Az államfőválasztás módja és magának a köztársaság "első polgárának" a kiválasztása 1989 óta vissza-visszatérő politikai-közjogi viták tárgya Magyarországon. Annak ellenére van így, hogy már a politikai egyeztető tárgyalások során a felek erősen megnyirbált államfői jogkörben állapodtak meg. 1989-ben csupán két, a nagyobb nyilvánosság előtt akkoriban debütáló politikai erő, az SZDSZ és a Fidesz közös fellépésén, a négyigenes népszavazás sikerén múlott, hogy a többpárti demokrácia nem egy, az állampártban szocializálódott - igaz, annak lebontásában jelentős érdemeket szerzett - köztársasági elnök vezetésével indult. A szocialisták által támogatott Pozsgay Imre államminiszternek ugyanis minden előrejelzés szerint komoly esélye volt arra, hogy közvetlen választás esetén befutó legyen. Még akkor is, ha a pártok és civilek Pozsgay mellett további jelölteket is megneveztek (Kulcsár Kálmánt például a Hazafias Népfront, Für Lajost az MDF, Habsburg Ottót és Vörös Vincét a kisgazdák, Király Zoltánt a szociáldemokraták, Sütő Andrást a Magyar Néppárt, Rácz Sándort a Magyar Október Párt, Szűrös Mátyást a Határ-Szél című szabolcsi újság). Az MDF bojkottja mellett megtartott négyigenes referendum végül is minimális többséggel (50,14 százalék) az 1990-es országgyűlési választások utánra halasztotta az elnökválasztást, amikor viszont már merőben új volt a felállás.
Az 1990 április végén a "demokratikus intézmények stabilitása és az ország kormányozhatósága érdekében" született MDF-SZDSZ-paktumban az MDF hozzájárult, hogy az Országgyűlés elnöke - egyben ideiglenes köztársasági elnök - az akkor 68 éves Göncz Árpád legyen, aki tisztének véglegesítése után az MDF-es Szabad Györgynek adja át a parlament elnöki székét. A poszt-osztozkodás mellett a felek immáron "elvi alapon" is úgy ítélték meg: az MSZP pártérdekein és néhány önjelölt egyéni ambícióján kívül nincs komoly politikai indoka a közvetlen elnökválasztásnak, s egy lényegében protokolláris funkciókkal felruházott államfői intézménynek a parlament általi választás is megfelel. A "népakarat" érvényre juttatása érdekében fellépő MSZP által támogatott referendummal szemben ugyanakkor a képviselőházi többség eredményesen vetette be a "hallgatási" technikát: a közvetlen elnökválasztás ügyében 1990 júliusában megtartott népszavazás teljes érdektelenségbe (14 százalékos részvétel) fulladt.
A kérdés öt évvel később került ismét elő, amikor - az 1995-ben esedékes második köztársaságielnök-választás előjátékaként - a Torgyán József vezette kisgazdák 100 ezer aláírást gyűjtöttek össze a közvetlen elnökválasztást szorgalmazó referendumhoz. Kezdeményezésüket azonban az Alkotmánybíróság (AB) azzal vétózta meg, hogy mivel a kérdés alkotmánymódosítást igényel, nem írható ki ügydöntő népszavazás.
Szemben az 1990-es egyjelöltes "paktumos" választással - amelyen Göncz Árpád a képviselői szavazatok 95,8 százalékával lett államelnök - az 1995-ös második elnöki cikluskezdet már abban is különbözött az előzőtől, hogy a parlamenti patkó mindkét oldala saját jelölttel állt elő. Igaz, az ellenzéki pártok - a Fidesz-MPP, az MDF és a KDNP - által támogatott Mádl Ferenc akkoriban még maga is az esélytelenek nyugalmával tekintett saját indulására (HVG, 1995. június 17.). Göncz a kétharmados többséget végül is egy vokssal (259 szavazat) túlteljesítve nyerte el az ismétlés jogát (Mádl 76-ot kapott).
Nem ígérkezett komplikációmentesnek a harmadik, 2000-ben esedékes államfőválasztás sem. A paktumpártok helyett addigra már stabilan az MSZP és a Fidesz-MPP uralta a politikai térfeleket, ráadásul utóbbi az 1998-as kormányalakításkor vállalta, hogy a jelölés jogát átengedi az FKGP-nek. Miután nem lehetett kétséges, hogy a kisgazdák saját vezérüket, Torgyánt jelölik a posztra, az MSZP ismét felmelegítette az ötletet, miszerint a döntést ki kellene venni a parlament kezéből, ám a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom ilyen értelmű népszavazási kezdeményezése ismét elvérzett az AB-n. Az SZDSZ - kifejezésre juttatva, hogy messzemenően nem értene egyet Torgyán köztársasági elnökségével - ugyanakkor leszögezte, azt sem támogatná, hogy egy személy miatt változzon az alkotmány. Orbán Viktor kormányfő eközben addig taktikázott, mígnem a kisgazda vezér - akit pártja kongresszusa ellenszavazat nélkül jelölt államfőnek - önként visszalépett, s támogatott Mádl személyében egy olyan, a Fidesznek kedves jelöltet, akit korábbi működése idején még a kisgazda elnök is többször bírált. A koalíciós szakítópróba tehát elmaradt: elhidegülés helyett a Fidesz-MPP és az FKGP összemelegedését hozta a jelölési procedúra. Torgyán "áldozatáért" Orbán azzal fizetett, hogy a koalíciós megállapodást a felek (a Fidesz nevében Kövér László akkori pártelnök) kiegészítették egy, az adott cikluson túlnyúló együttműködési megállapodással, amely "célszerű arányban" közös jelölteket és biztos befutó helyeket ígért a kisgazdáknak a 2002-es választásokra. A kormányfő szavát adta továbbá, hogy a Torgyán által vezetett agrártárca a 2001-2002-es költségvetésben közel 200 milliárd forint többletpénzt kap (ami utóbb csak részben teljesült). Az államfő-jelölési bomba hatástalanítása után a kormánypártok közös jelöltjeként Mádl már úgy várhatta a parlamenti szavazást, hogy ha másként nem, a választások könnyített, harmadik fordulójában a kormánypárti szavazatokkal befutó lehet. Így 2000 júniusában, a harmadik köztársaság történetében először - de a mai fejleményekből ítélve lehet, hogy nem utoljára - egyszerű többséggel választott államfőt az Országgyűlés.
Utóbb még egy halovány kísérlet volt az államfőválasztás reformjára. Medgyessy Péter miniszterelnök meglepő közjogi csomagja részeként hozakodott elő tavalyi évértékelő beszédében a közvetlen elnökválasztás gondolatával (HVG, 2004. február 21.), amiről később népszavazás kezdeményezését is kilátásba helyezte. A konkrét lépéssel azonban megelőzte őt egy nagyatádi vendéglős (HVG, 2004. július 17.), bár utóbb ez a próbálkozás is kudarccal végződött. Az újabb referendumötlet az Országos Választási Bizottságon sem jutott túl.
DOBSZAY JÁNOS
