1. „Arról írj, amit ismersz!”

Az első könyves szerzők lépten-nyomon azt a tanácsot kapják, hogy: „Arról írj, amit ismersz!” Mindez persze teljesen triviális. Kiben is merülne fel a gondolat, hogy „bár lövésem sincs az észak-dakotai darázstenyésztésről, az első regényem főszereplője egy bismarcki darázstenyésztő lesz”? Vagy hogy „világéletemben kereskedelmi halászhajón dolgoztam, ezért megírom egy híres indonéz templomtáncos életrajzát”? Természetes, hogy arról kell írnunk, amit ismerünk! Majd ha már sikeresek leszünk, és valóban olyasmiről szeretnénk írni, amiről fogalmunk sincs, akkor megtehetjük – ám csak rengeteg kutatómunkát követően (és ha igazán, szívből erre vágyunk).

2. Az inspirálódás nem lopás

Amikor először fogunk kreatív vállalkozásba, még fogalmunk sincs arról, mit csinálunk. Ám függetlenül attól, hogy írunk, festünk vagy dalt komponálunk, először is egy ötletre van szükségünk. Kezdőként nem túl valószínű, hogy valami egészen rendkívülit sikerül kitalálnunk. Ezért érdemes „kölcsönözni” olyasvalakitől, akit csodálunk – olyan ötletet, amely személyesen is megérint bennünket. Ha ezen kezdünk el dolgozni, ahogy játszunk vele, idővel a sajátunkká válik. Tanulunk belőle és általa, és ha olyasvalakitől tanulunk, akit igazán nagyra tartunk, az nem számít lopásnak. Egyszerűen annyit jelent, hogy „hatott ránk”. Persze szó sincs arról, hogy szolgamód lemásolhatjuk valakinek az alkotását – az valóban lopás. A pontos másolással technikát tanulhatunk. (Ha mégsem lennénk kibékülve a kölcsönzés fenti értelmezésével, javaslom, nézzünk utána egy Shakespeare nevű fickó munkásságának! Összes művének cselekményét lopta, majd rendkívül kreatívan újraírta.)

3. Az elakadások leküzdése

Ha egyszer megpróbálunk valami eredeti dologgal előállni, rájövünk majd, hogy egyes napokon csak úgy áramlik a dolog, más napokon pedig nem történik semmi. Amikor Graham Chapmannel írni kezdtünk, szörnyen zavartak és elkeserítettek bennünket a terméketlen időszakok – néha egy teljes délelőtt vagy akár nap is eltelt úgy, hogy semmi érdemlegeset nem produkáltunk. Később azonban észrevettük, hogy mégis egyenletes átlagot értünk el: minden héten megírtunk körülbelül tizenöt-tizennyolc percnyi igazán jó szöveget. Csupán annyit kellett tennünk, hogy ott ültünk felette, akár áramoltak a gondolatok, akár nem, és péntek estére elég anyagunk gyűlt össze. Ebből megértettük, hogy az elakadások nem a folyamat megszakadását jelentik, hanem szervesen hozzátartoznak. Gregory Bateson antropológus jegyezte meg találóan: „Addig nem lehet új ötletünk, amíg meg nem szabadultunk egy régitől.” Ez a meglátás segített nekem abban, hogy a terméketlen időszakokat a termékenyek előkészítőjének, és így a teljes kreatív folyamat elválaszthatatlan részének tekintsem. Ne ostorozzuk hát magunkat, amikor nem árasztanak el a gondolatok! Maradjunk a fenekünkön, és játsszunk mindaddig, amíg tudattalanunk készen nem áll, hogy előálljon valami érdekessel!

4. Öleld magadhoz a félelmet!

Valahányszor nehéz problémával szembesülök, elfog a rémület. Egyszerűen rettegek attól, hogy nem tudom megoldani, amivel küszködöm, bármi legyen is az. Merthogy írni nehéz. Pontosabban: írni könnyű. Jól írni nehéz. (Egy barátom egyszer egy étteremben ült a kisfiával, amikor Harold Pinter belépett. „Az ott Harold Pinter! Nagyon jó író” – magyarázta a gyereknek. Mire a kisfia: „Óóó! És duplavéket is tud?”) Íme hát a tanácsom mindenkinek, akit hozzám hasonlóan meggyötörnek a kihívások: mielőbb öleld magadhoz a félelmet! Az izgatottság pozitívuma, hogy energiával tölt fel. Senkinek nem jutott még eszébe, hogy ledőljön szunyókálni, miközben pánikol. Ehelyett éppen a pánik segít elvégezni a munkát.

