Snétberger Ferenc, Richard Bona és Paolo Vinaccia koncertje
május 2., Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Mindenki tudja, hogy Snétberger személyében kivételes tehetségű művészt, rendkívüli technikával megáldott gitárost és sokoldalú stílusmestert tisztelhet a közönség, aki Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal volt alapítója a rendkívüli sikereket elért Trio Stendhalnak. Mégis, pályájának utóbbi korszakával kapcsolatban úgy éreztem, hogy lázasan keresi a kitörési pontokat. Alkalma nyílt arra, hogy számos világklasszis oldalán kipróbálja magát: ezek közül kiemelkedik Bobby McFerrinnel közös koncertje, de néhány kevéssé sikeres próbálkozásra is sor került. Így a mostani epizód előtt ott volt a nagy kérdőjel: vajon sikerül-e a mi salgótarjáni gitárosunknak, aki évtizedek óta Németországban él és dolgozik, elhozni számunkra saját megújulásának ajándékát?
Snétberger © Gramofon archív |
Az átlag zenehallgató azt gondolná, hogy színvonalas produkciót csak hosszas közös munka árán lehet létrehozni, a mostani koncert azonban újra rácáfolt erre az elképzelésre. A jazz fügét mutat a lázas kísérletezésnek, és olykor elég a világ két távoli pontjáról összetalálkozó és kellően nyitott művész ahhoz, hogy az angyal is tiszteletét tegye a koncertteremben. Snétbergerre ezúttal rendkívül termékenyen hatott Richard Bona személyiségének szinte minden apró megnyilvánulása – legyen szó hangszeres játékáról, énekéről vagy akár egyéni humoráról. Bona színpadi egyénisége sok összetevőből áll, és ezek jól elkülöníthetők egymástól. Van benne egy nagy adag játékos kedv – ezt tudja róla mindenki, aki volt már számos itthoni fellépésének valamelyikén –, szeret viccelődni. A lazaság, ami személyiségét jellemzi, szerzeményeiben is megnyilvánul – lehetne ez egyfajta olcsóság is, ami sajnos oly sok afrikai muzsikust elragad, ha Európában lépnek színpadra. Ám a fiatal kameruni basszusgitárost két dolog kötelezi arra, hogy ennek a kísértésnek ellenálljon: kiemelkedő tehetsége és tisztelete bevallottan legnagyobb inspirálója, Jaco Pastorius iránt. Bona egyszerűen rájött arra, hogy nem csak az lehet nagy művész, aki fennkölt, sűrű témákhoz nyúl, és ez segítette őt saját hangja meglelésében.
Bona © Gramofon archív |
Úgy érzem, ezt a tapasztalatát Snétbergerrel is sikeresen megoszotta. Aligha hiszem, hogy a három, folyton úton lévő művész túl sokat tudott volna együtt próbálni. Mégis közös játékukra az egymás iránti rendkívüli nyitottság, összehangoltság, dinamikai gazdagság és magas fokú esztétikum volt jellemző. Nem lehetett szem elől téveszteni, milyen komoly hangsúlyt fektetnek arra, hogy az egyes szólamok hangzását egyenként és tisztán lehessen értelmezni és élvezni. Ez a szándék persze kifogástalan hangosítást és visszafogott, halk játékot kíván, de a produkció tökéletesen megfelelt ezeknek az elvárásoknak. Ebből a szempontból Paolo Vinaccia jelenléte különösen nagy élményt jelentett. Hogy évek óta őt választja Snétberger kísérőpartneréül, annak az okait most értettem meg igazán. Az akusztikus gitárnak visszahúzódó, szerény, letisztult és precíz ritmusszekcióra van szüksége. Vinaccia nemcsak biztos ritmusember (azon kevesek egyike, aki még koncerten is metronómmal támogatja saját játékát), hanem a halk ütőzés és a lebilincselő hangzáskép ötvözetét produkálja mindazzal az eszköztárral, amivel körülveszi magát a színpadon.
A koncert repertoárján mindkét szólista kompozíciói szerepeltek, az este koherens ívében nem lehetett törést találni. A ráadás-számok között Bona magyarul énekelte a Kis kece lányom kezdetű dalt, majd kettejük felszabadult improvizációja a témára végképp meggyőzött arról, hogy ez a két, eltérő habitusú zenész különleges pillanatban találkozott egymással.
H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely