Beszélgetés Magyar Ádám fotóművésszel
A Műértő a Berlinben élő fotóművészt, Magyar Ádámot kérdezte munkásságáról, a hónapokig tartó sorozatokról, jövőbeni terveiről.
Műértő: Egy ideje Berlinben élsz és dolgozol. Hogy érzed magad?
Magyar Ádám: Berlin jó bázis a számomra. Szeretem a hangulatát és nyitottságát, és persze azt, hogy lehetőséget ad az elvonult, nyugodt utómunkákra. Az újrakezdés kihívása is inspirál.
Műértő: A honlapodon jelenleg három sorozat - Squares (Terek), Urban Flow (Városi áramlás) és Stainless (Rozsdamentes) látható, melyek közül a legrégebbi 2006-os. Az előtte lévők miért nincsenek rajta?
M. Á.: Mert nem látom őket elég jónak. Már csak annyiban szeretem ezeket, mint a történetem részeit, mint tanulást és útkeresést, de fotográfiailag nem tartom őket érdekesnek és aktuálisnak. Ma teljesen más dolgok érdekelnek vizuálisan, még akkor is, ha az új munkáim a régiekből nőttek ki.
Műértő: Milyen út vezetett a legújabb sorozatokhoz?
M. Á.: Másokhoz képest én nagyon későn kezdtem el a fotó iránt érdeklődni. Egyáltalán nem akartam művész lenni - nagyjából húszéves kora körül az ember már szokta ezt tudni. Akkor én úgy gondoltam, egész életemben utazni fogok. Sok időt töltöttem egyedül Ázsiában, főleg Indiában. Sokat gondolkoztam, és egy csomó tapasztalatot szereztem, ami valamilyen formában „ki akart belőlem jönni”. Végül ez a fotón keresztül történt meg, de addigra eltelt tíz év. Hagyományos, fekete-fehér utcai szociofotókat készítettem, de hamar meguntam, és megpróbáltam ebből kitörni. Mozaikként kezdtem látni a világot. Ebben a mozaikvízióban mindenki csak egy kis kockája, alkotóeleme annak, amit világnak nevezünk. Ezt szerettem volna megjeleníteni. Nem tudtam egy-egy képben megfogalmazni az elképzeléseimet, ehelyett embereket „gyűjtöttem”, és úgy képzeltem el, hogy együtt mutatom be őket, együtt fognak érvényesülni. Ekkor még az egyes képek installációként alkottak egy munkát, de ezzel sem voltam elégedett. Így kezdtem mindezt egyetlen képbe sűríteni. Embereket gyűjtök most is, mint akkor, de most már ugyanarra a képre kerülnek fel.
Műértő: Szokatlan technikákat alkalmazol. Hogyan készültek ezek a sorozatok?
M. Á.: Egyszerre kezdtem el készíteni a Squares-sorozat örvénylő tereit és az Urban Flow sodró embertömegét, ráadásul ugyanott, egy sanghaji bank előtt. Nagy térben akartam sok embert látni, és először még Sanghaj is kicsinek tűnt ahhoz, hogy olyan helyszínt találjak, amely ennek a belső képnek megfelel. Utólag visszagondolva: valószínűleg zavart az is, hogy az elmúlt évek sorozatain mindenhonnan hiányzik a megszokott környezet és háttér, az emberek kiszakítva jelentek meg, magukban, egy térben és időben végtelen egységben, ahogy valahová tartanak. Aztán csak rátaláltam arra az egy-két helyre, szinte szó szerint arra az egy-két pontra a városban, ahol éreztem azt a kisugárzást, amit annyira kerestem. Ezek viszont csak időben voltak végtelenek, térben nem. Azt már tudtam, mit szeretnék látni a képen, ezért elkezdtem azt a technikát, módszert keresni, amellyel azt az egy pontot vagy térrészletet végteleníthetném, amivel az időt térré változtathatnám. A Squares és az Urban Flow ennek a kutatásnak az eredménye. Mindkét sorozatban az élet lüktetését, a létezés természetét és az örök változást szerettem volna képekben megfogalmazni.
Műértő: Vegyük sorra egyenként a szériákat.
M. Á.: A Squarest perspektívatanulmánynak tekintem, amihez hagyományosnak mondható eszközöket használtam fel. Az elképzeléseimnek megfelelő, kavargó tömeget ábrázoló kép elkészítéséhez a módszer volt a kulcs: ugyanazon a ponton áthaladó embereket fotóztam, és az órák, napok során összegyűjtött felvételekből állítottam össze a Squares képeit. A perspektívát mesterségesen kellett létrehoznom, hiszen a valós tér illúzióját csak így lehetett megteremteni.
