„A kényszerek világában élve miért áldozunk önszántunkból annyi időt olyan történetekre, amelyekről az elbeszélő és hallgató egyaránt tudja, hogy soha nem történtek meg és nem is fognak?”

Ezzel a kérdéssel kezdődik Brian Boyd evolúciókutató On the Origin of Stories (A történetek eredete) című könyve. Hasonló kérdést tesz fel David Sloan Wilson a Darwin’s Cathedral (Darwin katedrálisa) című könyvében. A Binghamtoni Egyetem biológia- és antropológiaprofesszora annak lehetőségét kutatja, hogy a kultikus történetek (az ő esetében kimondottan a vallásos történetek) olyan csoporttá egyesítik-e a befogadóikat, amelyet meghatározott evolúciós előnyök jellemeznek. Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása túlmutat a könyvön (hiszen írói csak óvodapedagógusok), mindazonáltal a kognitív kutatók, idegtudósok és evolúciókutatók között folyó párbeszéd meggyőzően világít rá a mesemondás jelentőségére.

Egyszerűen fogalmazva, az ember rendkívüli mértékben társas lény, úgy is mondhatjuk, „szuperszociális” faj. A fajként és ebből adódóan az egyénként elért sikereink is nagyrészt annak köszönhetők, hogy képesek vagyunk együttműködni és versenyezni egymással. A családunkkal, a törzsünkkel és a szomszédainkkal való együttműködés és versengés közötti vékony határvonalon lépkedünk, és ez vezetett azoknak a nagyszerű eszközöknek a kialakulásához, amelyekkel információt oszthatunk meg vagy tarthatunk vissza, következtethetünk mások szándékaira, ráerőltethetjük másokra a saját akaratunkat, vagy éppen titokban tarthatjuk a gondolatainkat.

A mesemondás ezen alapvető eszközök egyike

A mesemondás által osztjuk meg másokkal, mi történt velünk, minek a bekövetkezésében reménykedünk, vagy hogy éppen mit szeretnénk tenni. Jennifer Aaker, a Stanford Üzleti Iskolájának marketingprofesszora megállapította, hogy ha az információk egy történet részét képezik, akkor akár 22-szer jobban emlékezünk rájuk, mint amikor csak a tényeket halljuk.

Emellett a történetmondás az emberek legfőbb módszere arra, hogy hazugság révén félrevezessenek másokat, vagy legalábbis megkíséreljék ezt. A szorult helyzetbe kerülő négyévesek többsége önkéntelenül is történeteket eszel ki, hogy elkerülje a kellemetlen igazságot. Azonban úgy tűnik, a felnőttek sem sokkal jobbak: a nyilvános kommunikáció 65 százalékát pletykák teszik ki.

A történetek azonban sokkal többre képesek annál, mint hogy csak igazságokat és hazugságokat közvetítsenek. A sikerkönyvek és a 30 ezer éves barlangfestmények bizonyítják, hogy a történetek világszerte lebilincselik az embereket. Pénzt adunk ki a jó történetekért, holott, mint ahogy arra Brian Boyd is rávilágít, „az elbeszélő és a hallgató egyaránt tudja, hogy soha nem történtek meg, és nem is fognak”.

Az igazmondás vagy a hazugság puszta véghezvitelén kívül az emberek arra is használják a történeteket, hogy felhívják magukra a figyelmet, tettekre sarkalljanak másokat, viselkedéseket és érzelmeket váltsanak ki és bizalmat ébresszenek. A történetmondás az elsődleges eszköze annak, hogy értékeket adjunk át a társadalmi csoportunk tagjainak, többek között a szülők a gyerekeknek. Ahogy a The Atlantic egyik cikke megjegyzi,

„A történetek lehetőséget biztosítanak az embereknek arra, hogy úgy érezzék, ráhatásuk van a világra. Lehetővé teszik, hogy észrevegyük a mintázatokat a zűrzavarban […], a létkérdések megoldásának egyik módját jelentik”.

A történetmondás az egyik elsődleges módja annak, ahogyan a szülők a gyerekeknek, vagy az egyik ember a másiknak a kultúrát, vagyis a jelentést közvetíti. És nemcsak a jelentéseket adjuk így át, hanem a létezésmódokat is. A viselkedést. A hangnemet. A tartást. A családtörténetet. „Miközben hallunk kibontakozni egy történetet, az agyhullámaink ténylegesen elkezdenek összehangolódni a beszélő agyhullámaival” – írja Elena Renken. Renken Uri Hasson munkájára építve fogalmazta ezt meg, aki a Princeton Egyetem pszichológia- és idegtudományi professzora, akinek történetmondásról és kommunikációról szóló TED-előadását is érdemes meghallgatni.

A történetmondás az intimitás és a bizalom megteremtésének egyik eszköze

HVG Könyvek

Azok az emberek, akik gyakran osztanak meg történeteket egymással, általában sajátos és tartós köteléket alakítanak ki. Ez az oka annak, hogy a Psychology Today tudományos ismeretterjesztő blog szerint a felolvasás az egyik legjobb módszer arra, hogy a szülők boldog gyermeket neveljenek. A tartalom szinte lényegtelen. Érzelmi intimitásra vágyunk, és a történetek megosztása szinte mindennél jobban képes ennek a megteremtésére.

Jonathan Gottschall nagy horderejű, The Storytelling Animal (A mesemondó állat) című könyvében azt írja, hogy a kitalált történetek „együttérzőbbé tesznek minket, és jobban tudunk tájékozódni általuk az élet nehéz helyzeteiben”. Gottschall a valós élet főpróbáiként írja le a történeteket. Marco Iacobonit, a UCLA úttörő idegtudósát idézi, aki a tükörneuronok tanulmányozásával foglalkozik: „Együttérzünk a kitalált karakterekkel […], mert szó szerint mi is ugyanazokat az érzéseket éljük át.” A történetmondás nem evolúciós hiba, mert „a kitalált történetek […] a hasznunkra válnak”.

A történetmondás velünk született lehetőség, amelyhez nincs szükség a tudományos szakszavak ismeretére. Egyébként is azzal telik a napjaink nagy része, hogy történeteket osztunk meg hol magunkkal, hol a munkatársainkkal, hol a barátainkkal. Gottschall találó megfogalmazásában „a történet olyan az embernek, mint a halnak a víz”. A mesemondásból fakadó érzelmi kötelék pedig örök ajándék lesz számunkra és a gyermekünk számára is.

A fenti cikk a Hogyan meséljünk gyerekeknek? című könyv szerkesztett részlete. A kiadvány szerzői, akik szülőként és tanárként is gyakorlott mesemondók, bevezetnek a mesemondás mesterségébe, a gyakorlatok pedig segítenek életre kelteni a módszert. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.