A gazdag országokban elterjedt feltételezés, hogy a szegény országok azért szegények, mert lakóik nem dolgoznak elég keményen. Mivel pedig a legtöbb, ha nem az összes szegény ország a trópusokon található, a szorgalom hiányát gyakran arra vezetik vissza, hogy a trópusi „bőség” könnyű életet biztosít a helyieknek. A gazdag országok polgárai úgy hiszik, a trópusokon mindenütt megterem az élelem (általában ilyenkor fürtökben lógó banánt, kókuszdiót képzelnek maguk elé), a meleg miatt pedig nincs szükség vastag falú házakra és túl sok ruhára. Ezért a trópusi országok lakóinak nem kell keményen küzdeniük a túlélésért, és így kevésbé szorgosak.

A „trópusi lustaság” témáját boncolgatók a „bennszülötteket” úgy jellemzik, mint akik csak heverésznek a kókuszpálma alatt, és várják, hogy lepotyogjon róla a gyümölcs, ahelyett hogy tevékenyen művelnék a földet, vagy gyártanának valamit. Hihetően hangzó mese, csak épp nagyon távol áll az igazságtól.

Alaptalan mítosz

Először is, akinek egy csepp esze van, nem fekszik a kókuszpálma alá, egy lepottyanó kókuszdió ugyanis könnyen bezúzhatná a koponyáját. De ha félretesszük a tréfát: teljesen alaptalan mítosz, hogy a főleg a trópusokon található szegény országok lakóinál gondok vannak a munkamorállal. Valójában sokkal keményebben dolgoznak, mint a gazdag nemzetek polgárai.

Kezdjük azzal, hogy a szegény országokban általában az aktív korú lakosság sokkal nagyobb hányada dolgozik, mint a gazdag országokban. A Világbank adatai szerint 2019-ben az aktivitási arány Tanzániában 83% volt, Vietnámban 77%, Jamaicán 67%, míg Németországban 60%, az Egyesült Államokban 61%, az állítólag munkamániás Dél-Koreában pedig 63%.

A szegény országokban rengeteg gyerek dolgozik iskolába járás helyett. Az UNICEF becslése szerint 2010–18 között a legkevésbé fejlett országokban átlagosan az 5–17 éves gyerekek 29%-a dolgozott. (Ebbe nem számítanak bele a hagyományosan gyermekek által végzett feladatok, például a besegítés a házimunkába, kisebb testvérek felügyelete, újságkihordás.) Etiópiában a gyerekek közel fele (49%) dolgozott, míg a gyermekmunka aránya 40% körül alakult olyan országokban, mint Burkina Faso, Benin, Csád, Kamerun, Sierra Leone.

A gazdag országokban a 18–24 éves fiatalok, akik fizikai teljesítőképesség tekintetében a legjobb korban vannak, jórészt felsőoktatásban vesznek részt (főiskola, egyetem és így tovább). Vannak olyan országok, ahol az említett korcsoport 90%-a felsőoktatásban tanul (például az Egyesült Államokban, Dél-Koreában és Finnországban), miközben van mintegy negyven olyan szegény ország, ahol ez az arány a 10%-ot sem éri el. Ez azt jelenti, hogy a gazdag országokban a legtöbben csak fiatal felnőttkorban kezdenek dolgozni, és sokan olyasmit tanulnak, ami nem lesz közvetlen hatással a termelékenységükre, például irodalmat, filozófiát, antropológiát, történelmet – bár én úgy gondolom, más okból ezek az ismeretek mégis nagyon értékesek.

A szegény országokban kevesebben érik meg a nyugdíjkorhatárt (ez országtól függően 60–67 év közé esik), mint a gazdag országokban. De azok is, akik megérik, általában tovább dolgoznak, mint gazdag országokban élő kortársaik, mert a legtöbben nem engedhetik meg maguknak, hogy nyugdíjba menjenek. Sokan addig húzzák az igát, amíg fizikailag képtelenné nem válnak rá – földet művelnek, boltot működtetnek, vagy fizetetlen háztartási és gondozási munkát végeznek.