Az Urban Flow-ban azt a fajta áramlást akartam megjeleníteni, ami egy modern nagyvárosban könnyebben tetten érhető, mégis ősi és esszenciális. Az embereket egy folyamat alkotóelemeiként láttam, fogaskerekekként, ahogyan egymásba kapcsolódva maguk hozzák létre ezt az áramlást. Hamar világossá vált, hogy a fényképezőgépemmel nem tudnám megcsinálni ezt a képet. Az időben végbement változást, magát a folyamatot akartam képre vinni, „beszkennelni”. A célfotógép mint lehetőség létezett ugyan, de olyan eszközre volt szükségem, ami egyszerű, olcsó és könnyen hozzáférhető. Ennek eredménye lett az a szkenner-kamera, amit magam építettem és magam fejlesztettem hozzá a programot. Az Urban Flow képein nincs perspektíva, csak a mozgó alakok, az emberek jelennek meg felismerhető információként, a környezet minden más, nem mozgó eleme - kirakatok, ablakok - vízszintes sávok formájában jelenik meg. Mivel itt a folyamatot rögzítettem, a ritmus létfontosságú volt. A Stainless sorozatnál ennek a technikának a továbbfejlesztett változatát alkalmazom: állomásokra beérkező, rohanó metrószerelvényeket szkennelek be. A fotón tökéletes oldalnézetet kapunk, ami egyébként csak a tervrajzokon lehetséges. Ipari, műszaki utánérzést szerettem volna elérni.
Műértő: Honnan volt meg mindehhez a számítógépes háttértudás és szakmai ismeret?
M. Á.: Nem vagyok túl jó programozó, csak elég türelmes vagyok ahhoz, hogy addig küzdjek egy problémával, amíg megoldásra nem jutok. Édesapám műhelyében nőttem fel, tőle tanultam mindent, ami manuális és műszaki szempontból a mai napig hasznomra van. Kamaszkoromban egy ideig érdeklődtem a digitális elektronika és a számítástechnika iránt, majd két évig dolgoztam az Atommagkutató Intézet számítógép-karbantartó részlegén gyakornokként, ahol a tudományos környezet biztosan hatással volt a gondolkodásomra. Utána nem foglalkoztam sem az elektronikával, sem a programozással egészen addig, amíg nem kezdtem el ezeket a fényképeimhez felhasználni.
Műértő: Nem tartottál attól, hogy a technikai jelleg eluralkodik a képeken?
M. Á.: Az Urban Flow-nál nem, mert nem akartam elrejteni. Ott kifejezett célom volt, hogy a technika legyen része a képnek és a koncepciónak. A többi munkámban azonban a technikákra csak mint munkaeszközre tekintek, és remélem, hogy nem uralkodik el rajtuk. A legutóbbi sorozatom, a Stainless értelmezéséhez nem feltétlenül kell megérteni, hogyan készültek. Minden munkámban a képet tartottam szem előtt, és mindig arra törekedtem, hogy amin dolgozom, az végül kép, valódi fotó legyen, bármilyen szerkezeten is megy keresztül a fény a kiindulásnál. Mindig az vezérel, hogy az elkészült kép fotográfiai értelemben értékes legyen.
Műértő: Művésznek tartod magad?
M. Á.: Furcsa kérdés. Magyarországon az ember nem hívja magát művésznek, mert nagyképűen hangzik, külföldön viszont ez egyszerűen foglalkozás. Először különös volt, amikor azt hallottam magamról, hogy „the artist”, pedig csak annyit jelölnek vele, hogy ez a tevékenységem, azaz alkotok, amivel megpróbálok közvetíteni valamit, és amire befogadókat keresek.
Műértő: És milyenek a visszajelzések?
M. Á.: A fotográfia iránt érdeklődők közül, azt hiszem, sokan szeretik a dolgaimat. A szakma viszont néha szkeptikus, és van, amikor geeknek (egyetlen szűk terület iránt érdeklődő különc) titulálnak, de nem panaszkodhatok, a pozitív visszajelzéseik sok energiát adnak. A művészben mindig az útja és a munkák mögötti elme kibontakozása az érdekes. Én általában akkor szeretek egy képet, ha azt látom, hogy mögötte egy öngyötrő ember van, aki dolgozik azon, hogy mit és hogyan akar. Szeretem látni az időt, amit a művész befektet a mű létrehozásába, és érezni az önostorozást a nem kielégítő eredmények láttán. Számomra a törődés és akarás során válik művészetté az anyag és emberré a művész. Visszatérve a kérdésedre, úgy gondolom, fontos hogy a szakma lássa, hogy egy művész merre tart emberileg, szakmailag, hogyan alakul a vizualitása, mielőtt valóban állást foglalna. Ezt a bizalmat néhányan már megelőlegezték nekem, ami nagy örömmel tölt el.
