Menekültügy
A lengyelországi születésű Krzysztof Wodiczko hadilábon áll az emlékművekkel. A feledésbe merült hősöknek állított, dísszé laposodott, jelentésüket és jelentőségüket vesztett köztéri szobrok újrahasznosításáról ismert művész legújabb munkája Manhattan egyik legszebb parkjában, a Vasalóház szomszédságában lévő Madison Square egyik szobrán látható, naplemente után.
Az Emlékmű című videoinstalláció a David Glasgow Farragutot – a polgárháború hősét, az ország első tengernagyát – ábrázoló köztéri alkotást használja vetítővászonnak. Az Augustus Saint-Gaudens által 1881-ben mintázott szobor és impozáns talapzata szombat esténként nem a történelmi emlékezet megőrzésének eszköze, hanem alkalmi vetítések és virtuális találkozások színtere. Az Emlékmű járókelőkből, turistákból, aktivistákból és a kortárs művészetre kíváncsi kevesek elegyéből verbuválódott közönsége tizenkét, az Egyesült Államokban letelepedési engedélyt kapott politikai menekülttel találkozhat, ha van türelme végignézni és -hallgatni Wodiczko félórás videóját.
Az amerikai polgárháború hősét ünneplő szobor-emlék gondos választás eredménye. A rabszolgaság végét és az ország modernizációjának és gazdasági fellendülésének kezdetét jelölő polgárháború az első, határon belüli migrációs hullám elindítója is volt. Wodiczko videója a külső és a belső, a múltbeli és a jelenlegi elvándorlásokat és meneküléseket a történelmen átívelő tapasztalatként mutatja be.
A varsói gettófelkelés alatt született művész 1977-ben Kanadában, majd néhány évvel később New Yorkban telepedett le, és az 1980-as évek elején kezdett el köztéri videóval dolgozni. A hol aktuálpolitikai kérdésekre, így Ronald Reagan 1983-as atomháborús fenyegetéseire, hol a köztérben láthatatlanná tett és az össznépi társadalomból kivetett vagy annak szélére szorult nehéz sorsú emberek, a betegek és a hajléktalanok nyomorúságára reflektáló vetített képei a brooklyni Prospect Park bejáratánál emelkedő diadalíven vagy a manhattani Union Square-en álló köztéri szobrokon jelentek meg.
Wodiczko könnyen gazdát cserélő tárgyak készítése helyett olyan projekteken dolgozik, amelyek a művészet politikai és társadalmi elhivatottságába vetett rendületlen hittel avatkoznak bele a közszférába és a köztérbe. Munkái a konceptuális művészet és az intézménykritika, illetve a Hal Foster által „situational aesthetics”-nek nevezett stratégia örökösei. Ahogy Michael Asher klasszikus szoboráthelyezései vagy a Kis Varsó hasonló munkái, Wodiczko köztéri videói is a múlt és a jelen kapcsolatát írják át, és új jelentéssel ruházzák fel a történelmi emlékeket, de ezt nem a szobrok fizikai helyének és intézményes, illetve szociokulturális kontextusának megváltoztatásával, hanem a vetített képek nyelvén teszik. Ahogy Jenny Holzer üldözöttek és háborús menekültek szenvedéseinek emléket állító videovetítései Virgil Abloh firenzei divatbemutatóján vagy az angliai Blenheim Palace homlokzatán, Wodiczko projektje is alkalmi közbelépés, amely a köztér és az épített környezet rendjét és rendeltetését zavarja meg.
A Madison Square Park Conservancy nevű nonprofit társaság által szponzorált projektet hosszas kutatómunka előzte meg. Wodiczko több amerikai és nemzetközi menekültszervezettel együttműködve tizenkét önkéntessel dolgozott. A sokórás, beszélgetésekből összevágott filmben többek közt szíriai, guatemalai, mozambiki, szomáliai és afganisztáni bevándorlók jutnak szóhoz, akik az erőszak és az éhség elől menekültek el hazájukból. A New York-i park gondosan karbantartott fái és bokrai között, a város egyik legdrágább éttermétől egy kőhajításra hallgatni a nyomor, a terror és a kiszolgáltatottság tanúságtételeit egyszerre megrázó, szürreális és perverz tapasztalat. A hivalkodó bőség díszleteivel körülvett installáció nemcsak politikakritika és háborúellenes állásfoglalás, de a globális egyenlőtlenség emlékműve is.
Wodiczko munkája láthatóvá tétel és hangadás: megmutatja, arccal ruházza fel és megszólaltatja a háborús szenvedések és traumák áldozatait, akik bürokratikus útvesztőkkel és megaláztatások tömkelegével járó letelepedésüket követően, kényszerből választott új hazájukban újabb és újabb megpróbáltatásokkal kénytelenek szembenézni: társadalmi megkülönböztetés, politikai kirekesztés és hisztéria áldozataivá válnak. A Madison Square parkban látható és hallható Emlékmű politikai kritikája azon kevés kortárs művészeti munka egyike, amelyek a magyarországi közegben sem szorulnak különösebb magyarázatra. Wodiczko installációja az Amerikai Egyesült Államok és Magyarország egymástól majd minden tekintetben fényévekre lévő politikai kultúrájának közös nevezőjét, a regnáló kormányok paranoid és rasszista gyűlöletbeszéddel teli menekültpolitikáját érinti.
A Madison Square parkbeli installációval egy időben Wodiczko egy másik, az elnökválasztási kampányt, a politikai pártok és választóik viszálykodását taglaló munkáját a Lelong Gallery állította ki. A House Divided című videó a washingtoni Lincoln-emlékmű két, egymással farkasszemet néző modelljét használja arra, hogy bemutassa a republikánus és demokrata szavazókkal vegyes, Staten Island nevű New York-i városrész lakóit, és hangot adjon politikai vélekedéseiknek. A pártirányvonalak által megosztott szomszédokkal és ismerősökkel készült interjúk – hasonlóan a Madison Square-i emlékműhöz – nem pusztán a helyi nézőket szólítják meg: Wodiczko filmje Budapesten és Párizsban, Drezdában és Nyíregyházán, Barcelonában és Palermóban is készülhetett volna. (Megtekinthető május 10-ig.)
Berecz Ágnes
(Megjelent a Műértő 2020. márciusi lapban)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
