeresen konzultálni. Évek alatt, minden csatornán, mindenki nyelvén eljuttatni a kellemetlen üzenetet, hogy felelősek, sőt leginkább felelősek magunkért vagyunk. Különösen abszurd feladat ez a politika számára, hiszen egy olyan problémával kell bánni, ami alapvetően nem okoz fejfájást az emberek többségének. Hiszen nem böngészik a WHO-statisztikákat, így nincs összehasonlítási alapjuk. Többségünk számára az egészségüggyel való kapcsolat akkor kezdődik, ha baj van, és nehéz szembesülni, hogy a bajt legnagyobb részt maguknak köszönhetjük.

A népegészségügyi gondolat legfelsőbb szinten való képviseletének meg jelennie. Több évtizedet átívelő, folyamatosan nyomon követett, a környezeti, életmód, oktatási és szociális területeket felölelő program formájában súlyt kell kapnia. Céljait, eszközeit, eredményeit és esetleges kudarcait folyamatosan kommunikálni kell.

A második nagy baj: a pénztelenség

Még a hasonló sorsú országokhoz képest is keveset költünk az egészségünkre, ráadásul minden harmadik forintot a családi kasszából vesszük elő.

Minél gazdagabb egy ország, annál többet fordít az egészségügyre, mind abszolút értékben, mind GDP-arányosan. Közhely, hogy a magyar egészségügy alulfinanszírozott.

Európában élünk, az Európai Unió tagjai vagyunk. Adódik, hogy az európai átlaghoz hasonlítsuk magunkat, ugyanakkor ez nagyon félrevezető. Magyarország egy büszke, ugyanakkor nem kifejezetten tehetős ország. Ez nem szégyen, csak sok szempontból kellemetlen.

A rendszerváltás óta néhány helyet léptünk ugyan előre a GDP rangsorban (50-ről a 45-re), azonban hozzá kellett szoknunk, hogy a korábban lemaradó országok, mint Románia és Lengyelország ránk előznek. Talán még megengedhetjük, hogy a visegrádi országokhoz hasonlítsuk magunkat. A magyarok az összes megtermelt javaik 6,7%-át költötték az egészségükre. Ebből a közfinanszírozott egészségügyi kiadás a GDP 4,9%-a, ami az OECD átlagát jelentő 7%-hoz képest rendkívül alacsony, de a visegrádi országok között is az utolsó helyen van (2022 OECD adatok: szlovák 6,2%, lengyel 5%, cseh 7.8%).

Azaz a magyar állam még a lehetőségeihez képest is igen alacsony prioritást ad a témának.

Mivel alacsony az állam szerepvállalása, nem csoda, hogy az utóbbi évtizedekben a magyar egészségügyi kiadások közel 30%-át a magán szereplők (háztartások, munkaadók, biztosítók, egészségpénztárak, nonprofit szervezetek) finanszírozzák. Ez mind európai, mind régiós összehasonlításban rendkívül magas arány. A költségek 90%-át (a teljes egészségügyi kiadás 28%-a) háztartások zsebből fizetik. Ezek azok az összegek, amit gyógyszertárban, optikában, fogorvosnál, magánrendelésen a tehetősebbek magánkórházban hagyunk.

Tehát a magánkiadásokon belül rendkívül alacsony (10% alatti) és csökkenő a valamilyen kockázat megosztásra, porlasztásra lehetőséget adó, vagy más szervezet által fizetett úgynevezett, intézményesített kiadás aránya. Ez azért nagy baj, mert egyrészt közvetlen és tompítatlan terhet ró a családi kasszákra (Magyarországon kétszer akkora az úgynevezett katasztrofális egészségügyi kiadások mértéke, mint a visegrádi átlag). Másrészt az állampolgárt mint vásárlót egyedül hagyja az egyik legnagyobb információs aszimmetriát hordozó helyzetben.

A magyar kormányzat a munkáltatói forrásokat más célokra – jellemzően turizmusra – csoportosította át, így 2024-ben 8-10-szer annyi munkáltatói pénz érkezett a SZÉP-kártyára, mint az intézményi hátteret kínáló egészségpénztárakba, egészségbiztosításba és foglalkozás-egészségügybe összesen.

Egy szép gondolat margójára

2021-től hatalmas összeget fektetett a magyar állam az orvosibér-emelésbe és ezzel együtt a hálapénzt kriminalizálta. Utóbbi fél évszázados szégyenfoltot törölt le, és hosszú távú hatásait csak üdvözölni lehet. Ugyanakkor a két intézkedés aktuális kombinációja iskolapéldája a pokolba vezető út és a jó szándék ismert összefüggésének.

A béremelés után az orvosok túlnyomó többsége napi 8 órában is megkeresi azt a pénzt, amit korábban 12 óra alatt tudott. A paraszolvencia elmaradását más teljesítményösztönző nem vette át. Világos tehát – bár ezt mind az orvostársadalom, mind az államapparátus tagadta –, hogy különösen a hálapénzes szakmákban drámaian visszaesett a teljesítmény. Azaz a magyarok nehezebben jutnak ellátáshoz. Például: az utóbbi 10 évben dinamikusan bővülő egynapos sebészeti ellátásban csak 2023-ban értük el újra a 6 évvel azelőtti szintet. Ez azt jelentheti, hogy évente 50-100 000 magyart nem operálnak korszerű módszerekkel az államiban.

Ráadásul a kontroll tökéletesen kicsúszott az ellátást keresők kezéből. Az évtizedes módszer nem működik. A pénzzel vásárolható talmi biztonság és ajtónyitás már – szerencsére – bűncselekmény.

Az eredmény, hogy az orvosi béremelés 500 milliárdot meghaladó többletforrása a magyar egészségüggyel való elégedetlenséget sosem látott szintre röpítette.

Nagyon kell tehát vigyázni, hogyan nyúlunk egy hosszan rothadó rendszerhez.

Az egészségügy finanszírozásában az államnak a hasonló gazdasági fejlettségű országok ráfordításának megfelelően nagyobb szerepet kell vállalnia, azt GDP arányosan az európai átlaghoz kell közelíteni, de a forrásbővítést csak konkrét célok, feladatok és visszamérési lehetőség teljesülése esetén javasolt megvalósítani. Ezzel párhuzamosan az államnak támogatnia kell azokat az intézményi megoldásokat, amelyek csökkentik a zsebből fizetett egészségügyi kiadásokat.

Hatástalanság: sok ember dolgozik becsülettel, de nem látszik az eredménye

Magyarország az orvos-beteg találkozások számát tekintve szempontjából Európa „élmezőnyében” van (9 alkalom/év). Szintén kiugróan magas a kórházi felvételek és az átlagos kórházi ápolási napok száma (9,7 nap). Utóbbiban vezetjük az európai ragsort. Ha lenne olyan versenyszám, hogy adott pénzből hány alkalommal tudjuk orvos közelébe juttatni és aztán hosszan ott tartani az állampolgárt, akkor valószínűleg világverők lennénk. De ezt a sportot nem erre játsszák. A sok interakció ellenére nálunk 4. legmagasabb a kezelhető betegségek okozta halálozás.

Azaz úgy tűnik, mintha az egészségügyünk üresben pörögne. Nem azokkal, nem akkor és nem úgy foglalkozik, mint az indokolt lenne.

Miközben egy felnőtt ember életében olyan új szakmák nőttek ki a semmiből, mint a műkörmös, kutyakozmetikus, coach, bussiness analyst, az egészségügy szerepkörei néhány üdítő kivételtől eltekintve ugyanazok, és nagyjából ugyanazt csinálják ugyanott, mint 30 évvel ezelőtt. A fizikális ellátórendszer még régebben, abban az időben alakult ilyenné, mikor az EKG és a röntgen csúcstechnológia volt, és csak a nem kifejezetten okos párttitkárnak volt egyáltalán nem okos telefonja.

Újra kell gondolni az egészségügyi ellátás szerepköreit, eszközeit, csatornáit, helyszíneit. Mivel az orvos ideje tűnik a legnagyobb költséggel megvásárolható eszköznek, az erőfeszítéseket arra kell koncentrálni, hogy akkor használjuk, ha feltétlen indokolt, és akkor is hozzuk ki belőle a legtöbbet. Csökkenteni kell a nem gyógyító feladatokat, a bürokráciát, a funkciók egy részét átadni a szakdolgozóknak, a technológiának.

Házak, amelyekben élünk-halunk

A szakértők széles körben egyetértenek, hogy nálunk elaprózott az ellátórendszer, és túl sok kórház van. Abszolút számokból nehéz kiindulni, mert, hogy mi a kórház, azt a helyi viszonyok döntik el. Kolumbiában állítólag több mint 1300 van a mi alig több, mint 160-unkhoz képes. Akárhogy is, nekünk ez nagyon sok.