Műértő: Ez a gyötrődés nálad leginkább a készülési időn látható, hiszen némelyik műved hetekig-hónapokig készül.
M. Á.: Az elmúlt hónapokban ez főleg technikai jellegű munkát jelentett, hiszen a képek virtuálisan már megvoltak a fejemben. Ezt a fázist is nagyon kedvelem. Dolgoztatni kell az intellektust, hogy a pixelekből végül összeálljon a kép, és ebből mindig sokat tanulhat az ember a szakmáról és magáról is.
Műértő: Visszatérve a legutóbbi sorozatra, mi inspirálta a metrós képeket?
M. Á.: A Stainless egy több hónapos New York-i tartózkodásból fakad. Mindenhol szeretek metrózni, mert ez számomra esszenciális szimbóluma a mai ember életének, a városi létnek. Nem is hiszem egyébként, hogy van másmilyen lét, mint városi, mert bizonyos értelemben - elveik és motivációik szintjén - ma már a falun élők is városi életet élnek. Attól nem fog bennünket más motiválni, ha két fa és nem két ház között ülünk. A várost egyébként nagyon is természetes helynek tartom. Az emberi természet helye: olyan, akár egy termeszvár.
Műértő: A metró pedig megtestesíti mindezt?
M. Á.: Igen, és most úgy érzem, elég jó folytatása lesz az eddigi sorozatoknak. Az emberek ugyanúgy beúsznak a látómezőbe, majd kikerülnek onnan, ugyanúgy tartanak valahová, ugyanúgy hiányzik a beazonosíthatóság szintjén ábrázolt környezet, és legfőképpen ugyanúgy leképezi, megjeleníti azt, ahogy együtt, szinte egymással összezárva, egy meghatározott úton haladunk végig az életen. Először New Yorkban kerestem meg azokat a helyeket, ahol ezek a felvetések jól megragadhatók voltak, ahol a ritmus is megfelelt a fejemben már kész képnek. Miniatűr embereket akartam látni, és részecskékként bemutatni őket, ezért makettszerű hatásra törekedtem. A metrók is hasonlóan makettszerűek, ahol még tudatosabban törekedtem arra, hogy a fotó mérnöki pontosságú tervrajz legyen; a nyomatok méretaránya éppen ezért 1:10. A New York-i metróban készült képeket tokiói fotók követik majd, jelenleg éppen ezen dolgozom.
Műértő: A metrós sorozatot ezek szerint még be sem fejezted, máris szép sikert aratott, hiszen egyik darabja egy jótékonysági árverésen 8500 fontért kelt el. Hogyan került kalapács alá ez a kép?
M. Á.: Az angliai Rhubarb Rhubarb fotóügynökség közreműködésével a Deutsche Bank választotta ki a 7649 című képet, melyet a Frieze Art Fair alkalmával rendezett aukción vásároltak meg.
Műértő: A Stainless mellett mire jut időd?
M. Á.: Tavaly nyáron Walking as One címmel (www.walkingasone.net) érdekes kísérletbe fogtunk a Rhubarb Rhubarbbal. A Londonban és Birminghamben is létrejött projekt az Urban Flow-sorozatnak adott új dimenziót. A két eseménybe kifejezetten „az utca emberét” vontuk be. Több száz önkéntes jött el, hogy közösségük szolidaritását jeleníthessék meg az elkészült képeken. Mindkét fotót hatalmas, több mint 20 méter hosszú köztéri installációként mutatjuk be. Így sokan olyanok is közel kerülhetnek a fotográfiához, akik nem feltétlenül műkedvelők. A londoni kép az olimpiai falu építkezésének kerítésére került, és egy évig lesz látható, a birminghami pedig a városi könyvtár előtt álló kerítésen futott végig. Az Urban Flow-sorozat a Hong Kong Heritage Museum figyelmét is felkeltette, és az egyik kép a múzeum gyűjteményébe került. Ami pedig az elméletibb tevékenységet illeti, 2011 márciusban kerül sor az SPE (Society for Photographic Education) által rendezett Science, Poetry and the Photographic Image (Tudomány, költészet és a fénykép) című konferenciára Atlantában, ahol abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy előadóként beszélhetek a képeimről. Ezek mellett - egyelőre fejben - készülök a következő sorozatomra is, amihez szeretnék rövidesen hozzálátni.
Somhegyi Zoltán
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
Megjelent a Műértő februári száma
Vezetőváltás a Műcsarnokban, tajvani kortársak Budapesten, portré Magyar Ádám festőművészről, szocreál Magyarországon, női pop art Bécsben, Contemporary Istanbul és Art Basel Miami Beach. Mindez és sok minden más a Műértő februári számában.
