A Gundel-palacsinta receptjét mindenki tudja, a Centrálban pedig mindenki járt - egy budapesti grand café újjászületése
Nyugdíjasklub helyett pezsgő és fiatalos helynek látja új üzemeltetője a Centrál kávéházat, ahol egyszerre él tovább a grand café hagyománya és a száz évvel ezelőtt itt tanyázó írók, hírességek újító szelleme. De hogyan is érnék ezt el, és hogyan kerül az asztalra egy gyűrű alakú Dobos-torta? A Centrálban jártunk.
Gyerek. Kedden egynegyed tizenegykor várom fölhívásodat Central-kávéházban, Egyetem-téren. Levelet küldtem poste restante, ölel Alid.
1900 decemberében jelent meg ez az apróhirdetés a Budapesti Hírlap egyik számában. A Centrál a Ferenciek terének sarkán akkor már 13 éve várta vendégeit. Ebben az évben vette át Grüneck Gusztáv Frankl Bertalantól, akinek apósa, az első Andrássy úti kávésok egyike, Seemann Károly bocsátotta rendelkezésére a nyolc teremből, két játékszobából és egy kis kávékonyhából álló belvárosi kávéházat.
A Centrál egyike volt a több száz kávéháznak és kávémérésnek a fővárosban, egy olyan városban, ahol nem csak divatból váltak a mindennapi élet színtereivé ezek a helyek: a Székely Nemzet tudósítója már 1890-ben így írt: „Budapesten minden ember jár kávéházba. Mágnás, képviselő, bankár, tudós, tanár, hivatalnok, házi szolga, rendőr, közkatona, csiszlik, az mind kávéházba jár egyaránt. Annyi pikkolót talán sehol nem fogyasztanak, mint Budapesten” – tette hozzá, utalva arra, hogy ezek a kávézók, ha nem is a magas gasztronómia bölcsői voltak (Ottlik Géza később az Elyséé majonézes krumplival tálalt virslijét és a Simplon káposztalevesét dicsérte egy írásában), de a mindennapi létnek igen kellemes színterei.
Az már igazán csak a hab volt a tortán, hogy az ingyenújságon, a telefonon, a borbélyon vagy épp az itt praktizáló ügyvéden és orvoson kívül teljes szerkesztőségek és írók felbukkanására is számítani lehetett. A századfordulón már egy évtizede dolgozott itt, a Kerek asztalnál A Hét redakciója, mindennapos vendég volt itt Mikszáth Kálmán, Ignotus, Krúdy Gyula vagy Molnár Ferenc. A főszerkesztő Kiss József erről 1899-ben írt így: „Minden pénteken és szombaton gyanús külsejű urak foglalták le a kávéház különböző sarkait, akik ott hétközben soha meg nem fordultak. Órahosszant elültek egy pikkoló mellett egy helyen és serényen rótták egymás alá a sorokat az egyformára szabott papirosokon. Ezek A Hét emberei voltak. A nyüzsgés, a moraj, az ide-oda röpködő beszédek kavargása, a vágni való füst őket nem bántotta, sőt úgy látszott, mintha az lett volna valódi elemük.”
Az újságot nyomó Athenaeum közelsége mellett volt azért más magyarázat arra, miért pont itt – vagy épp egy másik kávéházban – töltötték idejük nagy részét az írók, vagy általában a budapestiek: a rossz lakások helyett mennyivel kellemesebb volt a mindennapi tartózkodásra egy olyan hely, ahol óriási ablakokon át ömlött be a fény, mellesleg olyan celebritásokat lehetett megpillantani, mint Babits Mihály vagy Budáról Pestre költözvén a Hadikból áttelepülő Karinthy Frigyes, akinek törzsasztala az ablak mellett volt.
A Centrál aranykora 1905-től jött el, amikor Grüneck kávés nyugdíjba vonult, és tőle veje, Mészáros Győző vette át a kávéház vezetését. 1908-ban innen indult, majd 1920-ban ide tért vissza a Nyugat szerkesztősége: keddenként Nyugat-zsúrokat tartottak itt, szerdánként írónők gyűltek össze. Itt kérte meg egyikük, a Török Sophie művésznéven ismert Tanner Ilona kezét Babits Mihály. Török Sophie naplójában így írt a neves esemény napjáról: „Merészen nekivágtam, hogy bemegyek a Centrálba, hiszen végre az egy nyilvános kávéház, ahova bárki bemehet – titkos reményen pedig az volt, hogy legalább egy távoli asztaltól látni fogom az írókat, a híres embereket, s talán beszélhetek Mihállyal is.”
Maguk a celebritások is itt élték életüket: Erki Edit Kávéház-sirató című könyvében azt idézte fel, Szabó Lőrinc Tóth Árpáddal pénzről, honoráriumokról diskurált és Miklós Andort, az Est tulajdonos-főszerkesztőjét, egyben az Athenaeum Nyomda elnökét gyalázták. Az egész irodalmi közeget lenéző Szabó Dezső pedig külön asztalnál ült, onnan szólta le Schöpflin Aladárt vagy Tóth Árpádot. „Ha aktatáskával, iratcsomóval átfutott valaki a kávéházon, csúfolódva mondta: - Ez is valami szemétnek a szerkesztője” – írta róla Bohuniczky Szefi.
