2020 májusában a szigorú Covid-lezárások első néhány hónapja után úgy tűnt, a járvány talán a végét járja. Az emberek kiléptek otthonaikból, néhány helyen a gyerekek visszaülhettek az iskolapadba. A szülők megkönnyebbülést és félelmet éreztek egyszerre, amikor azt figyelték, hogy gyerekeik maszkkal az arcukon lépdelnek az iskola felé.

Jenny örült, hogy a fia, Mike végre visszatérhet egy valamelyest normálisabb életbe. Persze, aggódott a vírus miatt, de a fia mentális egészsége jobban nyugtalanította. Közösségi interakciók hiányában visszahúzódó, kedvetlen lett, és unta a hosszú Zoom-tanórákat. Jennynek sem volt egyszerű megbirkóznia a fiú otthoni tanításával járó követelményekkel úgy, hogy közben kisvállalkozásoknak bedolgozó szabadúszó grafikusként próbálta biztosítani a megélhetésüket.

A Covid–19 kitörése után Jennyből eltűnt a büszkeség, amit korábban független szabadúszó léte miatt érzett. Új ügyfelek után kellett volna néznie, ám ez nehezen ment úgy, hogy Mike otthon tanult. Több hónapja először érezte gondtalannak magát azon az első reggelen, amikor a fiát újra iskolába indította.

Néhány órával később azonban Mike könnyes szemmel tért haza. Fia elmesélte, hogy a szünetben kiment a mosdóba, csakhogy közben elhagyta a maszkját. A tanár, miután kiszúrta a maszk hiányát, körbekérdezte a gyerekeket, hátha hozott magával valaki még egy maszkot. Mivel senkinél nem volt, a tanár felszólította Mike-ot, hogy hagyja el az osztálytermet.

Amikor hirtelen elszakad a cérna

Jenny átérezte a gyermeke fájdalmát, ahogy végighallgatta a beszámolót. És ekkor valami elpattant benne. Dühében felhívta a tanárt, és számonkérte, hogyan volt képes egy tízévest a barátai szeme láttára megalázni. A tanár nem tudta türelmesen végighallgatni a panaszáradatot. Jelezte: neki a fentről kapott egyértelmű utasítást kellett követnie. Ha nincs maszk, nincs iskola – ilyen egyszerű volt a képlet.

A vita egyre jobban kiéleződött. Amikor Jenny letette a telefont, dühösebbnek érezte magát, mint a hívás előtt. Mintha az egész világ megbolondult volna. Mintha kiveszett volna belőle az értelem. Jenny idegei már előtte is pattanásig feszültek, de akkor végképp elszakadt nála a cérna.

Aznap este, miután elaltatta Mike-ot, leült a számítógépéhez. Kérdésektől zsongott a feje: Mi ez a nagy felhajtás a vírussal kapcsolatban? Miért ekkora a szigor a gyerekekkel szemben, amikor tisztán látszik, hogy a járvány főleg az időseket érinti? Ő maga senkiről nem hallotta, hogy fiatalok betegedtek volna meg tőle. Akkor valójában mi ez az egész? – tűnődött. Magyarázatot akart kapni, mégpedig azonnal.

Egyetlen kattintás elég volt ahhoz, hogy Jenny élete még azon az estén új útra terelődjön, és meginduljon a tévhit felé vezető lejtőn – aminek eredményeképpen a Covid–19-cel kapcsolatos összeesküvés-elméletek rendíthetetlen hangadója és az oltásellenes mozgalom vezetője lett. Azzal kezdődött mindez, hogy videókat keresett a maszkviselés előnyeinek megkérdőjelezéséről – és bőven talált is ilyeneket.

Sőt, még tudományos értekezésnek feltüntetett írásokat is, amelyek szerint annyira kicsi a vírus, hogy a maszk nem nyújt hatékony védelmet ellene. Ugyanott olvasott arról, hogy a maszkviselés miatt nem kap elegendő oxigént az agy, ami a fejlődésben lévő gyerekekre nézve kifejezetten káros lehet.

Nem telt sok időbe, és Jenny már meggyőződéssel vallotta, hogy a „rongy”, amelynek viselésére a fiát is kényszerítik, nemhogy nem csökkenti a Covid–19-fertőzés kockázatát, de még az egészséget is veszélyezteti. Arról is bizonyosságot nyert, hogy a túl hosszú időn át hordott maszk baktériumok melegágya lehet, és aknés elváltozásokat okoz a tinédzsereknél.

