– A Brushstrokes (Ecsetvonások) valóban a lehető legszemélyesebb történet, rólam és édesanyámról szól, az áthallásos cím pedig a betegségére utal, ahogy a stroke miatt elvesztette képességét a festéshez, ami az életeleme volt. Sarkítva: az ember szenvedélyt érez valami iránt, és ha ez a dolog elvétetik tőle, hogyan tud, egyáltalán miért akarna tovább élni? Ez a kis filmköltemény végül is a halál gondolatát súrolja, a veszteség általános emberi kondícióját, mégsem depressziós darab. Úgy tűnt, nagyon megérint embereket. Díjakat nyert: az Angel Film Awardson, Monacóban Independent Spirit Awardot, Best Independent Film Awardot a Winter Film Awardson New Yorkban, levetítettük a Tribeca Centerben, a Robert De Niro-féle alapítvány magánvetítőjében csak filmeseknek és befektetőknek, és tavasszal eljutottam vele a cannes-i filmfesztiválra, ahol versenyen kívül szerepelt a programban. Döbbenetes volt, hogy amikor a vetítés után felkapcsolták a villanyt, könnyben ázó arcokat láttam. Fantasztikus érzés, hogy az emberek érzékenyek a történetemre, és arra, ahogyan elmondtam.

Zoi Florosz: Brushstrokes

– Számos más kifejezési forma kipróbálása után hogyan jutott el a független filmig? Ez a film hogyan jött létre, ki és mi minden állt a hátterében?

– A történet érdekes véletlenek sorozata. Több évig dolgoztam a New Dance Club nevű progresszív táncközpontban, New York egyik legrégebbi táncintézetében, közel a Times Square-hez, amit még a nagy válság idején hoztak létre fiatal táncosnők, akik nemcsak szórakoztatni akartak a tánccal, hanem politikai mondanivalót is ki akartak fejezni, és ezért a várostól egy dollárért megkapták az épületet. Fantasztikus munka indult be, kísérleti, merész, érdes típusú, mertek rizikót vállalni. Miután táncosként idekerültem, létrehoztam egy film- és videorészleget, mivel úgy gondoltam, a tánc megköveteli, hogy az intézményen belül legyen filmes megfelelője. Szerencsére az akkori művészeti vezető egyetértett velem. Szabad kezet adott, és hozzá anyagi keretet, amiből gazdálkodhattam. Egy sorozatban hetente táncosokat és musicalszínészeket mutattam be; küzdelmeiket, kis győzelmeiket, műhelytitkokat, óvatlan pillanatokat. Egy másik vonalon izgalmas kísérlet indult, amely arra irányult, hogy miként lehet a táncot kamerával a színpadon követni, együtt mozogni a táncossal. Sajnos két év múlva a táncközpont anyagilag összeomlott. A legjobb megoldásnak az tűnt, ha munkanélküli segélyt kérek, és mellette általános filmezést tanulok, mindent az alapoktól. A tanulmányok közben egymás filmjein is dolgoztunk, minden pozícióban kipróbálhattuk magunkat, a vágástól a produceri munkáig, a PR- és marketingfeladatokig – A-tól Z-ig mindent. Megtanultuk az alázatot, és azt is, hogy ez teammunka.

– A film ennek a tanulási folyamatnak a végeredménye?

– Igen, ez lett a vizsgafilmem. A téma nagyon friss élményem volt. Amikor azt a feladatot kaptuk, hogy csináljunk egy rövidfilmet, először azt gondoltam, hogy a filmben tánc is lesz, mert érdekelt, hogyan lehet része a tánc egy történet elmondásának. De aztán arra jutottam, hogy kitalálhatok egy történetet, erőlködhetek, de sokkal jobb lenne, ha valami személyeset tudnék elmondani, még ha több félelmet kell is leküzdenem ahhoz, hogy befele nézzek és előhúzzam magamból a saját sztorimat. Bár volt olyan tanárom, aki azt mondta, túl közel leszek a témához, nem lesz rálátásom, mégis emellett döntöttem, mert érzelmileg mélyen érintett, és szerettem volna ebből valamit átadni. Nemcsak szerettem az édesanyámat, hanem felnéztem rá, mint művész példaképre, aki nagyon szenvedélyes festő. Számomra megrendítő trauma volt, hogyan viselkedik egy művész ilyen helyzetben, ha a festészetet kiveszik az életéből: mi az, hogy elhivatottság, mi az, hogy hősies viselkedés. Hittem abban, hogy meg fog gyógyulni, és nagymértékben vissza is jött, szóval számomra ez sikerélmény volt, hogy mégis lehetséges, hogy a szeretet gyógyít, és az ember támaszkodhat az intuíciójára. Fontos visszajelzés volt.