Az életet legjobban Szabó Lőrinc írta le a Tücsökzenében:
A Centrál, modern akadémia,
pezsgett, forrt. A költők törzsasztala
rég befogadott, Zsiga bácsi, Tóth,
Schöpflin, Király György, Trostler s aki volt
tudós és író, öt és nyolc között
mind odagyűlt. Vers-börze működött,
és lexikongyár; Mikes sakkozott,
Babits korrigált; Elzevirt hozott
Kner Gyomáról; Karinthy vitte új
feleségét; Heinrich, az öregúr,
csepűlte a konzervatívokat;
Táltos hümmögött, kis Káldor szaladt
Meredithet lekötni; pletyka, pénz
s száz terv lengett a szivarfüstben; és
hogy túlvoltunk Shakespeare Szonettjein
/s Horváth Henrik új kecskerímein/,
Mihály kocogott: „Főúr, fizetek!” –
S mentünk, nézni detektívfilmeket.
Az, hogy a mai ember fejében olyan kép él a Centrálról, ahol sötét bútorok között öregemberek ültek naphosszat, inkább a korabeli fekete-fehér képeknek vagy a képen szereplők ósdinak ható arcszőrzetének tudható be, pedig ez egyáltalán nem volt így: a híres törzsasztalokat fiatal emberek ülték körül – dönt meg egy újabb tévhitet Kőrössy Zoltán, az Eventrend alapító-társtulajdonosa. Ez a társaság nyitotta újra idén áprilisban a Covid-járvány kezdete óta zárva tartó kávéházat, és aprónak tűnő, ám nagyon is tudatos változtatásokkal igyekeztek rávezetni a vendégeket arra: aranykorában igenis progresszív helynek számított a Centrál, amely nem csak „mindenki számára” nyitott volt, de azzal, hogy a kor véleményvezéreinek, hírességeinek második, nyilvános otthonaként funkcionált – szó szerint éjjel-nappal –, igazán pezsgő helyként ismerték.
Ez pedig így volt az aranykor után is, még ha nem is az irodalom szupersztárjai fordultak meg a helyen: a hatvanas években egyetemi klubok – a Metró, majd az Eötvös Klub – az akkori menő beatzenekaroknak adtak fellépési helyet. Így fordulhatott elő, hogy 1965-ben a nyitás után nem sokkal már be is zárták az Eötvös klubot, amit az ELTE KISZ-titkára akkor a Magyar Ifjúságnak így indokolt: „Igen, eleinte jól ment minden. Csak aztán egyre gyakoribb lett, hogy az Atlantis együttes jó zenéje, no meg az általános jó hangulat odavonzotta a környék régi Metró-híveit. Igen, a belvárosi galeriket.”
És nem hiányzott a progresszió a rendszerváltás után sem a helyből, amikor Wizzard néven az játékgépes kaszinóvá változott – arról most ne beszéljünk, hogy minden más meg igen.
A Centrál visszatérésének az ezredfordulón bekövetkezett váltást tartják: Somody Imre vállalkozó akkor nyitotta újra a kávéházat, a pompával együtt pedig jöttek a súlyos függönyök, a sötét falak és historizáló környezet – Kőrössy Zoltán most azt mondja, céljuk az, hogy a betérők ne érezzék magukat úgy, mintha egy nyugdíjas klubba lépnének be.
Így mentek a függönyök, a kávéház nagyobbik teremrészét világos elválasztó elemekkel tették komfortosabbá, a falat világosabbra festették – mintha egy óriási nappaliban járnánk. Az pedig, hogy a bejárat visszakerült az eredeti helyére, már azt szolgálja, hogy – mint minden grand caféba – „meg lehessen érkezni, ne egy oldalajtón kelljen besurrani”.
A Centrál egész történetét ez a kettőség uralta: van egy történelmi kávéház, de a történelmi falak között mindig nagyon korszerű gondolatok voltak – mondja Kőrössy, Mancza Norbert igazgató pedig hozzáteszi: ezt a kettőséget tükrözi az étlap is. Így került a hagyományos Dobos-torta mellé egy teljesen megújult változat, vagy éppen került a hagyományos francia melegszendvics, a croque-monsieur kenyér helyett polentába. A gasztronómiai hagyomány őket nem kötötte annyira, mint a Gundelnél, ahol megőrzendő hagyatékként tekintenek az étlap elemeire: „a Gundelnél mindenkinek van egy Gundel-palacsinta receptje, itt meg mindenki járt már” – idézi fel Mancza a kávéház helyét a pesti kultúrában.
Az persze nehezebb kérdés, hogyan lehet ma az aranykor irodalmi szellemét feléleszteni. Kőrössy Zoltán szerint nem azzal, hogy régen élt költők-írók portréit aggatják a falra, netán könyveket tesznek ki a polcra, hátha leemeli onnan alaki. Inkább azt igyekeztek megtalálni, a mai embereket hogyan lehet közel hozni, akár csak néhány percre az irodalomhoz. Az ő megoldásuk – a korabeli írógépekre szerelt lámpákon túl – az irodalmi étlap, amelyből az irodalmi főúr olvas fel a vendégnek, ha kéri. A választék a magyar irodalom klasszikusaitól modern popdalok szövegéig terjed – a személyes élmény egyszerre furcsa és intim, arra azonban mindenképpen jó, hogy a hallgatót akár két percre kiszakítsa a mindennapjai valóságából.
Hogy ebbe mennyire fér bele, hogy a kor véleményvezérei, írói is ide tegyék a székhelyüket? Kőrössy Zoltán azt mondja, szívesen látnák őket. Hogy milyen lenne a reakció? Talán olyan, mint amit Devecseri Gábor írt anno Karinthy Frigyesről:
„A Centrál kávéház üvegablaka mögött írt. A járókelők, mintha összebeszéltek volna, egyformán viselkedtek. Mindegyikük továbbment még egy-két lépést, aztán mintha villamos áram érte volna, hátrarándult, és megállt a nagy üvegablak előtt, Karinthyt nézni, mintha csak egy akvárium elé ért volna, annak valami különös új szerzeményét bámulni.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
