Moholy-Nagy László, 1937

A Műértő Passuth Krisztinát kérdezte a kiállítás aktualitásairól.

A sajtó a váratlanul előkerült dolgokat hajlamos szenzációként beállítani. Mennyiben tekinthetjük annak Moholy-Nagy frissen előkerült színes diapozitívjait? Valóban át kell írni a művészettörténetet?

Abban az értelemben szenzáció, hogy ez az anyag nagyon sokáig nem volt ismert. Azért mondom, hogy nagyon sokáig, mert most úgy állította be a kiállítás kurátora, Jeannine Fiedler és a Bauhaus Archívum is, mintha ezeket a fotókat most első alkalommal mutatták volna be. Pedig 1997-ben egy bielefeldi konferencián a művész lánya, Hattula Moholy-Nagy már levetítette e színes kísérleteket. A későbbiekben publikálták is ezeket, csak kisméretű, fekete-fehér reprodukciókban.

Mi volt ennek a prezentációnak a tudománytörténeti előzménye?

Az első adagot Hattula találta meg véletlenül egy fiókban, az otthonukban. Ezután kezdett el módszeresen keresni. A diapozitívok között volt olyan is, amelyet Moholy-Nagy annak idején papírkosárba hajított. Ezek most mind előkerültek. Hattula a katalógusban lépésről lépésre leírja, hogy kitől és hogyan kapta meg a diapozitívokat. Tehát egyfajta tudományos rámenősséggel ő maga szedte össze ezeket.

A felvételek új hordozóra kerültek, bátran elmondhatjuk, hogy így Moholy-Nagy maga sem látta a felvételeit. Önnek mi volt a benyomása az „új” képekről?

A kiállítás nem az eredeti diákat mutatja be, ezeket Hattula ki sem engedi a kezéből. Amit láthatunk, azok nagyméretű, hátulról megvilágított nagyítások, világító dobozok, bekeretezve. Amennyire én Moholy elképzeléseit ismerem, neki ez nagyon tetszett volna. Én a berlini konferencián az 1922-es telefonképekről beszéltem, amelyeknek az a lényege, hogy egy mű koordinátáit mechanikusan, emberi kéz érintése nélkül is meg lehet adni, nagyítani, kicsinyíteni. A diákkal itt most pontosan ez történt. Ugyan Moholy-Nagy szemével nem tudom megítélni az installációt, de esztétikailag igen: feltűnően színgazdagok ezek a világító, sötét térben álló fotók. Kibírták a nagyítást, nem csúsztak el a részletek, teljesen frissek maradtak a színek.

Ráadásul - kiállításpolitikai szempontokat is figyelembe véve - a tárlat megrendezése komoly pénzügyi ráfordítást igényelt, viszont most már könnyen kezelhető és mozgatható anyag lett belőle.

Moholy-Nagynak volt-e elképzelése a képek felhasználásáról?

A felvételek összetétele nagyon változatos. Vannak családi, portré- és riportfotók, és nagyobb egységet képviselnek az absztrakt fotográfiák, amelyek leginkább „képigénnyel” készültek. Számomra ezek az igazán érdekesek.

Utóbbiak között akadnak „előidejűek”, amelyek személytelenek, hiperrealista allúziókat keltenek, de vannak az absztrakt expresszionizmus formai analógiáját előhívó darabok is. Nincs az az érzése, hogy Moholy-Nagy vízióit az utókor a maga technológiai vértezetével igazolta?

Moholy-Nagy tevékenységét elsődlegesen a fotogramhoz, a fotómontázshoz, a montázs és a rajz kombinálásához, valamint a fotóplasztikához kötik; de hogy a szín mint olyan a fotóiban és filmjeiben szerepet játszott volna egyáltalán, az csak fokozatosan derült ki. Tulajdonképpen ő a fekete-fehér-szürke színviszonylatokat is színesnek képzelte el. A Lichtrequisit dobozában színes villanykörték fénye világított a forgó szerkentyűre, és így színes fényjáték vetült a doboz oldalára. Később a dobozt már nem cipelte magával Amerikába. Attól kezdve használják úgy ezt a szerkezetet, hogy a fényjáték a falra vetül ki. Magyarán szólva kezdettől fogva színes fényben gondolkodott. És ezek alapján akart színes absztrakt filmet készíteni. Egyébként Moholynál már 1930-tól kezdődően tetten érhető a színben való gondolkodás, még a fotográfia vonatkozásában is.

