Az Északnémet Rádió Zenekara – Hamburg
Km.: Vagyim Repin (hegedű), karmester: Christoph von Dohnányi
március 20., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Christoph von Dohnanyi Jól egybentartott zene © Terry O'Neill/Decca

A koncert Ligeti György Lontano című nagyzenekari darabjával kezdődött. Dohnányi a zenekari színek és árnyalatok, a szép együtthangzásokká transzformált disszonanciák fotórealisztikus kidolgozására és felmutatására helyezte a hangsúlyt. Nem hagyott kétséget afelől, hogy a hamburgi együttes a világ csúcszenekarai közé tartozik. Akusztikai értelemben a terem rendkívül barátságosan, alázattal szolgálta a művet, a karmester minden törekvését maximálisan segítette. S bár a mű inkább a Ligeti-oeuvre második vonalába tartozik (ezzel együtt vált az elmúlt négy évtized egyik legtöbbet játszott Ligeti-kompozíciójává), annál azért több, semmint hogy egy koncertterem akusztikai „berepülőpilótájává” nevezzük ki. Élénken él emlékezetünkben Eötvös Péter tavalyi produkciója az akusztikai romhalmaznak is nevezhető Budapest Kongresszusi Központban, amikor a Suisse Romande Zenekar élén, hasonlíthatatlanul rosszabb körülmények között, de sikerrel tárta fel a mű partitúráját. Dohnányi tagadhatatlanul élményszerűen, de pusztán levezényelte a darabot, Eötvös viszont elvezényelte. A Lontano népszerűségét jellemzendő, emlékezzünk meg a közelmúlt másik budapesti előadásáról is, amikor Vladimir Ashkenazy az Európai Unió Ifjúsági Zenekarának élén nem értette meg a darabot.

A folytatásban Vagyim Repin szólójával Mendelssohn e-moll hegedűversenyét hallottuk. Férfiasan, értelmesen és tökéletes technikával játszott, ám az első tételben inkább a jólfésültség és a rutin biztosította a színvonalat. Mintha nem is vette volna fel elsőre a fonalat. A nyitótételben szinte azonnal be kell lépni a szólistának; minden hegedűs rémálma, hogy lemarad a belépésről, Repinnek is majdnem sikerült. A második tétel nemes lírája figyelemreméltó volt, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy az előadás a legnagyobbakéhoz mérhető legyen. Dohnányi vezényletére kevés figyelem irányult, pedig ha az apró, alig látható mozdulatokra, a koncentráció rezdüléseire is figyelünk, akkor kiderülhetett volna, hogy az idős mester tökéletes formában, megkérdőjelezhetetlen színvonalon kísér. A lassútétel vége, majd a teljes harmadik tétel már olyan finomságokról, eredeti mozzanatokról, a zenei események olyan gazdagságáról árulkodott, amit erőfeszítés nélkül tudunk memóriánkban elraktározni. A tapsot Repin egy hangulatoldó ráadásszámmal, bűvészmutatvánnyal is felérő bravúrdarabbal köszönte meg. Egyként konstatálta mindenki, hogy Repin nagyon tud hegedülni, pedig többről van itt szó: Repin hegedűs. Hamarosan újra Budapestre jön, hogy ezt Brahms Hegedűversenyében is bizonyítsa.

A második részben, a Titán melléknévre hallgató Mahler-szimfóniában már minden figyelem a karmesterre irányult. Dohnányi tökéletes volt, rejtélyes, a kisujjával is hadosztályokat mozgató generális. S eközben egyetlen parancsoló mozdulata sem volt. Nem is oly rég az Amszterdami Concertgebouw Zenekara (csak hogy egy topzenekarra emlékezzünk) ugyanitt játszotta ezt a darabot (Mariss Jansons vezényelt), a kivitelezés szempontjából tökéletesen, az interpretáció azonban semmitmondó volt. Dohnányi sem az elemző értelmezésre helyezte a hangsúlyt, mégis egy hallatlanul összetett, varázslatos, többszörösen rétegzett Mahler-tolmácsolást hallottunk. Ugyanazzal a hangzáseszménnyel találkoztunk, mely a Ligeti-művet is jellemezte, de ez a hangzás most a mű közepébe talált. Sorolhatatlan mindaz a rácsodálkozást kiváltó hangszín és intonáció, mely ütemről ütemre vezette a hallgatót egy olyan birodalomban, amelyben alig-alig található a mi „birodalmunkra” emlékeztető mozzanat. Öntörvényű és minden elemében összecsiszolt, koherens mesevilág ez. Nem gyermeknek szól, a felnőtteknek mégis felfoghatatlan.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely