Változó konstellációk
A pécsi Focus csoport első kiállításainak idején, 1978-ban született Hajas Tibor feljegyzése: „A kép kedvéért bele kell nyúlnom a valóságba. Utálom az »ellesett pillanatokat«. A kamera nem leskelődik. A kamerának foglalkoztatnia kell a tárgyát. A fotózás: akció.”
Belenyúlni a valóságba? Tudomány, művészet, politika teljes egységben és az emberiséggel egyidős késztetések alapján teszi ezt. Hol a határa, honnan az igény, és honnan a vélelem, amely e műveletet nem a valóság és nem az azon túli fertályok ozmózisának megvalósulásaként írja le? Esetleg tiltja vagy megveti? A Nick Galéria kiállítása a kortárs művészet némely „belenyúlással” kapcsolatos alapkérdésével szembesíti látogatóját.
Az egyetemes új-avantgárd az idő tájt kezdte felismerni a fotó erejét. A Focus csoport 1977 áprilisában alakult Pécsett. Tagjai Borbély Tamás, Cseri László, Harnóczy Örs, Kálmándy Pap Ferenc, Kovács Attila, a két éve elhunyt alapító, Lajos László és Marsalkó Péter voltak. Mozgékony értelmiségiek, akiknek alkotói múltja több ponton is érintkezésbe került más, helyi mozgalmakkal. Az esztergomi STB csoport egy amatőr fotóklubból bukkant elő, mint a Focus. Hasonló szellemben dolgozott a Nyíregyházi Fotóklub néhány tagja; a szombathelyi K-2 csoport a Savaria Fotóklubból vált ki 1979 körül. Veszprémben 1979–1983 között a Dokumentum-kiállítások, Gödöllőn az 1983–1984-es Önkioldó I–II. voltak hasonló vállalkozások.
Pécs kulturális klímája a hetvenes–nyolcvanas években nem tartott számot a Budapesttel történő összemérésre. A Focus csoport az elmúlt 41 évben valódi és folyamatosan Pécshez kötődő műhelyként volt képes fenntartani önállóságát. Különleges – a kortárs művészet lét- és hatásformáitól talán már idegen – e tartós folyamatosság, amit Kovács Attila és Cseri László távozása, Lajos László halála befolyásolt számottevően. Kiállításaik, a könyvek, tanulmányok száma tekintélyes: az érdemek bátortalanná teszik a kétkedőt.
A pécsi kiállításon külön térben láthatók a legkorábbi, a hetvenes évek végén született munkák. A „nem veszíthetünk” játékosságával kezdték „átfesteni” magukat és környezetüket. Műveikben kezdettől fogva kevésbé a megjelenített tartalom, mint inkább a „kép” igaz vagy hamis voltán volt a hangsúly; meggyőződésük volt, hogy a fénykép realitásközelsége bármit „igazként” mutat fel. Fotóik nemcsak anyagi viszonyokat reprodukáltak vagy rekonstruáltak, hanem valóságként szerkesztettek voltak. A fő kérdés ezek után pedig már nem is az, hogy „belenyúlásaikkal” milyen valóságot teremtettek, hanem hogy ez a „képvalóság” milyen üzenetet közvetített. Annak idején érzelmekkel telített szabadságvágyról, repülésről, eltűnéshatáron észlelhető, groteszk félszegséggel megfogalmazott emberi, tárgyi és lelki mozgások lehetőségéről tudósított. Döntéseik a „rendszer” biztosította szabadság és az esztétikai előítéletek között a gordiuszi változatot követően formálódtak. De nem mindmáig.
