Händel: Xerxes
Karmester: Oberfrank Péter, rendező: Kovalik Balázs
április 30., Magyar Állami Operaház

Nem emlékszem pontosan, hány esztendeje szorgalmazza a Xerxes bemutatóját Kovalik Balázs, de legalább negyedszer futnak neki Oberfrank Péter karmesterrel. Nem az ő hibájuk, hogy eddig nem kelt életre a produkció. Most látszik igazán, milyen súlyos vétke az előző direkcióknak, hogy nem az évezred elején találkozott a művel az előadógárda és a közönség.

Az eltelt évek alatt ugyanis fölépülhetett volna egy késő reneszánsz és barokk, valamint korai belcanto repertoár, amely olyan fájóan hiányzik még ma is, hiszen a Xerxes csak a másfeledik stáció. Haydn Orfeusz és Eurüdikéjét gondolom „felediknek”, amely összesen két előadást kapott eddig. És amely, ha fordított sorrendben kerül a nagyérdemű elé (tehát másodiknak), valószínűleg nem veri ki a biztosítékot a meglehetősen konzervatív budapesti közönségnél.

Miért aratott olyan egyértelmű és megérdemelt diadalt Kovalik Xerxese – noha színpadképe, jelmezei, koreográfiája, szövege, hangvétele – szinte minden eleme – oly meghökkentő az Ybl-palota átlagos előadói gyakorlatát tekintve? Azért, mert az előadás minden apró részletében gondosan kiérlelt, belső ellentmondásoktól mentes, a humora elementáris. Nem tudom, járt-e valaha Horesnyi Balázs Bejrútban, bármelyik közel-keleti tengerparti város miliőjét remekül fölidézi díszlete. Benedek Mari ruháinak egyik része csillog, mint az öböl-parti olajbőségben élő országok megastore-jainak kínálata, olcsó klónjuk az Oxford Streeten éppúgy megkapható, mint a Rákóczi úton. (A másik rész meg a háborús tűzfészkekben „divatos” öltözékeket imitálja.)

A perzsa despota valóságos históriai személy, de sem a történetírásban, sem a művészetben nem egyértelmű karakter. A hősöket az operalibrettók írói meglehetősen lazán kezelték: vagy túlságosan jónak, vagy túl gonosznak ábrázolták. Xerxes, főként Händel zenéjének köszönhetően, sokrétűbb figura: elérzékenyülő és kegyetlen, nagyvonalú és pitiáner (ebben közel áll az igazi diktátorokhoz). Kovalik egyik leleménye: a gyémántos fövegeket viselő uralkodó giccses műanyag nyuszival próbálja meghódítani öccse szerelmét. Megannyi vad ötlet sorjázik az előadásban, és mindegyik épp a helyén van. A zenei szövetet nem roncsolják a színpadi akciók, a sok szleng-kifejezéssel élő magyar recitativo sem, az áriák pedig olaszul hangzanak el. Ez segít az énekeseknek, akik szintén nem vétkesek abban, hogy kevés a barokk rutinjuk.

Érvényes ez a nagyszerű Xerxest formáló, és a szerep fizikai követelményeit is fölényesen győző Meláth Andreára. Fodor Gabriella a természetességet választotta eszközül, és ezzel könnyedén áthidalta a rutintalanságból fakadó nehézségeket. Fodor Bea elképesztő teljesítménye nem meglepő: tudnivaló, milyen kiváló muzsikus; a bizonyításhoz ezúttal parádés feladatot kapott, amit példamutatóan oldott meg. A Glucknak tulajdonított Orfeo ed Euridice soproni előadása után írtuk 2008 júniusában: Bárány Péter ritka orgánumára és művészi odaadására lehetne máskor és másutt számítani. És íme, Arszamenészként a kontratenor megnyerte a dalszínház közönségét.

Az operaházi zenekar Oberfrank Péter vezetésével magasabb osztályba lépett. Az az együttes, amely a Xerxest játszotta, megérdemelné, hogy olyan megbecsülésben részesüljön és olyan minőségű hangszereken játszhasson, mint nyugati kollégái. Végül: régen nem volt olyan premier az Andrássy úton, amelynél a vasfüggöny elé hívta a publikum a szereplőket. A Xerxes olyan stabil részvénycsomag a nemzetközi „operatőzsdén”, amely busás hasznot ígér a dalszínháznak.

Albert Mária

Gramofon Zenekritikai Műhely