"A politikai hisztériához semmi tehetségem"
Egy olyan ember, mint én, aki két-három olyan történelmi vihart is átélt, amiből másnak jó, ha egy jutott, már semmitől és senkitől nem tud megijedni - mondja a minap Budapest díszpolgárává választott Szabó Magda (89 éves), sajnálkozva, hogy a társadalom visszajutott azokhoz a problémákhoz, amikből, már úgy tűnt, hogy kitört.
Páratlanul tud egy porcelánszervizt érzékletessé tenni, egy tényt jelképpé formálni, egy semmiséget feledhetetlenül belevésni az olvasó tudatába - írta róla egykori pályatársa, Lengyel Balázs. A debreceni egyetemen latin-magyar szakos tanári és bölcsészdoktori diplomát szerzett írónő irodalmi munkásságát az Újhold-kör tagjaként, költőként kezdte. 1945-től négy éven át a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott. 1949-ben elbocsátották, majd többévi hallgatásra kényszerült. Közel két tucat regényt és színdarabot írt. Műveit több mint félszáz nyelvre fordították le. Számos hazai és nemzetközi elismerés között 2003-ban megkapta például a francia Femina-díjat Az ajtó című művéért, amit a The Independent idén tavasszal a hat legjobb külföldi alkotás közé sorolt. Az Abigél a Nagy Könyv vetélkedőben - az Egri csillagok és A Pál utcai fiúk után - a harmadik legkedveltebb magyar regény lett. 2004-ben - tiltakozásul, amiért a szervezet nem határolódott el Döbrentei Kornél szélsőséges megnyilvánulásától - ő is kilépett a Magyar Írószövetségből.
HVG: Egy kis Pest megyei faluban beszélgetünk. Nemrég költözött el Budapestről, amelynek a díszpolgára lett. Menekült?Szabó Magda
Sz. M.: Nagyon jó volt Budapesten élni: ez volt a kapu, amely annak idején megnyitotta számomra az országot, majd pedig a világot. A tennivalóim is ide kötöttek: közel kerültek a színházak, az Akadémia, a Parlament. De ahogy megérkezett az életembe a siker, a szereplés, egyre terhesebbé is vált ez a közeg: állandó meghívások itthonról és külföldről, interjúk, dedikálások. Négy éve megjelent az életrajzi könyvem, a Für Elise, amit a szokottnál is nagyobb lelkesedéssel fogadtak az olvasók. Tudtam, fel kell készülnöm a folytatására, de ehhez egy kicsit el is kell vonulnom a világtól. Nézzen körül, van-e ennél alkalmasabb hely: mindenütt fákat lát, és sok-sok virágot. Pár lépésre itt a mező. Nagyon szeretem ezt a házat is a zegzugaival, és főként azzal a lehetőséggel, hogy barátaimat, az állataimat is magam mellett tudhatom.
HVG: Budapestnek annyi arcát látta-láthatta élete során. Nem aggasztja mindaz, ami a fővárosban ezekben a napokban történik?
Sz. M.: Ha hajlamos lennék a kétségbeesésre, akkor 1945-ben nem jöttem volna Pestre. De akkor is azt éreztem, amit most: a nemzetnek olyan rángógörcse van, aminek nem lehetek a közömbös, külső szemlélője. Nézze, nekem, akinek megadatott, hogy élőben hallottam Hitlert Bécsben a Hotel Imperial erkélyéről szónokolni, majd utána hazafelé mentemben egy "szemtelen pillantásért" két akkora pofont kaptam egy német katonától, hogy azt hittem, leszakadt az ég, már senki nem tud újat mutatni. Én azonban a látványt a színházban szeretem. Ha lehet, ott elő is idézem: ezért írtam annyi drámát. Viszont a politikai hisztériához semmi tehetségem. Egyáltalán, semmiféle hisztériához. Amikor mondták, hogy meghalt az apám, azt feleltem, "igen". Pedig rettentően szerettem.
HVG: Hogyan tájékozódik? Kinek ad igazat, amikor például a politika történései a legkülönfélébb interpretációkban jelennek meg?
Sz. M.: Két-három újságot olvasok, ilyet is, olyat is. De elmondják nekem, hogy milyen a világ azok is, akik eljönnek hozzám, akikkel beszélgetek, aki bevásárol nekem, de még az állataim is. Az igazság engem soha nem nézett le annyira, hogy ne jött volna oda hozzám, hogy bemutatkozzék.
HVG: Az irodalom arra lenne hivatott, hogy egyfajta erkölcsi mércét, zsinórmértéket adjon a hétköznapokban. Sokan azt várnák, hogy az író tájékozódási pont legyen. Mégis azt látják, hogy közülük is ki ide, ki oda áll.
Sz. M.: Lelkük rajta. Az embernek egy lelke van. Aki odaadja, adja. Én nem adom senkinek az enyémet, csak a Jóistennek. Persze én sem vagyok civil. Írói feladatom a problémák rögzítése, a megoldás azonban már országos ügy. Egy olyan írógenerációhoz tartozom, amelynek ma már egyedüli képviselője vagyok. Annyi mindenen átmentem: voltam elhallgattatott és ünnepelt szerző, kikiáltottak buta vidéki írónak, majd később profetikus képességeimről beszéltek. Velem annyi mindent el akartak már hitetni: megmagyarázták, hogy minek örüljek, mit sirassak. Azt is tudom, hogy a világ egyszer a Dobók, máskor a Jumurdzsákok irányába megy. S napjainkban sincs ez másként.
HVG: Csak épp az nem világos, hol vannak ma a Dobók, s hol a Jumurdzsákok. Ön biztos benne?
Sz. M: Bocsánat, de nemrég érkeztem haza, még nem olvastam újságokat. Percenként változik a magyar valóság. Van olyan idő, amikor ellenállni kell, van, amikor segíteni, meg olyan, amikor az embernek tudomásul kell vennie, hogy nem ő csinálja a dolgokat.
HVG: És most melyiknek van itt az ideje?
Sz. M.: A munkának. Meg kell írnom a Für Elise második részét. Se arra nincs időm és érkezésem, hogy elmenjek valahova, és jelenlétemmel emeljem a létszámot, se azzal nem tudok foglalkozni, hogy hiányommal éreztessem: ejnye, de helytelenül cselekedett, aki cselekedett. Magyar író vagyok, a nagy magyar irodalom céljait kell szolgálnom. A Für Elise első részét azzal zártam, amikor egy nagyon jellegzetes időszakban itthagytam az országot, és kimentem Bécsbe. Most azt a világot kell megmutatnom, amikor a hitleri eszmék megszállják Ausztriát, és az osztrák fővárosban zordabbra fordul az idő.
HVG: Minden történelmi tárgyú regénynek áthallása van. Mit gondol, hogyan fogják olvasni, amit 2006-ban az Anschluss időszakáról ír?
Sz. M.: Fogalmam sincs. Nyilván mindenki a saját világnézete szerint. Aki eleve elhatározta, hogy ez egy irtózatos időszak volt, az megfelelő ellenszenvvel. Aki úgy tekint rá, mint a fasizmus virágzására, az meg a szerint fogja értékelni. Én minden önéletrajzi írásomban - bármilyen korszakot mutattam is be - azt a világot kutattam, amibe beleszülettem. Arról nem tehetek, hogy ez az életmű olyan jegyeit is felsorolja egy konstruált társadalomnak, amiben időnként a mai világunkra is ráismerhetünk.
HVG: A Mózes egy, huszonkettő című regényének ifjú hősnője egy olyan konstruált világra, szigetre vágyik, ahol nincsenek öregek, nincsenek se jó, se rossz emlékek, ahol nem kell senkit sem utánozni. Kívül akar jutni a felnőttek világán, hogy "a tévedések mind a mi tévedéseink, és a hibáink is mind a mi hibáink legyenek", s ne az elődökéi. Most ott tartunk, hogy nem az előző rendszer hibáiról beszélünk, hanem olyanokról, amit már a mi, rendszerváltás utáni politikai elitünk követett el...