.

A Deutschlandradio újság írója mégis úgy idézi Moholyt, mint aki már 1936-ban azt mondta: le kell számolni azzal az illúzióval, hogy a színes fényképezés nagy előrelépést jelentene a művészet számára. Ugyanakkor ő maga úgy ír a színről, hogy találnia kell egy olyan fotografikus eljárást, amely lehetővé teszi az absztrakt színkombinációk felhasználását, az olcsó és precíz reprodukciókat

A kettő ugyanaz. Moholy Amszterdamban, a Kodak-gyárban kezdett el kísérletezni, a színes filmet már 1930-1934 között megismerte valamelyest. A technikai fejlődés pedig mindig is sarkallta, őrülten érdekelte.

Moholynál jól elkülönül a fotó felhasználói oldala és az absztrakt kísérletek. Milyen szerepet játszott ebben az Európából hozott avantgárd ethosz?

Amerikában sok minden érvényesült, egyszerre. Amikor Chicagóban létrehozta az Új Bauhaust, lehetőséget kapott arra, hogy állami támogatással biztosítsa a frontról hazatért katonák továbbtanulását, és ezzel a legaktuálisabb problémákhoz alkalmazkodó, integráló pedagógiai tevékenységgel vezesse vissza őket az életbe. Ugyanebben az időben a katonai mimikri szabályaival is meg kellett ismerkednie, ezzel is foglalkozott, és ezt is tanította. Alkotóművész létére ki tudott találni egy teljességgel funkcionális modellt, amely a katonai stratégiák létrehozásában játszik szerepet. Ez benne is van a Vision in Motion című könyvében (Mozgásban látás, 1947).

Érdekes a diapozitívok és az idő viszonya: valami eltűnik a negyvenes években, és negyven év múlva ismét előkerül, retrospektíve és a jelen szempontjából is üzenetértékű mondanivalóval.

Jeannine Fiedler összevetette a fénykompozíciókat Moholy negyvenes évekbeli festményeivel, plasztikáival, fotóival és grafikáival, és ennek alapján datálta mindet. Ám a portrék ma is annyira frissek, hogy ezeket már nehezebb elhelyezni az időben. Moholy fiatalon halt meg, érett kísérletező kedve teljében. És ez érződik ezeken az eleven, erős hatású képeken.

Említette, hogy Moholy-Nagy a dobozból indult a bejárható tér felé, de arról van-e tudomásunk, hogy ki akart volna lépni a valós, monumentális térbe? Most már látni, hogy ami a húszas-harmincas években utópikus elképzelés volt, az ma a mindennapi vizuális kultúra része.

Persze! Azt gondolta, hogy a felhőkre vetít majd - ezt aztán a lézertechnika meg is valósította. Moholy-Nagy egyszerre gondolkodott kicsiben és nagyban. Tehát már akkor, amikor a fotogramokat készítette 1923-1924-ben, azon törte a fejét, hogy egyszer majd nagy, színes felületeket lehet kivetíteni. A színházban, a Hoffmann meséi előadásánál 1929-1931-ben már vetített díszleteket alkalmazott. És ez a vonal bukkan fel olyan kortárs művészek munkásságában, mint például Dani Karawan, aki lézervetítéssel „képez” virtuális hidakat különböző épületek között. Moholy-Nagy ma, 2006-ban - ötven évvel a halála után - is tudott valami olyan újat nyújtani, ami a legfrissebb művészi kísérletekhez kapcsolható.

(Megtekinthető szeptember 4-ig.)