Vincent van Gogh: Altatódal, 1889, © Kröller-Müller Museum, Otterlo

Ha csak átmenetileg is, a Kröller-Müller most lehetőséget kapott arra, hogy kilépjen az amszterdami vetélytárs árnyékából, hiszen az felújítás miatt jó fél évre bezárt, és ez idő alatt az otterlóiaké a legnagyobb látogatható Van Gogh-anyag. A múzeum alaposan felkészült arra, hogy élni tudjon a lehetőséggel. A központi kiállítótermeket átrendezték, ezáltal az itt őrzött fő művek – köztük a Krumplievők és a Kávéházi terasz éjszaka – még inkább a figyelem előterébe kerültek. „Hazarendelték” a világ szinte minden sarkába kölcsönadott Van Gogh-művek többségét, és Vincent visszatért címmel kétrészes időszaki kiállítássorozatot indítottak. Ennek első része, a Szülőföld április elejéig látható, és a festő első, hollandiai korszakára fókuszál. Ezt követően szeptemberig A fény földjén címmel későbbi, franciaországi műveiből lesz látható válogatás.

De mikor és hogyan került ez a minőségét és mennyiségét tekintve is tekintélyt parancsoló anyag Otterlóba? A történet még Van Gogh életében, 1887-ben kezdődött, amikor Helene Müller, egy német nagyiparos lánya megismerkedett a szülői vállalkozás rotterdami képviseletét vezető Willem Kröller öccsével, Antonnal, akihez egy évvel később feleségül ment. Anton Kröller csakhamar átvette a cég irányítását, és tekintélyes nemzetközi vállalatcsoportot épített ki, szerteágazó érdekeltségekkel többek közt a hajózásban és a gabonakereskedelemben. Helene Müller 1905-ben beiratkozott egy festménybecsüs tanfolyamra, amely annyira elnyerte tetszését, hogy két évvel később maga is gyűjteni kezdett, tanácsadóként a tanfolyam oktatójára támaszkodva. Henricus Petrus Bremmer megérdemli, hogy leírjuk a nevét, hiszen az elsők között ismerte fel Van Gogh zsenijét, és kezdetben egyedül, később az ismert építész-designerrel, Henry van de Veldével közösen bábáskodott a gyűjtemény születésénél. Helene „étvágya” csillapíthatatlan volt: alig másfél évtized alatt 11 500 műtárgyat vásárolt.

A súlypontot kezdettől Van Gogh jelentette, akitől – a festő családját leszámítva – már rövid idő után a legnagyobb magánkollekcióval rendelkezett. Mint írta, Van Gogh műveinek igazi értékét számára nem a technika és nem is a művészi önkifejezés eszközei adták, hanem „nagy és új humanizmusa”. Mellette is zömében kortársakat gyűjtött – különösen sokra tartva a kubistákat –, de tudatosan vásárolta a korábbi századok mestereinek munkáit, sőt ókori műtárgyakat is. A régieket többek között Cranach, Tiepolo és Tintoretto, a moderneket sok más mellett Gauguin, Seurat, Léger, Mondrian, Braque és Picasso képviseli az anyagban. Müller a művészeket realistákra és idealistákra osztotta; míg előbbiek a valóság megfigyelésével és feldolgozásával foglalkoztak, utóbbiak attól elvonatkoztatva az absztrakció felé indultak. A gyűjteményben tudatosan helyezte egymás mellé a régi és a kortárs műveket; a régiek szemében azt a célt szolgálták, hogy – mint egyik tanulmányában kifejtette – „igazolják az újak létjogosultságát”.

Az 1920-as években a családi cégbirodalom helyzete megingott, egyre inkább érződött a gazdasági világválság előszele. A házaspár figyelme ettől kezdve a művek sorsának rendezésére összpontosult. Képeiknek egy szűkebb válogatása 1913-tól a cég székházában volt látható, de a húszas évektől már önálló múzeum létrehozásán gondolkodtak Otterlo környékén, ahol jelentős földbirtokkal és rezidenciával rendelkeztek. A terveken olyan építészek dolgoztak, mint Mies van der Rohe és az említett van de Welde. Utóbbi már jelenlegi helyére álmodta meg az épületet, a Grand Museum-projekt sorsát azonban megpecsételte a recesszió. Végül a házaspár 1935-ben a holland államnak ajándékozta a kollekciót – azzal a feltétellel, hogy annak méltó otthont biztosít.

