Amikor Charles Jewtraw (képünkön) mindenkit megelőzve ért a célba az 500 méteres gyorskorcsolyázásban, még csak nem is sejthette, hogy a téli olimpiák első bajnoka lett. Hiszen az 1924 januárjában a franciaországi Chamonix-ban megrendezett verseny, amelyen az amerikai fiatalember megnyerte az első számot, akkor még Nemzetközi Sporthét címen futott. Szervezője, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) csak két évvel később, visszamenőleg minősítette téli olimpiának.

Noha 1908-ban, a londoni olimpián bemutató sportágként már szerepelt a műkorcsolya, csakúgy, mint 12 évvel később, Antwerpenben, ahol még jégkorongmeccset is játszottak, a döntés nem volt könnyű. A sport nemzetközi korifeusainak egy része attól tartott, hogy a hideg égövi országok tisztességtelen előnyhöz jutnak, ha a téli erőpróbákat beengedik az olimpiai családba, a skandináv államok pedig saját, 1901 óta változó időközönként megrendezett Északi Játékaikat féltették az olimpia népszerűségétől. A chamonix-i verseny sikere azonban mindenkit meggyőzött, és 1928-ban a svájci St. Moritzba már eleve olimpiára hívták a téli sportok nemzetközi élmezőnyét.

A svájci síparadicsomban még csak 25 ország sportolói indultak 14 versenyszámban, ám a program folyamatosan bővült: az 1964-es innsbrucki játékokon lépte át először a résztvevők száma az ezret, a legutóbbi téli olimpián, az amerikai Salt Lake Cityben pedig már 77 országból csaknem két és fél ezren mérték össze erejüket 78 számban (lásd táblázatunkat). Eleinte az volt a terv, hogy a téli és a nyári játékokat egy országban rendezik meg, ám ez már 1928-ban füstbe ment. A nyári olimpia házigazdája ugyanis Amszterdam volt, de Hollandiában hiányoztak a havas-jeges sportversenyek feltételei, így lett St. Moritz a helyszín. Aztán 1932-ben az Egyesült Államokban (Lake Placidben és Los Angelesben), 1936-ban pedig Németországban (Garmisch-Partenkirchenben és Berlinben) volt mindkét olimpia, a második világháború után azonban már nem is törekedtek az egyetlen szervező ország elvének betartására.

Az első szupersztár gyorsan megszületett: a norvég Sonja Henie - 11 évesen - ott volt Chamonix-ban is a női műkorcsolyázók mezőnyében, ám akkor még az utolsó helyen végzett, négy évvel később viszont a sportág trónjára ült, és egy évtizeden át nem lehetett letaszítani onnan. Hollywoodban is befutott, 12 filmmel a háta mögött 1958-ban vonult vissza. Az övéhez fogható karrierrel a téli sportok egyetlen más kitűnősége sem nagyon büszkélkedhet, pedig a sí- és korcsolyapályák a későbbi évtizedekben is adtak fényes csillagokat. Olyanokat, mint az NDK-s jégkirálynő, Katarina Witt, illetve a havas lejtők verhetetlen urai, az osztrák Toni Sailer, a később sportdiplomáciai erényeket is megcsillogtató francia Jean-Claude Killy vagy a playboyként is ismertté vált olasz Alberto Tomba.

Hírnévre persze kivételesen gyenge teljesítménnyel is szert lehet tenni. 1988-ban Calgaryban "Eddie, a sas", azaz a brit Eddie Edwards hazája mindeddig egyetlen síugró olimpikonjaként a hetven- és a kilencvenméteres sáncon is utolsó lett, és bár lelkesedése miatt sokan az olimpiai eszme megtestesítőjét látták benne, a NOB aztán egy szabályváltoztatással kizárta, hogy ismét indulhasson. Eddie népszerűségben lepipálta még a Jég veled! című filmvígjátékot ihlető jamaicai bobcsapatot is, amely Calgaryban szintén a rangsor legvégére került, 1994-ben, Lillehammerben viszont, bombameglepetést okozva, a 14. helyen végzett.

Az időjárás közbeszólt: már az első St. Moritz-i téli olimpián a tízezer méteres gyorskorcsolyaversenyt a meleg miatt törölni kellett. Aztán az égiek az 1932-es olimpián is megtréfálták a szervezőket, a New York állambeli Lake Placidbe Kanadából, teherautón kellett havat szállítani, hogy megrendezhessék a síugrók versenyét. Az akkor még sokakat megmosolyogtató megoldást utána többször is alkalmazni kellett: 1956-ban az olaszországi Cortina d'Ampezzo pályáira az Alpok magasabban fekvő vidékéről katonák fuvarozták a fehér takarót. A hadsereg segítségére volt szükség mindkét innsbrucki olimpián is: az akkor rekordnak számító, egymilliónál is több nézőt vonzó, 1964-es versenysorozat sikere érdekében például 20 ezer jégtömböt és 60 ezer köbméter havat mozgattak meg. 1960-ban, a kaliforniai Squaw Valleyben viszont nem az időjárás miatt, hanem azért maradtak el a bobfutamok, mert a szervezők kicsinek tartották az érdeklődést, és nem építettek pályát.

