Az egyik amerikai értelmező szótár, az American Heritage Dictionary of the English Language meghatározása szerint a propaganda „egy adott doktrína szisztematikus terjesztése”, míg az oktatás „az ismeretek vagy készségek átadásának mozzanata”. Abban mindannyian egyetérthetünk, hogy az aszpirinreklám propaganda, amelyet szándékosan úgy terveztek, hogy megtévesszék a fogyasztókat, és elhitessék velük, hogy a márkanévvel ellátott termék jobb, mint annak kevéssé ismert, olcsó változata.

A határ azonban már közel sem ilyen éles, amikor egy jelöltet próbálnak „eladni” nekünk. A politikai tanácsadók kedvező színben próbálják bemutatni nekünk a jelöltjüket, amit akár tekinthetünk úgy is, hogy a jelölt politikai programjáról és erényeiről akarnak oktatni minket. De ahogy láttuk, ezen erőfeszítéseik közben gyakran mellőzik a tényszerű információkat, és inkább egy „adott doktrína” népszerűsítésén dolgoznak.

És mi a helyzet a középiskolai történelemtankönyvekkel, amelyek célja az „ismeretek átadása”? Milyen ismeretekről beszélünk, és ezeket kiknek a szemszögéből mutatják be? Ahogy a régi mondás tartja: „a történelmet a győztesek írják”, és egészen a közelmúltig a nőket, a feketéket és más kisebbségeket meg sem említették az amerikai tankönyvekben, amikor azt sorolták, hogy ki mivel gyarapította az amerikai történelmet. Az a tény, hogy az iskolatanácsok országszerte még mindig hevesen vitatkoznak arról, hogy mi szerepeljen egy történelem- vagy biológiakönyvben, remekül szemlélteti, hogy milyen vékony a határvonal az oktatás és a propaganda között.

Az, hogy valaki szerint egy adott tananyag oktatási vagy propagandisztikus célból született, gyakorlatilag leginkább attól függ, hogy milyen erkölcsi értékeket és ideológiát vall. Amikor a gyermekeim voltak középiskolások, megnézettek velük egy filmet a kábítószer-fogyasztásról, amelyben szó esett arról is, hogy sok kemény drogot használó fogyasztó esetében a függőséghez vezető első lépés a marihuánaszívás volt. Biztos vagyok abban, hogy a legtöbb iskolai vezető ennek a ténynek a bemutatását az „ismeretek átadásának” tekintette, de a legtöbb alkalmi marihuánafogyasztó szemében ez nem volt más, mint „egy adott doktrína szisztematikus terjesztése” – annak a hiedelemnek a hirdetése, hogy a marihuána óhatatlanul elvezet a keményebb drogok használatához.

Ez nem azt jelenti, hogy minden kommunikáció drasztikusan ferdít és egyoldalú. Sokkal inkább arról van szó, hogy amikor olyan érzelmileg terhelt kérdésekkel foglalkozunk, amelyek megosztják az embereket, akkor gyakorlatilag lehetetlen olyan kommunikációt kialakítani, amelyet mindkét oldal képviselői tisztességesnek és pártatlannak látnának.

Algoritmusok által megszűrt világ

Ez a kérdés még kényesebbé vált korunkban, amikor a kábelcsatornákon érkező hírek és az internet térhódítása miatt egyre inkább lehetőségünk nyílik arra, hogy mi magunk válasszuk ki az általunk kedvelt „információforrásokat”. Ha valaki konzervatív, akkor nagy valószínűséggel jobboldali forrásokból, például a Fox Newsból vagy jobboldali világnézetű weboldalakról szerzi be a híreit. Ha liberális, akkor valószínűleg az MSNBC-ről vagy a baloldali beállítottságú honlapokról tájékozódik. Ráadásul sokan közülünk a híreket olyan közösségi oldalakról szerezzük be, mint a Facebook, és ez még inkább garantálja, hogy amit látunk, az egy szűrési folyamat eredménye, amely abból ad nekünk még többet, amiben már addig is hittünk.

Az algoritmusok, amelyeket a kattintási szokásaink generálnak, a saját érdeklődési körünket táplálják, és kiszűrik az általunk sértőnek vagy unalmasnak tartott tartalmakat. De a legnagyobb szűrő maga a közösség: ha főként azt látjuk, amit a saját közösségi hálónkon mások látnak és lájkolnak, akkor kisebb valószínűséggel találkozunk olyan történetekkel, amelyek megkérdőjelezhetik, kiszélesíthetik vagy megváltoztathatják a kialakult világképünket. Ennek az lesz az eredménye, amit Eli Pariser internetes aktivista „szűrőbuboréknak” nevez, az információk személyre szabott univerzuma, amely bekerül a közösségi médián keresztül a hírfolyamunkba, és emiatt figyelünk fel rá.