A kórházbezárást, vagy profilátalakítást nem lehet kimondani, csinálni is csak úgy, hogy senki ne vegye észre. Mindig megpróbálja megakadályozni egy helyi erős emberi, aki abból csinál politikai tőkét, hogy elmagyarázza: nem az számít, ki és hogyan gyógyítja Marika nénit, hanem hogy hol. Nem baj, hogy a helyi kórházban a nagyobb szövődmény és halálozási arány, nincs rendes ügyelet, intenzív osztály, de hát itt van a piactól két megállóra, nem 30 kilométerrel odébb a ködös messzeségben.

Végre át kellene gondolni alaposan a betegutakat és az életképtelen városi kórházakat magas szintű járóbeteg-, esetleg egynapos sebészeti központokká formálni, az aktív ellátást végző osztályokat bezárni vagy krónikus profillá alakítani.

A háziorvos századik születésnapja

Átlagosan egy felnőtt praxishoz tartozó betegek száma 2000 fő, gyerekpraxisnál ennek a fele. 2010 óta, egyre gyorsuló ütemben, 900-zal esett a háziorvosok száma. Az üres praxisoké is közelíti a 950-et, ami 10%-ot meghaladó arány. Miközben a háziorvosok több, mint fele (56%) elmúlt hatvan.

Nem kell hozzá márkás varázsgömb, hogy lássuk, ez összeomláshoz vezet. A kormányzat a problémára a praxisok összevonásával válaszolt, ami helyes, de tökéletesen elégtelen a megoldáshoz. Nem elég fércelgetni, reszelgetni. Itt új gondolatok kellenek.

Az átalakuló páciensigényeket feldolgozva a feladatok újraosztásával, akár erőszakos digitalizációval, szakdolgozókkal megerősítve nagyobb, 10-15 ezer ember ellátására alkalmas egységekben kellene újraszervezni az ellátást. Jogosítványokat és felhatalmazást adva az ezzel élni akaró és tudó kollégáknak, hogy a recept és beutaló másoló manufaktúrák helyett korszerű, hatékony ellátást végezzenek.

A digitalizáció nem csupán lehetőség, hanem kényszer

Magyarország rendelkezik egy szinte egyedülálló versenyelőnnyel, az egységes egészségügyi nyilvántartással. A tajszám óriási kincs, hiszen a legtöbb országgal ellentétben az egész ellátórendszerben lehet tudni, hogy ki kicsoda, milyen betegségei voltak, hol járt, mit írtak fel neki. Már, ha tudja és akarja ezt valaki használni.

Nálunk jelenleg mindkettővel van baj. Az EESZT-t nem arra tervezték, hogy orvosok ezrei rutinszerűen hozzá forduljanak. Az adatokat nem strukturáltan tartalmazza, hanem pdf-ek formájában. Az orvos a kötetnyi nyomtatott zárójelentés és ambuláns lap helyett egy még nehezebben áttekinthető, ugyanakkor teljes digitális könyvtárat kap. De az alapok megvannak, óriási lehetőséget kínál ez az adattömeg.

A mesterséges intelligencia segítségével nemcsak az orvosok napi munkáját lehetne segíteni automatikus betegelőzmény összefoglalókkal, de kiszűrhetőek lennének a duplikációk, felesleges vizsgálatok. Modellek építhetőek a legveszélyeztetettebbek azonosítására, kiemelésére.

Ez nem sci-fi, még csak nem is a holnap. Ez a ma délután. Aki kimarad, az lemarad.

A gyilkos jótékony homály

Nálunk szerencsésebb sorsú országokban az állampolgárok nyilvános adatbázisokból tájékozódhatnak az egyes intézmények, kórházi osztályok halálozási, fertőzési arányáról. Sőt, orvosra bontva megismerhetik, hogy ki milyen minőségben műti a csípőprotézist, mi az aránya szövődményeknek, kényszerű újraoperálásoknak. Ennek alapja egy széles körű minőségbiztosítás. Például egy adott patológus által kiadott szövettani leletek bizonyos százalékát random és anonim módon véleményeztetik az ország más területén élő kollégáival, hogy megbecsüljék többet, vagy kevesebbet téved, mint az elvárható. Az összegyűjtött adatokat elemzik és nyilvánossá teszik.