Megindul a bűnbakkeresés

Miközben Jenny maszkkal kapcsolatos tartalom után kutatott az interneten, azzal szembesült, hogy ez az egész Dan Ariely hibája! Két rólam szóló tény alapján jutott erre a következtetésre. Mindkét tény igaz volt külön-külön, ám összemosva valótlan dolgot állított (ez közös a tévhitekben).

Az első számú tény alapján én is részt vettem az oktatási minisztérium által nyújtott tanácsadásban. Ez így is volt. Valóban szerepeltem tanácsadóként számos témában, főként abban, hogy mi módon tud segíteni a társadalomtudomány a tanárok és a diákok motiválásában az iskolabezárásokkal járó nehéz időszakban.

A második számú tény: társadalomtudósként azt mondtam, hogy a maszkviselés ösztönzéséhez a „vigyázzunk egymásra” üzenet hatásosabb motivátor, mint a „vigyázzunk magunkra” felhívás. Ez a tény is igaz volt, hiszen csakugyan hangot adtam e véleményemnek.

A valótlanság azonban e két tény összekapcsolásából született, miszerint én győztem meg az oktatási minisztériumot arról, hogy a gyerekek maszkot viseljenek az iskolában. Valójában soha nem beszéltem senkivel az oktatási minisztériumtól a maszkról, és bármennyire is szeretném hinni, hogy hasznos tanácsokkal szolgáltam sok kormánynak a Covid–19 alatt, igazából vajmi kevés befolyással bírtam.

Jenny szemében azonban a két tény egyértelműen kapcsolódott az elmélethez. Felismerte a nevemet, látta, hogy együttműködöm az oktatási minisztériummal, és ezt összeboronálta azzal a gondolattal, hogy társadalmi erők bevetését javasoltam a maszkviselés ösztönzésére. És ez a fiára nézve negatív hatást eredményezett. Jenny fejében megoldódott a rejtély: én voltam felelős a maszkokért.

Az érzelmi stresszből mély tévhit alakul

Ahogy Jenny még több cikket elolvasott, ráébredt, hogy a helyzet rosszabb, mint hitte. A maszkviselés nem véletlenszerűen járt mellékhatásokkal, hanem célzott összeesküvés része volt. Szándékosan vezették be azért, hogy engedelmes birkákká változtassák az embereket azáltal, hogy korlátozzák az oxigén-bevitelüket és az önálló gondolkodást biztosító képességüket.

Jenny hamarosan arra a meggyőződésre jutott, hogy maga a Covid–19 is átverés, és ezt további, oltásellenes összeesküvés-elméletek követték. Később még néhány nem oltásellenes összeesküvés-elmélettel is kibővítette a sort. Ahogy haladt a tévhit felé vezető úton, egyre nagyobb szerepet tulajdonított nekem, így én lettem a központi gonosz az emberek világszintű irányítását célzó tervben.

Hogyan válhat egy ilyen ember, mint Jenny – odaadó, értelmes anya, sikeres vállalkozó, a tudományok lényegét értő, okos személy – a tévhit áldozatává? És miért? A történetében számos tényezőre fény derül, amelyek fontos szerepet játszanak a folyamatot elindító érzelmi körülmények megértésében.

Dan Ariely: Tévhit

HVG Könyvek

Először is ott az általános stressz, ebben az esetben az a példa nélküli stressz-szint, amit ilyen-olyan mértékben mindannyian megtapasztaltunk a Covid–19-járvány idején. Másodszor, ez a stressz okozza a fölöttébb sanyarú megtapasztalását annak, hogy milyen az, amikor kicsúszik az irányítás a kezünkből, és olyan erőknek vagyunk kitéve, amelyeket nem teljesen látunk át. Harmadszor pedig eljön az a pont, amikor már kétségbeesetten keressük a magyarázatot, valamit, amit logikusnak találunk – és pontosan ez terel minket veszélyes útra.

A stressz mindannyiunk életében erőteljesen jelen van, éppen ezért fontos megjegyeznünk azt is, hogy azért nem feltétlenül tölt be mindig determinisztikus szerepet. Senkin nem lesz úrrá egyetlen tévhit sem csak azért, mert stresszhelyzetbe kerül. Ettől függetlenül mégis az egyik legfontosabb érzelmi elemnek számít, amely növelheti az esélyét annak, hogy valaki tévhit áldozata lesz.

A fenti cikk Dan Ariely Tévhit című könyvének szerkesztett részlete.

A viselkedési közgazdaságtan neves professzora könyvében leírja az önámítás, a kognitív torzítások és a manipuláció pszichológiáját. A könyv gyakorlati tanácsokat ad arra, hogyan hozhatunk jobb döntéseket és gondolkodhatunk tudatosabban egy empatikusabb társadalom megteremtése érdekében. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.