Wilhelm von Gloeden: Fuvolakoncert, 1905

Műértő

 Tényleg nem megszokott, hogy két Duna-parti város egymástól pár száz kilométerre ugyanazt a művet (Tomislav Gotovac, Katarzyna Kozyra) egyszerre állítja ki, de ezt tudjuk be annak a kétségtelen ténynek, hogy az osztrák művészet századfordulós aranykora tele van önkínzó-élveboncoló férfiakt-ábrázolásokkal (Schiele, Gerstl, Kokoschka, Kolig), nyilván nem függetlenül a sokat emlegetett freudi „rossz közérzetről”. Inkább örüljünk annak, hogy a Lentos partnerül inkább a budapesti Ludwig Múzeumot választotta – esélyt adva az egykori Monarchia két, Lajta-elválasztotta része művészeti felfogásainak (legalábbis a maszkulin nuditást illető) összevetésére.

Amúgy a két közös témájú kiállítás valójában nem konkurál egymással. A bécsi kronologikus, „már a régi görögök”-től induló, a nagy nevek (Cézanne, Rodin) és az érdekes észak-európaiak ellenére kissé unalmas, iskolás bemutatónak hat. A rosszmájú látogató nehezen tud szabadulni a gondolattól, hogy a múzeum időszaki tárlatainak egyik fő célja, hogy immár a sokadik bőrt nyúzzák le Schiele amúgy is csontsovány aktjairól. Még szerencse, hogy a kellő marketingtapasztalattal kiválasztott plakát (Pierre&Gilles munkája), középen Thierry Henry hímtagjával, kellőképpen felháborította a nagyérdeműt, így aztán a Museumsquartierbe tartó látogatók nagy része a fehér kockaépület felé indul.

A Lentos kiállítása se tökéletes: a válogatás, ahogy az egyes szekciók határa is, gyakran tűnik esetlegesnek, jócskán akadnak felejthető, másodvonalbeli művek. Mégis, az egészben van valami nonchalance, jóleső lazaság, egyszerűen jó járkálni a termekben. A szervezők nem nagyon akartak tabukat döntögetni, provokálni (bár lehet, hogy némely református presbiternek erről más lenne a véleménye). Inkább a férfiakt szimbolizációs arzenáljába engedtek bepillantást, jelentésmódosulásait mérték fel, nagyjából a XIX–XX. század fordulójától kezdve. A kölcsönzéseken érezhető, hogy a linziek a Leopoldnál jóval kisebb költségvetéssel rendelkeznek, de a húzós fő művek hiányáért véleményem szerint jócskán kárpótol, hogy a tárlat jobban érzékelteti a kérdéskör elterjedtségét és középarányosait.

Végeredményben a különböző szekciókon keresztül egy demitizálódási folyamat tanúivá válhatunk. A tökéletes arányokkal, gondosan kidolgozott izomzattal bíró, erőt, hatalmat és tökélyt sugárzó férfitestet már a XIX. század végétől jóvátehetetlen foltok és szeplők lepték el: az önvizsgálat erejében bízók érzékeny idegcsomókká vagy petyhüdt húsdarabokká változtatták az egykori heroizmust, a társadalmi fordulatban, de legalábbis utópiákban bízók dekoratív jelekké stilizálták a figurákat. Az osztrákok inkább az előbbi, a magyarok (Kernstok, Tihanyi) az utóbbi csoportba tartoztak, az első felvállalta a test érzéki, hús-vér jellegét, a második szinte tökéletesen aszexuálisnak bizonyult. Amúgy a férfiakt a főiskolai stúdiumok csendjébe vonult vissza, bár Németországban ezzel egy időben az FKK-Kultur, a bérkaszárnyák sötétjéből szabadult, napfényben fürdő meztelen (férfi)test kultusza színezi a képet: érdekes ebben a kontextusban szemlélni Ferenczy Károly Fürdőző fiúkját.

A tökéletes izomzatú férfiakt még egyszer, utoljára – kommemoratív felhanggal – visszatér a háború utáni szomorkás Árkádiába, villámkarrierje a diktatúrák fajtiszta héroszaiban folytatódik. A hon rendíthetetlen terminátorai minden bizonnyal elszörnyedve veszik tudomásul, hogy a rendezők Artur Zmijewski videóját, a „férfias” bajtársiasság toposzán gúnyolódó, a sapka és bakancs kivételével meztelenül masírozó katona-kompánia persziflázsát sorolták melléjük.

Mert bizony ez már a végjáték. Bár a kiállítás nem kronologikusan, hanem témakörök mentén halad, a néző előtt mégis nyilvánvalóvá válik, hogy a „klasszikus” férfiakt-ábrázolás úgy 60-70 évvel ezelőtt ellehetetlenült. A háborúk által felgyorsult társadalmi mobilitás és az ezzel járó emancipációs folyamatok révén megrendült a hagyományos férfi szerepkör, s a művészet az elsők közt jelezte a változásokat, jóval a gender-problem tematizálódása előtt tette nyilvánvalóvá az ebből fakadó kérdéseket.

S ez ma sincs másként. A videókon nem alfahímeket látunk, hanem a befagyott Balti-tenger jegén korcsolyával magányos köreit rovó csupasz apát (Jan Toomik), a szobája mélyén nagy igyekezettel ugráló korpulens pasast, aki egy go-go táncosnőt szeretne imitálni (Peter Land). A macho mivolt látványos túlhangsúlyozása pedig – mint azt András Edit érzékeny elemzése kimutatta – nem más, mint a Kádár-rendszer egyszerre paternalista és represszív viszonyai elleni kétségbeesett lázadási kísérlet (Hajas Tibor).

Aztán itt van a deformált, tartását vesztő férfitest. Az előrebuggyanó pocak (Eric Fischl), a sérves herezacskó (Florentina Pakosta), s általában az idő rombolásának nyomait őrző férfiak, mint Kozyra voyeur-mivolta miatt meglehetősen viszolyogtató budapesti fürdő-videóján. Mindezek tükrében a body-builderes ellenpéldákat (Saskia de Boer) vagy a Blue Noises izompacsirtáit se vehetjük komolyan. S a férfiasság legfőbb bizonyítéka, a pénisz sem szolgál másra, mint hogy Anna Jermolaewa videóján a villanyt kapcsolgassuk fel-le vele.

Az agresszív, hatalmi pozícióra törő férfiasság társadalmi dominanciája a múlté – sajnos egyelőre csak a művészetben. Az új helyzetből adódó új szerepköröket nem könnyű elsajátítani – ugyancsak a művészet szerint. Ami biztos: biológiai kiszolgáltatottságunk, gyermeki, férfiúi (vagy női), aggkori mivoltunk, ahogy azt a kiállítás egyik legmegrendítőbb műve, Ron Mueck takaróba bugyolált aprócska, magzatpózba merevedett öregembere is jelzi. (A kiállítások Linzben február 17-ig, Bécsben március 4-ig tekinthetők meg.)

Pataki Gábor