szerző:
Műértő

Már régen nem az a kérdés, mit tudhatnak rólunk a megfigyelők. A titkosszolgálatok, a nagyvállalatok, az államok, a saját kormányunk. Sokkal inkább az, hogy maradhat-e a magánéletünknek olyan szeglete, amelyet még nem térképeztek fel? Valamint hogy mit tudhatunk mi róluk? A jó hír: a Wikileaks óta az állam sem érezheti magát biztonságban. Összehasonlíthatatlanul nagyobb hatalom és eszközkészlet van a kezében, de titokmonopóliuma már nem megtörhetetlen.

Julian Roeder: Megfigyelő Zeppelin, 2013
©
  

A Watching You Watching Me kiállítás bejáratánál a tömegben elvegyülni szándékozó, ormótlan ruhákba bújt Stasi-ügynök fotói vicces amatőr próbálkozásnak tűnnek a mai állambiztonság lehetőségei mellett. Pedig a Stasi nem volt veszélytelen, nagyon nem. És az „amatőr” idők nyűgét még mindig cipeljük, hiszen például nálunk még mindig nem teljes az egykori állampárt megfigyelési dossziéinak nyilvánossága – s úgy tűnik, soha nem is lesz az. Az aktualitás tehát 100 százalékos, az OSA (Közép-Európai Egyetem – Nyílt Társadalom Archívum) pedig tökéletes helyszín, hiszen azon fogyatkozó számú intézmények közé tartozik Magyarországon, ahol a közelmúlttal tudatosan, manipulációmentesen foglalkoznak. Ugyanezt a kiállítást nehezen tudnám elképzelni a Veritas Történetkutató Intézetben.

De vissza a Watching You Watching Me-hez. Az állampolgárnak – aki folyton célszemélynek érzi magát – az tűnhet fel, hogy ebben az anyagban a legizgalmasabb művek éppen azok, amelyek révén a megfigyelt kezdi ellenőrizni a megfigyelőt, manipulálni a manipulátort, és ha csak percekre is, de visszaveszi a rendelkezés jogát saját szenzitív adatai fölött. Mint például Hasan Elahi, akit téves terrorizmusgyanú miatt figyelt fél évig az FBI. Ő azonban úgy döntött, segít a megfigyelőknek, és maga kezdte el dokumentálni élete apró részleteit (Thousand Little Brothers). Fotók ezreit készítette és küldte be az FBI-nak több mint tíz éven át arról, hogy mit evett reggel, kivel, hol járt, milyen buszra szállt fel, és melyik nyilvános vécébe tért be. Ezt túlterheléses támadásnak hívják: Elahi – aki most egy lélegzetelállító fotófalra zsúfolta a képeket – annyi adatot küldött magáról, amennyivel értelmetlenné tette az adatgyűjtést.

Tulajdonképpen a Stasi-archívum „kiteregetése” is ilyesfajta visszavételi kísérlet. Simon Menner munkája (Images from the Secret Stasi Archives) nem pusztán nevetségessé akarja tenni az abszurd anyagokat, hanem ennél többre mutat rá. Az önjáró, folytonosan pörgő gépezetre, ahol nincs üresjárat, azaz minden működés üresjárat. A keletnémet ügynökfotó, amelyen az látható, hogy egy nyugatnémet ügynök éppen fotóz, azaz a két ügynök egymást fotózza, ezt a mániákus, paranoid működést mutatja. A házkutatások során készült milliónyi tárgyfotó pedig Elahi fotósorozatára rímel. A haszontalannak tűnő adattömeg Josh Begley munkáján köszön vissza (Plain Sight: The Visual Vernacular of NYPD Surveillance). Ez a New York-i rendőrség Demographics Unit nevű részlegét leplezi le, amely kiterjedten figyelte a megapolisz muszlim közösségeit. Olyan részletességig, hogy ki melyik kávézóba tért be, meddig ücsörgött ott, melyik boltban vett halal foodot, melyik gumijavítónál cserélt kereket. A Demographics Unitot, miután a sajtó és az emberjogi szervezetek kritizálták, be kellett zárni, de a kérdések maradtak: mi lesz az általa gyűjtött információk tömegével? Milyen mátrix az, amelyikben a képek és adatok értelmet nyernek, és hogyan használhatók fel ezek?

A művek másik csoportja leleplező jellegű. Tomas Van Houtryve drónfelvételeket készített az Egyesült Államok fölött, pontosan olyan helyzetekről, amelyeket amerikai kémrepülők is lefényképeztek Pakisztánban, Irakban, Afganisztánban. Iskolások az udvaron, családi összejövetel, munka, vagy éppen piknik. A kémfotók – a Human Rights Watch és az Amnesty International szerint – légicsapásokat készítettek elő, ártatlanok halálát okozva. Houtryve a kiszolgáltatottságot, a célpont-létet visszaviszi a hátországba. Bárkivel megtörténhet? Ő azt állítja: igen, és Camus-re hivatkozik, aki szerint a kormányoknak definíció szerint nincs lelkiismeretük, csak változó policyjük. Mishka Henner a Dutch Landscapes fotósorozatban a Google Earth fotóit nagyítja ki, méghozzá olyan helyszíneket, amelyeket a holland kormány valamilyen okból kitakart, azaz láthatatlanná tett: egy utca, földterület, épület, melyet tarka foltok borítanak. Különös adat, de a világon Hollandia az egyik olyan ország, amely a legtöbb részletet takartatta ki a Google Earth fotóin.

A harmadik csoport a locust, az adatgyűjtés helyeit, a megfigyelés helyszíneit teszi meg témájának, és a hely visszafoglalásán keresztül jelenti be igényét a privacyre. Edu Bayer a Kadhafi-rezsim kémközpontjába ment be a rendszer bukásának napjaiban, lefotózni a feldúlt termeket (Qaddafi Intelligence Room). Paolo Cirio a Google Street View-n szereplő emberalakokat nagyítja fel és helyezi vissza abba fizikai térbe, ahol a Google lefotózta őket: így az Arany János utcába is beillesztette az „eredeti” járókelőket (Street Ghosts).

Pontosan ez a kérdés: hol vagyunk mi ebben az adattömegben? Mennyi helyünk maradt, milyen eszközeink lehetnek? Még egyszer: a kiállítás a lehető legjobb pillanatban teszi fel ezeket a kérdéseket. Nálunk ezekben a hónapokban azon dolgozik a kormányzat, hogy az eddig külön tartott adatbázisok között megteremtse az átjárásokat, és mindezt egy arcfelismerő adatnyilvántartási rendszerrel kösse össze. Nemcsak előkotorja a kartotékot, hanem végig ott lesz az asztalán. Keresni sem kell. (Megtekinthető december 8-ig.)

Nagy Gergely

(Megjelent a Műértő 2015. novemberi lapszámában)

 

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!