Pályatársai és barátai magánbeszélgetésekben kivételes érzékenységű emberként és művészként emlékeznek rá. Munkáiból megtudhatjuk, hogy a lakóhelyváltás ellenére természetes közege maradt Belgium, és ugyanígy volt otthon Párizsban is. Az élet apró részleteit elemi erővel megélő-megfigyelő képzőművész főszereplő volt Pálfi György Nem vagyok a barátod című filmjében, Herczeg Attilával és Szirtes Andrással is színészként dolgozott – mi több, Corbisier maga is szeretett volna játékfilmet készíteni. A fiatal művész pályakezdő éveit szokatlanul komoly szakmai figyelem övezte, nagyon hamar kiállítási lehetőséghez jutott Magyarországon.

Kim Corbisier: Dans le Metro, 2009

Az Inda válogatása három műcsoportra osztja Corbisier munkásságát, mely 2008–2009-es munkákkal kezdődik. A nagy méretű vásznakon a festészet és a rajz fegyelmezett kombinálása utcaképeket mutat: elkapott pillanatokat látunk hétköznapi emberek életéből. A két médium közül egyértelműen a rajz a kiemelés eszköze.

Az első terem – a galéria művészeti vezetője, a kiállítás kurátora, Kozma Zsolt olvasatában – a megfigyelés tere. A megfigyelői attitűdöt vizuális referenciák is megtámogatják, minthogy Corbisier minden festményéről meg lehet állapítani, pontosan hol készült. A kurátor a kiállítás címét ihlető Megfigyelés/Apercevoir című videót is itt, a párizsi utcajelenetek terében helyezte el. A filmen egy ötévesforma kislány sétál a mamájával a városban – szintén Párizsban –, és egy parkba érve szemmel láthatóan azonnal játszani szeretne. A festményekről megismert látásmód így videóra átültetett variánsként értelmezhető.

Kiállítási enteriőr

A második terem művein szereplő emberek közös vonása, hogy kinéznek a képből, vagyis felénk tekintenek. A kurátor így tudatosítja a nézőben saját megfigyelői pozícióját. A megfigyeltségérzetet felerősítve ebben a térben a művész maga is megjelenik. Egyfelől egy hármas portréról tekint ránk, másfelől Czene Márta Corbisier-ről halála után készített – ezúttal a tisztelet és az emlékezés okos és méltó kifejezéseként a kiállításba emelt – festményén látható. A kép egy olyan portréfotó alapján készült, melyet Corbisier kérésére Czene készített azért, hogy segítségével Corbisier maga tudja önmagát ábrázolni egy festményén.

Utóbbi munkát a galéria harmadik termében lehet megtekinteni, ahol az első két térben megismert alkotói fegyelmezettség teljesen eltűnik, a képek a rajz élesen szabott határait már nem tartják be, ehelyett jól látható módon, erőteljesen összecsúsznak. Itt szerepel az a videó is, amelyet Corbisier idős, kórházi gondozás alatt álló, haldokló nagymamájáról készített utolsó látogatása alkalmával.

Nehéz nem beszélni ebben az írásban arról, amit a kiállítás elhallgat: Corbisier traumáiról. A képek befejezetlenségérzetet keltő lehetséges olvasatáról, illetve azokról az életrajzi vonatkozásokról, amelyek a művész gondolkodását legalább annyira meghatározták, mint a kortárs vizuális kultúra iránti fogékonysága és az utca, a városi élet pillanatai kiváltotta művészi figyelem. Egy ilyen megközelítésnek nyilván egy másfajta perspektívát és kutatást igénylő, komoly vállalkozásnak kell lennie. A rövid életutat tudatosan feltérképező, feminista pszichológiát alkalmazó érdeklődés mindenképp gazdagítaná az életmű szakmai feldolgozását. Ha Corbisier traumát átélt alkotóként, és nem pusztán tragikus bulvársorsa felől értelmeződne, akkor munkáival olyan alkotók közé kerülhetne, mint Käthe Kollwitz, Frida Kahlo, Eva Hesse, Hannah Wilke, Gina Pane, Rona Pondick, Kiki Smith vagy Anish Kapoor.

Kim Corbisier: Untitled, 2008 körül

Ez a vállalkozás egyelőre várat magára. Az Inda Galéria kiállítása azonban fontos esemény, mely gondosan megágyaz a további, új szempontok szerinti szakmai feldolgozásnak. (Megtekinthető április 19-ig.)
Süvecz Emese

Megjelent a Műértő 2019 áprilisi lapszámában