A tárlat nagyobb részét a Focus tagjainak elmúlt évtizedekben készített munkái töltik ki. Nehéz döntések, gyilkos válogatás eredménye, amit látunk, de ma már nem meghökkenéssel válaszolunk rá. Nemzedéki üzenet, amely igaz önismeret alapján, kockázatokkal járó vállalások nyomán fogalmazódott meg az immár a hetvenes éveikhez közeledő alkotókban. Mondhatjuk mindezt funkcióvesztésnek, melankolikus befelé fordulásnak, végső esetben bölcsességnek, önnönmaguk klasszikussá válását beletörődéssel nyugtázó tehetetlenségnek. A korábban el nem képzelhető leegyszerűsítések, konfliktusmentesítés vagy harmóniateremtés kísérletei a konstellációk változására utalnak. Felismerték, hogy a bonyolult jelenben éppoly jelentéktelen, szándékával ellentétes hatást kiváltó lehet egy új rendszer, szabály, paradigma felvetése, mint a kommunikáció megbízhatóan együgyű nyelvi-formai közhelyei, a giccsveszély. Hogyan legyenek önmaguk, ha a negyven évvel ezelőtti „újdonság” csaknem komolytalannak tetszik, és majdhogynem negatív jelentészónákkal ijesztget?
Borbély Tamás a Cím nélkül ciklus darabjaiban (1989) a zuhanás, közeledés–távolodás egy nézőpontú dokumentumait adta elő úgy, hogy a mozgás közben elmozduló környezet karaktervesztése és a mozdulatlan célpont naturális pontossága találkozzon. A Led és a Sziluett (2018) egymással szembecsattanó fényei, a fényfelületből kicsorduló pigmentkapillárisok a valóság esetlegesen odatartott ernyőjére vetik árnyképeiket. A szoftveres manipuláció festői eljárásaival élve Borbély a médiumváltás küszöbére érkezik; ő maradt a legközelebb a kísérletező, kockáztató, abszurd elbeszélés jegyében fogant korai Focus-művekhez.
Harnóczy Örs kezdetben képzettársításainak és higgadt idézéstechnikájának vegyítésével hozta létre műveit. Szokatlan szituációk, a térrel, modellel, megvilágítással történő „együttműködés” jellemezté ezeket. A Lágy házak című sorozat darabjai (1982) személyeket, távolra irányuló tekinteteket és az épületek agresszív, festői gesztusokkal kilágyított tömbjeit keverték egybe. A kiállításon jelzett végpont egy átlagtelefonnal fotózott triptichon: Anya, apa, gyermek. Réka, Tomi, Léna. Család (2018). Fényhiányos, szemcsés, közönséges. Mindenki telefonjában van ilyen melodramatikus kapacitás. Alkotója felmutatja, hogy evvel az üzenettípussal mindenkinek rendelkeznie kellene a szív feletti szivarzsebben.
Kálmándy Pap Ferenc évtizedeken át volt az MTI riportere. Műveinek többsége pontos életforma-dokumentáció. A „dolgok” titokzatossága, az élővilág veszélyeztetettsége, szennyeződése, mindezek abszurd szépsége, költőisége érdekelték. Akár a barátok félszeg alkatában (Kristóf, 1982), akár a múzeumi környezet „szakralitását” dévaj-közönséges gesztusokkal illető munkatársak cselekményeiben (Magángyűjtemény, 1980) vagy a mozgás közben előálló, megragadhatatlanságot metaforává emelő dokumentumokban (Elszaladni késő, itt maradni kár…, 1981).
Marsalkó Péter korai groteszk, néha titokzatos kép-, modell- és tárgyvilága, színpadi értelemben is „megrendezett” cselekményei három évtized elteltével ember nélküli belső terek viszonylataivá váltak. 1982-ben még végtelen a természeti tér, és titokzatos a gyereklány, Vanda alkonyati kiáltása. Ma már kéznyújtásnyira van tőle minden érdemes középpont. Intim belső tereket tagoló gazdag frazeológia, világítással, színekkel, bársonyos és hideg matériával. Változatos fakturális és egyensúlyt kereső tárgykapcsolatok jellemzik aktuális munkáit.
A Focus tagjait az érett férfikor nem sarkallja zajos teljesítményekre. A jelen szociális és kulturális valóságában gyökerező ellentmondások sem késztetik őket közvetlen jelzésekre. Másban lelik örömüket. Érzékenyebbek a szépség megjelenésére az élet közönséges dolgaiban, melyek fókuszában ez idő tájt már bizonyos szakrális jelentőség is felsejlik. Beletörődés ez, és nyugalom inkább. (Megtekinthető május 7-ig.)
Aknai Tamás
Megjelent a Műértő 2018 áprilisi lapszámában
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