Squaw Valley egyébként éppen a bőkezű olimpiai fejlesztéseknek köszönheti, hogy a Sierra Nevada hegység álmos kis településéből világszínvonalú síparadicsom lett. Ugyancsak a játékok hatására került fel az európai sporttérképre a franciaországi Grenoble, amely korábban inkább ipari központként volt ismert, és 240 millió dolláros beruházás árán tették alkalmassá az 1968-as téli olimpia megrendezésére. A coloradói Denver viszont lemondott az 1976-os házigazda jogáról, amikor kétéves szervezés után egy helyi népszavazáson a lakosság váratlanul a visszalépés mellett döntött, mert túlzottnak találta a költségeket.

A téli játékokat először 1984-ben rendezték szocialista országban, a jugoszláviai Szarajevóban. A sors kegyetlen fintora, hogy a sportlétesítmények egy részéből a boszniai háborúban katonai bázis lett, a bobpálya például a szerb terroralakulatok tüzérségi állásaként szolgált. Politikai szempontok a téli olimpiák történetében nem csak Szarajevó kiválasztásában játszottak szerepet. 1936-ban a náci propaganda hatotta át a játékokat, a második világháború után pedig a két egykori tengelyhatalom, Németország és Japán csak 1952-ben csatlakozhatott újra az olimpiai családhoz. 1956-ban Cortina d'Ampezzóban, az első, egyenes tévéadásban közvetített téli olimpián indított először csapatot a Szovjetunió, amely nyomban véget is vetett a kanadai jégkorong-hegemóniának, de más sportágakban is berobbant az élvonalba, és az éremtáblázat élén végzett. 1960-ban a Dél-afrikai Köztársaság jelent meg a téli olimpián, igaz, ez az első alkalom jó ideig az utolsó is maradt, hiszen az apartheidpolitikája miatt 1994-ig kizárták a versenyekből. 1980-ban Tajvan bojkottálta a játékokat, mert a NOB nem engedélyezte neki a Kínai Köztársaság név használatát. 1992 nemcsak azért emlékezetes, mert az albertville-i versenyeken már újra egységes Németország indult, a szétesett Szovjetunió helyett pedig a Független Államok Közössége - a három balti állam önállóan vett részt -, hanem azért is, mert ez volt az utolsó téli viadal, amelyet a nyárival azonos évben tartottak meg. 1994 óta már a klasszikus játékok közötti félidőben méri össze erejét a havas-jeges sportok nemzetközi élmezőnye.

A botrányoktól sem mentes persze a téli olimpiák története. 1972-ben Szapporóban például a több mint másfél évtizedes szovjet jégkorongsiker-sorozat (négy olimpián három arany- és egy bronzérem) nyomán a kanadaiak nem voltak hajlandók részt venni a hokitornán. Akkor ugyanis a szabályok szerint még csak amatőr sportolók állhattak rajthoz, és igazságtalannak tartották, hogy míg az ő profijaik nem léphettek jégre, addig a hivatalosan műkedvelő, ám lényegében ugyancsak hivatásos, többnyire a hadsereg állományában tartott szovjet játékosok a legerősebb összeállításukban állhattak ki. Naganóban 1998-ban tömeges vírusfertőzés okozott gondot: több aranyesélyes sportolót döntött le a lábáról. Az amerikai műkorcsolyázónő, Nancy Kerrigan viszont egy támadás miatt vált harcképtelenné a lillehammeri olimpia előtti selejtezőként is szolgáló nemzeti bajnokság előtt. Mint utóbb kiderült, a legnagyobb vetélytárs, Tonya Harding volt férje okozott egy vasrúddal lábsérülést Kerrigannek, de ő felépült az olimpiára és ezüstérmet szerzett, Harding pedig, akitől még az indulás jogát is meg akarták vonni, a nyolcadik lett.

Hangos botrányok színezték a legutóbbi, Salt Lake Cityben rendezett téli olimpiát is, amelynek már a pályázata is a NOB eddigi legnagyobb korrupciós skandalumát robbantotta ki (HVG, 1999. január 23.). Miután pozitív doppingteszt miatt egy spanyol sportolót megfosztottak az aranyéremtől, egy britet pedig a bronztól, a női sífutás két orosz ásza, Larisza Lazutyina és Olga Danyilova is lebukott az ellenőrzésen. Lazutyinától elvettek egy aranyat, és csapata kimaradt az éremesélyekkel kecsegtető váltóból. Mindez azután történt, hogy a NOB Kanada tiltakozása nyomán - addig példátlan módon - úgy döntött, a páros műkorcsolyázók versenyében a győztes orosz kettős mellett utólag a második kanadaiak is aranyérmet kapnak, mert a francia bíró beismerte, nyomást gyakoroltak rá, hogy az oroszoknak kedvezzen. Az orosz csapat vezetői többször is azzal fenyegetőztek, hogy sportolóik hazautaznak, de a botrányok maradandó következménye végül csak az lett, hogy átalakították a pontozási rendszert a műkorcsolyázásban.

Szervezési szempontból - a BBC összefoglalója szerint - az 1980-as Lake Placid-i olimpia volt a legnagyobb csőd: a közlekedési hálózat nem bírt a nagy forgalommal, sok jegy megmaradt, miközben érdeklődők tömegei nem jutottak belépőhöz, és számos sportoló panaszkodott az olimpiai falu szállásaira, amelyek egy részét később börtönné alakították át. Pénzügyi szempontból az amúgy kitűnően megszervezett lillehammeri játékokat emlegetik az egyik legrosszabb példaként, ott ugyanis jelentősen - egyes adatok szerint 850 millió dollárral - lépték túl a költségvetést.

POÓR CSABA