Így született meg 1938-ra van de Welde új, szerényebb terve alapján a Kröller-Müller Museum, amelynek egy évvel később bekövetkezett haláláig maga Helene Müller volt az első igazgatója. Az épület 1953-ban egy szoborgalériával, majd 1977-ben új szárnnyal bővült, amelynek hosszú, csupa üveg folyosóiról pompás kilátás nyílik a létesítményt övező hatalmas parkra, benne az 1961-ben felavatott, világviszonylatban is a legnagyobbak közé tartozó szoboregyüttesre.

A gyűjtemény az elmúlt évtizedekben is folyamatosan bővült. Komoly összeállítás dokumentálja többek közt az olasz futurizmus és az arte povera mestereinek munkásságát – éppen az utóbbi egy jelenleg futó időszaki kiállítás témája. Nagy teret kaptak az anyagban a geometrikus absztrakt művészet tendenciái is, magyar művészek alkotásaival – Moholy-Nagy, Huszár Vilmos, Joseph Csáky és Vasarely munkái mellett egy újabb keletű művel, Szombathy Bálint Futbalogram című, 2006-os rajzával, amely a labda útját örökíti meg egy portugál–angol mérkőzésen. A múzeum legfrissebb magyar szerzeménye azonban mégsem ez, hanem a három művel már korábban is képviselt Huszár Vincent című, 1915-ös, kubista és futurista hatást is tükröző munkája. A kurátorok foga már régóta fájt erre a Van Gogh-hommage-ra, míg végül tavaly tavasszal a Christie’s londoni árverésén sikerült megszerezniük.

Sok látogató számára a múzeummal egyenértékű attrakció a 25 hektáros, legkényelmesebben a bejáratoknál kölcsönözhető kerékpárokkal bejárható szoborpark. Bár Helene Müller maga is gyűjtött szobrokat, a park gondolata csak bő két évtizeddel halála után valósult meg. Az ott felállított művek egy része múzeumi termekben is helyet kaphatna, zömük azonban – mérete, vagy a természeti környezetnek a szoborral alkotott szerves egysége miatt – eleve szabadtérre, nemritkán kifejezetten ide készült. Bár Rodintől Henry Moore-ig, Mailloltól Wotrubáig az elmúlt közel másfél évszázad legkiválóbb szobrászainak többsége jelen van a parkban, a legnagyobb sikere rendszerint Jean Dubuffet Zománckertjének van; a betonalapú, 20×30 méter alapterületű konstrukció nemcsak távolról szemlélhető, hanem be is járható. A park fő nevezetességei közé tartozik Pán Márta két műve is. Nemzetközi elismerést hozó első úszószobra, az Otterlo még a park hivatalos megnyitása előtt, 1960-ban került ide, és ennek sikere is hozzájárult ahhoz, hogy évtizedekkel később újabb művet rendeltek tőle. A 12 méter átmérőjű, 80 tonna gránit felhasználásával készült, közösségi térként is funkcionáló alkotást, az Amfiteátrumot 2007-ben avatták fel, így Richard Serra után Pán lett a második művész, akinek két munkája is látható itt.

A Kröller-Müller Múzeum látogatottsága nem vetekedhet a metropoliszok sztármúzeumaiéval, de évről évre növekszik: 2011-ben először lépte át a 300 ezret, tavaly pedig 311 ezerrel új rekordot ért el. A legtöbben április és október között keresik fel, mivel a szoborparkban elhelyezett munkák nagy része csak ilyenkor látható; a telet a plasztikák zöme becsomagolva, vagy fedett helyen tölti.

Emőd Péter