A szocializmus még mindig velünk él, az örökkévalóságnak épített monumentális épületei máig látványos elemei a közép-európai városoknak, amelyekkel együtt élünk – ez volt a legnagyobb tanulsága az idei, 9. Építészeti Filmnapok Közép-európai építészeti filmcsere című blokkjának.

Haruna Honcoop cseh filmes Az örökkévalóságnak – A szocialista építészet relikviái című filmjében a keleti blokk országainak szocialista fővárosaiból hozott példákat arra, mi lett egy-egy egykor az örökkévalóságnak szánt épülettel. Archív felvételeket és ugyanazokról az épületekről manapság, több mint 25 évvel a rendszerváltások után készült képeket állítva egymás mellé rámutatott arra, hogy ha a megdönthetetlen szocializmus végül meg is bukott, ezek az épületek örök mementókként maradtak itt velünk, legyen szó akár Moszkváról, Kelet-Berlinről, Varsóról, Bukarestről vagy éppen Budapestről.

És igen, a cseh filmes rövid etűdökből összeálló filmjében Budapest is csak egy fejezet, csak egy azok közül a városok közül, ahol a szocializmus letette építészeti kézjegyét. A Gellért-hegy tetején a Szabadság-szobor, a Kútvölgyi Klinikai Tömb, a Képviselői Irodaház, a Körszálló, vagy a panelházak koruk emblematikus, sőt, innovatív, korszerű épületeiként kezdték pályafutásukat, dicsőítve a szocialista építészet fejlődését, amely valójában nem is nagyon különbözött a nyugatitól. Mára azonban kikezdte őket a rozsda, megváltozott körülöttük a környezet, elkezdték körbevenni őket a még modernebb épületek.

Eltűnt, vagy legalábbis kiüresedett már az épületek ideológiai tartalma is. A budapesti Szabadság-szobor elől elvitték a szovjet katonát, a berlini Haus des Lehrers (Tanítók Háza) óriási, a szocialista tudományt éltető mozaikja vagy a varsói háború utáni épületek munkásnőket és munkásokat ábrázoló domborművei ma már legfeljebb kuriózumként szolgálnak a turistáknak.

Dariusz Kowalski Irány Nowa Huta! című dokumentumfilmje a lengyel Dunaújvárosról, a Krakkó mellett 1949-től felépített és egy hatalmas acélműre alapozott iparvárosról gyakorlatilag bármely tetszőleges egykor virágzó magyar iparvárosban játszódhatna. A fiatalok elhagyatott betonparkolókban driftelnek, a friss házasok az esküvői fotóikat a kiürített romos betoncsarnokban készítik, a gyerekek pedig a hatvanas-hetvenes évek szocialista stílusjegyeit magán viselő művházba járnak táncórára.

A város egykor teljesen az acélműveknek köszönhette virágzását, igazi munkásvárosként 1989-ben a Szolidaritás fellegváraként pedig több ezres tüntetésekkel tette le névjegyét a lengyel rendszerváltás során. Nowa Huta virágkorában több tízezer munkás tartozott a Szolidaritás szakszervezethez, az azóta privatizált és mára a világ legnagyobb acélgyártó cégéhez tartozó gyárban viszont már csak mintegy ötezren dolgoznak a 280 ezres városban.

A városra, sőt egész Közép-Európára jellemző jelenet, ahogy a Szolidaritás még ma is létező irodájában egy szakszervezetis a klasszikusan retró berendezések között a sötétbarna, papírokkal teli íróasztala mögött ül – zsigerileg mozgat meg az emberben valamit ez a kép. A szoba elrendezése, a bútorok, a szürke öltönyös hivatalnok is ismerős valahonnan, miközben egy nő arról beszél, hogy már nem érti, miért vannak még mindig ott a Szolidaritás emberei mindenhol, amikor már lehet, hogy eljárt felettük az idő.