Ez nem jó a bülbülszavú nőgyógyásznak, aki pénteki császármetszésekkel biztosítja a szabad hétvégéjét, de nagyon jó mindenki másnak.

Ki kell Magyarországon építeni a minőségbiztosítás alapjait intézményekre és ellátó személyekre bontva, ami kiszolgálja a finanszírozó igényeit, és megteremti az alapot az ügyfél széles körű tájékozódására.

Népszerűtlenség: sokszor rosszabb a híre, mint megérdemelné

Az egészségügynek egyre rosszabb a pr-ja. A magyarok többsége hozzáférhetetlennek, sok esetben az emberi méltósággal összeegyeztethetetlennek érzékeli az ellátást. Egy 2023-as 30 országot felölelő IPSOS-kutatásban nálunk volt a legmagasabb (56%) azok aránya, akik rosszra vagy nagyon rosszra értékelték az hazájuk egészségügyét, ráadásul nálunk legkevesebben (5%) gondolja úgy, hogy ez javulni fog. Minden alkérdésre, így a hozzáférhetőségre, egyenlőségre, a jó ellátásra, az egészségpolitikára a lehető legnegatívabb választ adták. Jól látszik tehát, az emberek eldöntötték, hogy a magyar egészségügy úgy rossz, ahogy van, és nem hajlandóak részleteken vekengeni.

Miközben nehéz elképzelni a magyar egészségügy igazságtalanabb lenne, mint az USA-é, vagy éppen egy szakorvosra többet kellene várni, mint Londonban, ahol a cikk írásakor a King’s College Hospitalban az átlagos várakozási idő egy ortopéd vizsgálatra 18 hét volt.

Fordított kupleráj, ahol a kisasszonyok cseréje helyett sokat segítene a festés és a madamok képzése.

A Prémium Járóbeteg index évről évre méri a magán és állami ellátásban részt vevők elégedettségét három dimenzióban. Mi történik az ellátás előtt (időpontfoglalás, környezet, várakozási idő, felvilágosítás), alatt (orvos felkészültsége, rá szánt idő) és után (leletek kézhezvétele, további vizsgálatok megszervezése, utasítások betartása,). Világosan kirajzolódik, hogy az igazán markáns különbség az állami és magánellátás között az előtte fázisban van, amikor az orvos még jelen sincs. A magyar állampolgárok biztonságérzetét alapvetően az ellátórendszer elérhetősége és az ellátás nem orvosi színvonala befolyásolja, mivel az orvosi tevékenység szakmai minőségét megítélni nincs módjuk. Az állami ellátásban gyógyulni vágyók sokszor kiszolgáltatottnak érzik magukat. Nem kezelik őket felnőttként, az ingyenes ellátást az azt nyújtók gyakran nem elvárható juttatásként, hanem kegyként állítják be. Különösen visszatetsző ez a idős, elesett emberekkel szemben.

Az egészségügynek a beteg nem tárgya, hanem ügyfele – az ellátásokhoz jutásának segítése, az előzékeny bánásmód, a korrekt tájékoztatás, az egészségügy működési mutatóinak nyilvánossága alapfeladat.

Teher ez, de egyben kiváló lehetőség is, hiszen az orvosi tevékenységhez nem szorosan kapcsolódó, könnyebben, olcsóbban befolyásolható tényezőkre hatást gyakorolva komoly eredmények érhetőek el. A jó modor, a korrekt felvilágosítás, az online foglalási és lemondási lehetőségek, a beutaló alapján automatikus időpont ajánlás, a ellátásszervezési központok létrehozása, a gyógyszer kiváltás figyelő rendszerek lehetőségek, hogy biztosabb kézzel vezesse az ellátórendszer a hozzá fordulókat.

Minél később indulunk el, annál később érünk oda.

Kifogások, mindig vannak és lesznek is. Az embereket nem érdekli az egészségük, nincs pénz, választások jönnek vagy mennek, pont szakdolgozóból van a legkevesebb itthon, a nyugat elszívja a munkaerőt, az öregedő orvostársadalom nem kedveli az informatikát, nagyon nehéz évtizedes reflexeket átformálni.

Hát igen, de sajnos akkor ezzel együtt kell megcsinálni.

A szerző a Prémium Egészségpénztár vezető stratégiai tanácsadója, az Önkéntes Pénztárak Szövetségének alelnöke.