Azt azonban ne várjuk magunktól, hogy mindent azonnal megoldunk! Kezdjük néhány rövid jegyzettel: tudatosítsuk magunkban, hogy egyáltalán nem kell jónak lenniük, és bármikor el is dobhatjuk őket. Ez a tudat minden mástól függetlenül is megnyugtatóan hat majd, hiszen aligha vallhatunk kudarcot, ha már a kezdetektől nincsenek elvárásaink. Ezzel pedig el is kezdtük tudattalanunk előhangolását… A lényeg az, hogy fogjunk hozzá, még ha úgy érezzük is, hogy komoly érzelmi torlaszon kell keresztüljutnunk.

5. A gondolat követi a hangulatot

Valóságos kinyilatkoztatásként hatott rám, amikor Brian Bates egyetemi oktató barátom néhány évtizeddel ezelőtt rávilágított erre. Pedig… olyan nyilvánvaló! Hogy is nem vettem észre, amikor majd’ kiszúrta a szememet? Mindannyian tudjuk, hogy depressziósan nem támadnak vidám, optimista, energikus gondolataink. Ha pedig boldogok vagyunk, nem vesszük komolyan a komor, pesszimista nézeteket. Dühösen nem játszunk a kiscicákkal – mert a bosszún jár az eszünk. Ha szorongunk, akkor rágódunk. Ha tele vagyunk önbizalommal, döntésképesnek érezzük magunkat. Irigyen pedig nem tudunk örülni mások sikerének. A kreativitás nem igazán érzelem, sokkal inkább tudatállapot. A nem megfelelő tudatállapot – a szétszórtság vagy az aggodalom – azonban megakadályozza a kreativitás áramlását.

6. A túlzott önbizalom hátrányai

Általános szabály, hogy amikor teljes bizonyossággal tudni véljük, mit csinálunk, kreativitásunk mélyrepülésbe kezd. Ilyenkor ugyanis azt gondoljuk, hogy már nincs mit tanulnunk. Amint ezt elhisszük, abbahagyjuk a tanulást, és visszatérünk a bevált sémákhoz. Ez pedig azt jelenti, hogy nem fejlődünk tovább. A legtöbben azt akarják, hogy igazuk legyen. A legjobbak azonban azt akarják megtudni, hogy igazuk van-e. Ez a szuper abban, ha az ember komédián dolgozik. Ha a közönség nem nevet, akkor tudjuk, hogy tévedtünk.

7. Öld meg kedveseid!

HVG Könyvek

Egy alkalommal, amikor kiváló forgatókönyvíró barátom, Bill Goldman segítségemre volt egy forgatókönyv elkészítésében, William Faulkner szavaival élve a következőt javasolta: „Öld meg kedveseid!” Meghökkentett a tanácsa, de ma már sokkal jobban értem, mire gondolt, mint akkoriban! Arra utalt, hogy az alkotási folyamat során minden jó műalkotás megváltozik – néha jelentős mértékben. A folyamat elején az írónak valószínűleg van egy nagyszerű ötlete – valami, amit igazán szeret. Ez a „kedvese”. A projekt fejlődése közben azonban a történet elkerülhetetlenül átalakul, és a „kedves” esetleg már nem illik az új narratívába. A jó író ezért kidobja. A kevésbé jó író ragaszkodik hozzá, csakhogy ezzel akadályozza, hogy a történet új formájában kibontakozhasson. Megfigyeltem, hogy a fiatalabb írók hajlamosabbak kitartani régi kedveseik mellett. A tapasztaltabbak annyira megszokták már, hogy újratervezzék és átírják a kéziratot, hogy könnyebben átengedik őket az enyészetnek – más szóval jóval gyilkosabb a természetük.

A fenti cikk John Cleese Csak kreatívan! című könyvének szerkesztett részlete. Többnyire úgy hisszük, hogy a kreativitás titokzatos és ritka ajándék – olyasmi, ami csak keveseknek adatik meg. John Cleese szerint azonban bárki lehet kreatív. Könyvében betekintést nyújt a kreatív folyamat természetébe.