– Milyen felfogásban készült a film, mi volt az alapkoncepciója?

– Narratív, ugyanakkor elég elvont. A történet két szálon fut. Az egyik onnan indul, hogy az anya lebénul, és a lány küzd az anya gyógyulásáért, tehát együtt próbálnak gyógyulni. A másik vonal, hogy a lány küzd a saját karrierjéért, hogy művészeti produktumokon dolgozik, és vívódik, mert nem mindig sikerülnek a dolgai – a szokásos sztori. Elég sokat leforgattam mindkét vonalból, majd a kettőt elkezdtem keresztbe vágni, és megpróbáltam kihozni, hogy ahogy a lány a saját karrierjében kiküzdi a jó megoldásokat, az anya állapota is jobbra fordul, tehát egybekapcsoltam a két kulminációs pontot. Miközben az ember a munkájával megbirkózik, rájön, miként kell bizonyos magánéleti dolgokat megoldani. Attól, hogy kinyílik a munkájában és megold valamit, kitisztul az agya, és tudja, hogy kell hozzányúlni ahhoz a problémához, ami otthon várja.

– Gondolom, a film még fut néhány kört, de túl ezen hogyan képzeli a jövőt?

– Három tervet vittem Cannes-ba, amelyek közül bármelyikből lehet film, attól függően, hogy melyik mögé áll valaki anyagilag. Ezenkívül idén édesanyám életműdíjat kapott Dunaújvárosban. (Mészáros Edit 2013. augusztus 3-án hunyt el – a szerk.) Ő Budapestről került Dunaújvárosba, ahonnan fővárosi létére érdekes módon sohasem akart máshova költözni. Volt egy időszak, a hatvanas évek végén, amikor a város műteremlakásokat biztosított kezdő művészek számára, ahol így tehetséges pályakezdőkből – mint ifj. Koffán Károly, Ravasz Erzsébet vagy Birkás István –, majd tanítványi körükből kisebb kolónia jött létre. Számomra az, hogy vizuális művészek gyermeke vagyok, nagyon fontos abból a szempontból, hogy a későbbiekben miért fordultam a film felé. Meghatározó volt, hogy édesanyám festő, apukám pedig, Florosz Szpirosz, szobrász-keramikus. Arra neveltek – illetve sok inspirációt adtak ahhoz –, hogy legyen rálátásom a világra, és aztán eldöntsem, mi az, amit abból szépnek, értékesnek találok. Gyermekkoromban a szüleim állandóan nemzetközi rajzversenyekre neveztek be, ami azt jelentette, hogy miután az iskolából hazaértem, azonnal leültem a rajztáblához, és napi hat-hét órát rajzolással töltöttem. Ez most úgy kamatozik, hogy amikor a filmezésben elakadok, jó egy kicsit elsétálni, manuálisan valami mást csinálni, rajzolni vagy mozaikozni, tehát valamilyen egyéb kreatív dologgal foglalkozni. Furcsa módon eleinte mégis zenei pályára készültem. Fuvolistaként el is végeztem egy konzervatóriumot. Azután a kilencvenes évek közepén kikerültem New Yorkba, ahol musicalt tanultam. Hosszú évekig játszottam Broadway- és off Broadway-darabokban, majd jött egy időszak, amikor bekerültem forgatásokra, ahol a kezembe nyomták a kamerát. Egyszer csak megéreztem, mit jelent komponálni a kamerával, hogy az egy erő, egy mámorító érzés, amikor az ember meghatározza, hol lesz a kerete a képnek, mit vesz be és mit nem vesz be a képbe, hogyan mozog a kamera. A másik hatalom, hogy mit vágok be, milyen zenét teszek alá. Az elmúlt nyolc évben, miközben továbbra is felléptem táncosként, musicalszínészként, egyre többet dolgoztam kamera mögött mások filmjein, míg eljutottam arra a pontra, hogy megcsináljam az első önálló filmemet. A legnehezebb a saját történetem megírása volt – elhinni, hogy az másoknak is fontos, érdekes lehet… De attól kezdve, hogy ezt a félelmet leküzdöttem, nagy örömöt jelentett, mert a film olyan művészi lehetőség, ahol minden – hozzátéve, hogy a filmezés mindig teammunka – kizárólag az én döntéseimen múlik, ahol alkotóként százszázalékosan én vagyok jelen.

Varga Marina (Berlin)