Apám nehéz helyzetben nőtt fel, nem volt apaképe, ezért aztán velem, egyetlen gyerekével sem tudott mit kezdeni. Ragaszkodtam hozzá, ahogy a kislányok szoktak az apjukhoz, de ez eléggé egyoldalú volt. Magányosnak éreztem magam emiatt. Középiskolás koromban jobb időszak következett, de azt is a saját igyekezetemnek köszönhettem. Ám ennek sem örülhettem sokáig, mert ekkor kezdtük érezni, hogy lassan eltávolodik a családtól.

Huszonéves voltam, amikor súlyosan megbetegedett. Én hordtam kezelésekre, gondosan figyeltem rá. Láttam a zárójelentést, sejtettem, hogy végzetes a baj, sok ilyennel találkoztam a munkám során. Szerettem volna az utolsó időszakot úgy megélni, hogy közel kerüljünk egymáshoz, de ő teljesen elzárkózott. Jelen voltam a halála pillanatában, és nagyon bánt, hogy köszönés nélkül ment el. Rettentő csalódott voltam, hiszen én folyamatosan kifejeztem a szeretetemet.

Az onkológián megfigyelhettem, hogyan kísérik a családok beteg hozzátartozójukat. Azt tapasztaltam, hogy ha sikerül elvarrni a szálakat és elbúcsúzni, akkor a távozó is szépen tud elmenni, és az itt maradó is békésebben fogadja el a megváltoztathatatlant. A gyász olyan helyzetekben igazán keserves, amikor valami nem lett kibeszélve, feloldva, és keszekuszán történt az elválás.

De hiába a tapasztalat, amikor én kerültem ebbe a helyzetbe apámmal, nem tudtam megvalósítani ezt az őszinte, mély kapcsolódást és a kegyelemteljes távozást. Kettőn áll a vásár, biztos vagyok benne, hogy nem az én akaratomon múlt.

Feltételezem, hogy a kettős élete emelt falat közénk

Már korábban is sejtettük anyuval, hogy apu eltávolodása mögött meghúzódik valami a háttérben, de nem tudtuk, mi. A halála után kiderült számomra, hogy hosszú évek óta kettős életet élt. Nem maga a tény volt igazán megrázó, hanem a mód, ahogyan ezt tette. Azzal szembesültem, hogy olyan nyíltan vállalta fel a külső kapcsolatát, hogy az égvilágon mindenki tudta, csak mi nem. A munkatársai, a nőnek a rokonai, mindenki!

Borzasztó megalázó volt, úgy éreztem, elárult minket a világ előtt. A hűtlensége nem tartozott rám, de azzal, hogy ilyen nyíltan csinálta, olyan fegyvert adott az emberek kezébe, amivel minket kellemetlen helyzetbe hozott. Azt éreztem, nemcsak anyámat, hanem engem is megcsalt, elárult.

Mindig jött egy újabb pofon, ahogy újabb helyzetek kerültek napvilágra. Kiderült például, hogy bevonta az illetőt a rokonságába, miközben karácsonyi ünnepeken és egyéb családi találkozóinkon mindannyian együtt voltunk. Láttam magam anyuval, ahogy naivan állunk a ki tudja, milyen sajnálkozó vagy lekezelő pillantások kereszttüzében; mintha az emberek nevettek, gúnyolódtak volna rajtunk, hogy ennyire ostobák vagyunk.

Később megtudtam valakitől, hogy a nő a kórházba is bejárt. A kórteremben csak azt láttuk, hogy furcsán néznek ránk, de nem értettük, miért. Teljesen hülyének éreztem magam, mikor megtudtam, hogy minden gondosan meg volt szervezve a hátunk mögött.

Sok évig óvtam anyukámat, vigyáztam, hogy ne is kerüljön olyan ember közelébe, aki tud apu múltjáról. Kegyetlenül nehéz volt, rengeteg stresszel járt a titok őrzése, és anyukám nem is értette, miért vagyok ennyire megborulva. Szenvedtem, és meg akartam érteni, hogy történhetett ez meg, össze akartam rakni a képet.

Azt éreztem, az életem egy hazug világban zajlott. Apám és én két párhuzamos világegyetemben bolyongtunk, és én mit sem tudva erről, csodálkoztam, miért nem tudnak közeledni ezek az univerzumok. Mint egy sci-fiben, ahol bármi megtörténhet, de biztosak vagyunk abban, hogy velünk nem eshet meg. És mégis megtörténik. Vagy mint egy rémálom, amiből felébredve megkönnyebbülünk, hogy ez nem valóság. De ebből nem volt ébredés!

Dübörögtek bennem a kérdések

Ki volt ő, akit valamilyennek megismertem, de valójában egy egészen más személy élt velünk? Mi ez az egész? Annyira megborultam, hogy a saját önbecsülésem is megsemmisült. Minden összetört abban az időben, és a lelki kínok előbb-utóbb testi betegségekben manifesztálódtak. Mikor nagyjából összeállt a sztori, elzárkóztam – elég, nem tudok többet elviselni! Becsuktam magam mögött egy ajtót, és új életet kezdtem, ez segített továbblépni.