Ráadásul a szegény országokban a munkaidő is sokkal hosszabb. A szegény és meleg országokban, mint Kambodzsa, Banglades, a Dél-afrikai Köztársaság vagy Indonézia, 60–80%-kal tovább tart egy munkanap, mint Németországban, Dániában vagy Franciaországban, és 25–40%-kal később teszik le a műszakot, mint az amerikaiak vagy a japánok (akiket általában „szorgos hangyáknak” tartanak, de ma már kevesebbet dolgoznak, mint az Egyesült Államok polgárai).

Nem a lustasággal van a gond

Ha a szegény országok lakosai sokkal többet dolgoznak, mint a gazdag országokban élők, szegénységüket nem foghatjuk a lustaságra. A termelékenységükkel van gond. Ezek az emberek sokkal több órát robotolnak naponta, és életük sokkal nagyobb részét töltik munkával, mint a gazdag országok polgárai, mégis sokkal kevesebbet termelnek, mert alacsony a termelékenységük. Az alacsonyabb termelékenység pedig nem annyira az egyén kvalitásain múlik, például a képzettségén vagy az egészségi állapotán. Ezek inkább a magasabb státuszú munkakörökben számítanak.

Emészthető közgazdaságtan

HVG Könyvek

Ha az egyéni teljesítményt nézzük, a szegény országok munkavállalói sem kevésbé termelékenyek, mint gazdag országokban élő társaik. Ez világosan látszik abból, hogy a szegény országokból a gazdagabbakba érkező bevándorlók termelékenysége azonnal jelentősen megugrik, annak ellenére, hogy nem tettek szert új készségekre, és egészségi állapotuk sem javult lényegesen. Azért nő a termelékenységük, mert jobb technológiákkal és hatékonyabban szervezett termelési egységekben (gyárakban, irodákban, üzletekben, gazdaságokban) dolgozhatnak, munkájukat jobb infrastruktúra (elektromos hálózat, közlekedés, internet) támogatja, és a társadalmi környezet is megfelelőbb (például a gazdaságpolitikai és jogi feltételek).

Hogy miért kedvezőtlenebbek a szegény országok technológiai és társadalmi feltételei, összetett kérdés. Beszélnünk kellene a gyarmati uralomról, amely arra kényszerítette az országokat, hogy kisebb értékű nyersanyagok termelésére specializálódjanak; a makacs politikai széthúzásról; az elit hiányosságairól (a termelékenységgel nem foglalkozó földbirtokosokról, nehezen mozdítható tőkésekről, a jövőkép nélküli és korrupt politikusokról); a gazdag országoknak kedvező nemzetközi gazdasági rendszer igazságtalanságáról – és ez csak a néhány legfontosabb tényező. Annyi biztos, hogy a szegény országokban élő szegény emberek nagyrészt olyan történelmi, politikai és technológiai tényezők miatt szegények, amelyekre semmilyen befolyásuk nincs – nem pedig egyéni hiányosságaik, és még kevésbé a lustaságuk miatt.

A kókuszdióval szimbolizált hamis kép jól jött a globális elitnek, amelynek tagjai – mind a gazdag, mind a szegény országokban – azzal vádolják a fejlődő országok lakóit, hogy maguknak köszönhetik szegénységüket. Ha lerántjuk a leplet erről a történetről, hatékonyabban szólíthatjuk fel az elit tagjait, hogy válaszoljanak a történelmi igazságtalansággal és kárpótlással, a nemzetközi hatalmi aszimmetriával és a nemzeti gazdasági és politikai reformokkal kapcsolatos nehéz kérdésekre.

A fenti cikk Ha-Joon Chang közgazdász Emészthető közgazdaságtan című könyvének szerkesztett részlete.

Miért lett a répa narancssárga, és mit tanít ez az innovációról? Miként válhat manapság is „banán-köztársasággá” egy multinacionális vállalatoknak szabályozás nélkül teret adó ország? Hogyan alapozta meg a rozs a világ első jóléti államának kialakulását? Könyvében Ha-Joon Chang közgazdász az összetett történelmi, gazdasági és társadalmi folyamatok összefüggéseit úgy elemzi és teszi „fogyaszthatóvá”, hogy a világ minden tájáról származó ételekről szóló történetekkel fűszerezi. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.