Fekete és fehér, vallásos és világi, liberális és konzervatív, idős és fiatal, városi és vidéki – minden „buborék” saját érdekekkel és attitűdökkel bír. A szűrési folyamat biztosítja, hogy olyan hírekben és eszmékben pácolódjunk, amelyek elnyerik lájkjainkat, s ez oda vezet, hogy saját hitrendszerünk megerősítést kap, míg másoké támadás alá kerül és nevetségessé válik. És mivel a szűrő láthatatlanul teszi dolgát, azt hisszük, hogy a valóságot látjuk, pedig csak annak gondosan kigyomlált változatai kerülnek a szemünk elé.

Egyben hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindig is ez volt a helyzet – pedig nem. 1968-ban az amerikaiak többsége Walter Cronkite-tól, a veterán haditudósítótól értesült a tévében a hírekről. Cronkite-ot, a CBS esti híradójának műsorvezetőjét széles körben a legmegbízhatóbb embernek tartották Amerikában. Abban az évben Cronkite híres lépése magának a történelemnek a menetét is megváltoztatta: az esti híradóban ugyanis annak a véleményének adott hangot, hogy a vietnámi háborút képtelenség megnyerni. Mivel az amerikaiak többsége – jobb- és baloldaliak egyaránt – bízott Cronkite-ban, a hozzáállásuk megváltozott, és a háború támogatottsága csökkent. Ma már elképzelhetetlen, hogy egy híradós műsorvezető ilyen hatalmas befolyást gyakoroljon.

Álhírek túlburjánzása a neten

HVG Könyvek

Manapság akinek van egy számítógépe, máris blogger lehet, vagy indíthat internetes újságot vagy magazint is, készíthet és terjeszthet híreket, amelyeket csak felületesen szerkeszt meg valaki, ha egyáltalán történik ilyen. Ez a lehetőség az „álhírek” – igaznak álcázott hamis történetek – formájában terjedő propaganda burjánzásához vezetett.

A 2016-os választások idején, az interneten terjedt egy fotó Donald Trumpról, amelyen az állítólag évekkel korábban, az elnöki ambícióival kapcsolatban elmondott szavai szerepeltek: „Ha elindulnék a választásokon, republikánusként indulnék. Ebben az országban ők a legostobább szavazók. Bármit elhisznek a Fox Newsnak. Bármit hazudhatnék, úgyis elhiszik. Lefogadom, hogy fantasztikus eredményt érnék el.” Mivel a liberálisok szemében ezek a mondatok igaznak hangzottak, és olyan elképzelések köszöntek vissza belőlük, amelyek valóban elhangzottak Trump szájából, ezért a legtöbb liberális elhitte; annak ellenére, hogy az idézet hamis volt és többször megcáfolták, több mint egy évig keringett az interneten.

Jobboldali körökben ugyancsak terjedt egy hamis állítás, amely szerint a demokrata jelölt, Hillary Clinton egy washingtoni pizzériában működő pedofil hálózat irányításában segédkezik. A pizzázó dolgozóit a feldühödött polgárok folyamatosan zaklatták és halálosan megfenyegették. Sőt, az egyik ilyen polgár fel is utazott Észak-Karolinából, hogy a maga kezébe vegye a nyomozást, és végül több lövést adott le az étteremben egy puskával.

Az álhírek egy nyugtalanító tényre világítanak rá a modern kori meggyőzéssel kapcsolatban: mivel rengeteg (gyakran ismeretlen) forrásból származó álhír jut el hozzánk, és ezeket igen könnyű valódi hírként becsomagolni és megosztani, az emberek minden eddiginél jobban támaszkodnak már meglévő elképzeléseikre és a közösségi hálójukra annak eldöntésében, hogy mit higgyenek. Egy ilyen környezetben az ember hajlamos lesz arra, hogy oktatásként kategorizálja az információkat, ha egyetért az azokból levonható következtetésekkel, és propagandaként, ha nem.

A fenti cikk Elliot és Joshua Aronson A társas lény című könyvének szerkesztett részlete.

Miért gondoljuk, hogy kevésbé vagyunk elfogultak, mint mások? Hogyan válhat egy becsületes ember korrupttá? Miért keresünk bűnbakokat?
A szociálpszichológia alapművének tekintett könyv bővített kiadása – amelyet Elliot Aronson a fiával írt – összefoglaló a társadalom-lélektan legizgalmasabb jelenségeiről. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.