Sokáig próbáltam megérteni, elfogadni, hogy mit miért tett, de nem tudom megbocsátani, ahogy velem mint gyerekével bánt. Én is anya vagyok, nagyon szeretem a gyerekeimet, és mindig előrehelyezem őket, ezért különösen fáj, hogy nem kaphattam meg az odaadó szeretetet az apámtól. Sőt, az árulásával éppen az ellenkezőjét bizonyította, aminek következtében folyamatos önértékelési küzdelmekkel megyek tovább.

Értem én, hogy nem ellenünk csinálta, hanem mert neki így volt jó, de ha valakit szeretek, akkor vigyázok, hogy ne bántsam meg, ne hozzam megalázó helyzetbe. Ő erre a legkevésbé sem ügyelt, ország-világ előtt vállalta a külső kapcsolatát, ezáltal megkérdőjeleződik az irántunk érzett szeretete is. Mindig kritikus volt, soha nem volt velem elégedett, de azért hittem abban, hogy valahol szeret – a történtek után azonban ez is kétséges számomra.

Ha ilyen helyzetben tudott itt hagyni, akkor nem szeretett. Nemcsak elárultnak, hanem elárvultnak is érzem magam. Nehéz az emlékezés, mert bár voltak szép pillanatok, már ezeket is áthatja a csalódás. Sokszor kellett lemondanom magamról, megtagadni a vágyaimat, elképzeléseimet, hogy neki segítsek, ám ez nem volt kölcsönös. Többszörösen cserben hagyott. Jobb lett volna, ha elhagy bennünket. Nem tette meg, talán dolgozott benne a lelkiismerete.

Egy rossz döntéssel egy egész családot lehet magunkkal rántani

Ezért is próbálom a rossz családi mintákat felismerni és megtörni. Azt vallom, hogy akit életre hozunk, azért felelősséget vállalunk, szeretjük, óvjuk, és biztosítjuk az oltalmazó családi közegét. Ha vannak is botlások, azok – ha nem is könnyen, de – megbocsáthatóak; de ennek vannak fokozatai. Amikor ez a súlyos bizalomvesztés történt, akkor még családalapítás előtt álltam. Tisztelettel akartam apámra tekinteni, de ez összeomlott, és a kiábrándító csalódás kicsit a férfimintaképet is összetörte bennem. Küzdenem kellett, hogy képes legyek bízni, hogy nem fog megismétlődni, amit apámnál tapasztaltam.

Hozott egy kis könnyebbséget, amikor anyunak elmondtam. Nyolc-kilenc év után jött el a pillanat, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább hordozni a titkot. Másfelől úgy gondoltam, neki is tudnia kell. Meglepődött, de az eltelt évek elviselhetőbbé tették számára ezt a tudást. Felszabadultam a titok terhe alól, nem kellett tovább falaznom. Közben továbbra is jártam az onkológiára, ahol sok-sok felemelő élményből tudtam erőt meríteni.

Az viszont nem igazán működött, ahogy a környezetem próbált segíteni. Két véglettel találkoztam. Az egyik, hogy jogos a dühöd, igazad van, haragudj csak, a másik, hogy bocsáss meg, és ha erre nem vagy képes, akkor benned van a hiba. Ez nem segített, mert egyiket sem tudtam igazán megvalósítani. Gyűlölködni sem jó, de a megbocsátás sem így megy. Igyekszem megbocsátani apámnak, kértem segítséget is, és amikor úgy érzem, szoktam imádkozni érte. De az igazi elengedés, felszabadulás nem történt meg.

Szerettem volna a jó útra vezetni, de az ő döntése volt, milyen terhekkel lép át. Hiszem, hogy a megoldatlan dolgokat tovább visszük, és egy másik dimenzióban szembesülnünk kell minden tettünkkel. Ez alapján lehet, hogy ő most rosszul érzi magát, látva, milyen hosszú időre kiható szenvedést okozott.

A temetése óta nem voltam a sírjánál. Az évek múlása enyhített a keserűségemen, de máig nem jött el a feloldozás saját magamban. Nem hittem, hogy ennyi ideig fog tartani; annyira szeretnék már eljutni oda, hogy szeretettel gondoljak rá! Bízom benne, hogy eljön ennek is az ideje. A múltat nem tudom megváltoztatni, apámat sem, egyedül csak önmagamat.

Nagy tanulság számomra, hogy felelősséggel kell élni az életünket

HVG Könyvek

Próbáljunk minden egyes napot azzal a tudatossággal megélni, hogy az egy ajándék, ma felkeltem, ma még élek, és akivel tudom, rendezzem a dolgaimat. Nem tudhatjuk, egy-egy cselekedetünkkel mekkora gondot, akár mély zuhanást okozhatunk.

Törekszem, és ha nem sikerül valakivel tisztázni a nézeteltérésünket, az gyötör. Ilyenkor azt kérem, legyek megértőbb, elfogadóbb, türelmesebb, változzak úgy, hogy el lehessen fogadni a közeledésemet.

A konklúzió tehát az, hogy mindig gondoljuk át, mit teszünk vagy mit nem, hogy ha itt az idő, méltó módon tudjunk elmenni, és szép emlékeket hagyjunk magunk után. Hogy ha az itt maradók ránk gondolnak, derűs lélekkel, mosollyal az arcukon tehessék. Akkor szeretem a másikat, ha a jelen tetteimmel felelősséget vállalok azért is, amit majd a távozásom után magam mögött hagyok. Ilyen módon is vigyázok a szeretteimre.

A fenti cikk Singer Magdolna Élethazugságok című könyvének szerkesztett részlete. A kötetet itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.