Sz. M.: Ez az általános emberi gyöngeségből fakad. Bárki, aki egy bizonyos pozíciót betölt, annak úgy is kell viselkednie, amiként azt a pozíciója megkívánja. Vagy el sem szabad vállalnia. Ezt is meg lehet csinálni. Akkor az ember egy darabig kegyvesztettnek érezheti magát. Ám később meg ugyanazok, akik korábban elítélték, bocsánatot kérnek tőle, és még rangosabb emberré teszik.
HVG: Heves viták zajlanak mostanság arról, ki mikor hazudott a politikában, szabad-e másokat megtéveszteni, vagy csak "részben kibontani az igazságot". Ön egy korábbi nyilatkozatában azt vallotta: író nem hazudhat. Viszont még a Matula világában is jelen volt a kegyes hazugság, igaz, csak azért, hogy ezzel életet mentsenek. Hol van a határa az igazmondásnak?
Sz. M.: Otthon nagyon hamar megtanultam, hogy minden ferdítés deformálja a világot, és hogy egy ideig eltarthat a dolgok lakkozása, de csak egyenesen érdemes élni az életet. Ez volt a lényege az Újholdban publikáló írók körének is, ahol a pályafutásomat kezdtem. Ha például valamelyik folyóirat nem engedte be egyikünket, akkor oda a többiek sem írtak. Talán ma is tudnánk segíteni egymásnak, egyik igazmondó a másiknak, belefogódzkodva a másik bátorságába. Ma azonban minden relativizálódik. A tízparancsolatot is már rég visszavágta a világ az Isten arcába.
HVG: Önt több műve alapján a gyermekirodalmi alkotók között is jegyzik. Ha tehetné, eltakarna valamit a szemük elől abból a világból, ami ma körülvesz bennünket?
Sz. M.: Semmit. Engem is így neveltek, nem takartak el semmit. Odaállítottak a koporsóhoz, mondták, egy irtózatosan összevert férfi fekszik benne, aki el akarta venni másnak a feleségét. Nagyon hamar megtanítottak, hogy a világot nézzem.
HVG: Most Budapest választotta díszpolgárává, de korábban már Debrecen is megtisztelte hasonló címmel. Sokat élt külföldön is, ahol szintén megannyi díjjal halmozták el. Hol van otthon? Van még értelme a lokálpatriotizmusnak, amikor ennyire kinyílt a világ?
Sz. M.: Már hogy a csudába ne volna értelme?! Hát hol lakom én, Bécsben?! Hozzámentem az osztrák kérőmhöz?! Talán ha úgy kérdezte volna: hol, hogyan alszom? Itt mindig éberen, de ha Debrecenben vagyok, akkor leteszem a fejemet és úgy alszom, mintha leütöttek volna. Néhány éve Bölcskei Gusztáv püspök úrtól megkaptam a református nagytemplom kilincsét is. Mert azt se feledje, hogy ön a református egyház örökös világi főgondnokával, kurátor generálisával beszélget. Azt is mondhatnám, a Tiszától a román határig az én népem.
HVG: Miből fakad az a derű és szabadság, ami önt hallgatva - ha beszél, ha díjat vesz át, vagy ha dedikál - másokra is átragad?
Sz. M.: Nagyon okos szüleim voltak. Olyan családban nőttem fel, ahol rendkívüli toleranciával vették tudomásul, hogy egy gyereknek önálló élete van, önálló gondolatokat próbál megfogalmazni. Apám azt mondta, olvasd el az újságot, amit pedig nem értesz, azt kérdezd meg. Az én alkatom teljesen ellentétes a pesszimistákéval. Tudja, hogy én már hányszor meghalhattam volna? Gyerekként, felnőttként, betegségben, háborúban, üldöztetésben - és ehhez a technikai feltételek ma is adottak. Én a jelent, az adott pillanatot mindig úgy vettem tudomásul, hogy most ez van, s ahogy jött, el is múlik. Ha lehet és kell, akkor lépek, ha nem tudok, akkor pedig az Isten lép az érdekemben.
DOBSZAY JÁNOS
