Májusünnep a Magyar Állami Operaházban
április 29-május 10.

A Xerxes című Händel-operáról már szóltunk (Kovalik új rendezése: gondos kidolgozás, elementáris humor; hvg.hu, május 4.) , most sort keríthetünk a többire – nem pusztán zenei szempontból. Cecilia Bartoli budapesti fellépte tagadhatatlanul az évad eseménye volt, kivált médiaszempontból. Még az opera műfajával különben nem foglalkozó kereskedelmi televíziók is beszámoltak arról, hogy az énekesnő megérkezett – hogy milyen zöldségekkel körítették ezt a tényt, arra nem érdemes szót vesztegetni. Bartoli valódi médiaszemélyiség: beszédes tekintete, nyájas mosolya lefegyverző közlékenységgel párosul. Később persze rájövünk, Bartoli roppant okos, nyíltságának szigorú határai vannak, a titkait vagy azt, amit nem ránk tartozónak gondol, laza csacsogással leplezi. A sajtóbeszélgetésre farmert vesz, a koncertjeire dívához illő nagy toaletteket, amiket viselni is tud.

Cecilia Bartoli Kifürkészhetetlen technika © Gramofon archív

Három estet adott: az elsőt a Májusünnep nyitányaként az Ybl-palotában, kettőt pedig az Operaház partneréül szegődött Művészetek Palotájában. Az Operaházban elsőül Haydn- és Mozart-műveket énekelt, két részben öt ária hangzott el, nem számítva a ráadásokat. Demonstrálta, amit szóban is tudtunkra adott: régi muzsikuspartnere, Fischer Ádám hívása győzte meg, hogy el kell jönnie Budapestre.

Nem jut eszembe semmi negatívum: nem volt megingás, a virtuóz koloratúrák csilingeltek, a hosszú ívek hibátlanul szóltak. Ami a CD-kről is hallható, élőben emberfelettinek tetszett: elképesztő és kifürkészhetetlen a légzéstechnikája. Mozart éppoly énekművészeti csúcsteljesítményben szólalt meg, mint a második esten Händel és kortársai, a harmadikon pedig a mintaképhez, a kétszáz évvel „idősebb” dívához, Maria Malibranhoz köthető művek, amelyek között felfedeznivaló is akad (például Persiani románca). No meg a korabeli slágerek, amelyeket az idő nem nemesített meg, ám közönségbarát, tapsprovokáló számok. Bartoli természetesen lubickolt a sikerben, mindegyik estén eljátszotta, hogy ekkora ünneplésben még nem volt része, talán csak a harmadik este végén jelezte: elfáradt, elég volt, viszlát… Viszontlátnánk bizony szívesen, hogy a varázslatos magánszámok után egy komplett előadásban a médiaszemélyiség után a világhírű művészt, a kiváló partnert ismerjük meg – addig maradnak a DVD-k.

A Májusünnep a továbbiakban biztonsági kűröket futott. A francia és svéd turistának, illetve a hazai operafannak egyaránt élvezhető például a Traviata. Békés András rendezése időtálló, bár a karakterszereplők gesztusai avíttak. Kár, hogy a ragyogó Elena Mosuc mellé nem sikerült üdébb garnitúrát keríteni. A két Germont nemcsak szerepe szerint, hanem a valóságban is két korosztály. A fiatal Charles Castronovo elfogódott, az éneklése kicsit darabos, de majdnem biztosra vehető, hogy lesz belőle valaki. Az apaszerepet nagy rutinnal alakító Renato Bruson mindent tud a szakmáról és a közönségről – ugyan ki bánja, hogy az orgánum fénye helyenként megtörik? Bűnös módon (mentség: egy másik zenei esemény miatt) kimaradt számomra a Turandot, pedig ott egy igazi tenort hallhattam volna, ellentétben a Tosca Cavaradossijával. Gustavo Porta életrajza jó házakat említ, érthetetlen, hogy miért érik be azzal, amit nyújtani képes. Nincs jobb jelző, mint ami a kulisszák között használatos: mekegő tenor. Michele Crider, aki A végzet hatalma Leonorájaként 2007-ben, a Művészetek Palotájában jó benyomást tett, hanggal és indulattal is győzi Floria Tosca szólamát. A matéria szép, de a technika nem elég alkalmas a formáláshoz, bizony be kellene egy-két órára iratkoznia Bartolihoz… Scarpia hálás – mert negatív – szerepét Carlos Almaguer alakította meggyőzően, jó zenei stabilitással. Volt tehát, és legyen jövőre is Májusünnep, mert szükségünk van a kiemelt, a megkülönböztetett pillanatokra.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely