A szín csak egy illúzió, nem létezik abban az értelemben, mint mondjuk a gravitáció vagy a protonok – állapítja meg videójában Michael Stevens. A Vsauce YouTube-csatorna működtetője ezalatt azt érti, hogy a színek nem objektívan léteznek, a “színélmény” csak az agyunkban keletkezik. Agyunk az elektromágneses spektrum bizonyos tartományait alakítja át bizonyos színekké. Bár ezek a tartományok természetesen mérhetők tudományos módszerekkel, de az ezek hatására az agyban létrejövő színérzékelési élmény nem. Így aztán megegyezhetünk benne, hogy egy adott tárgy piros, de lehet, hogy kicsit (vagy akár nagyon) mást értünk a “piros” alatt.

Meséld el, milyen a piros!

A más-más színérzékelési élmény alatt Stevens nem a látással kapcsolatos orvosi rendellenességekre utal, ezeket ugyanis könnyen ki lehet szűrni egy-egy teszttel. Az ilyen betegségben szenvedők ugyanis bizonyos színtartományokat egyszerűen egyáltalán nem vesznek észre. De ezúttal a tesztekkel kimutathatatlan, agyban keletkező eltérésről van szó. Ezt a filozófia kváliának (qualia) hívja, és saját tapasztalatunk szubjektivitására utal. Arra, hogy sok dolgot – a látási mellett ilyenek például az ízlelési élmények vagy a fájdalom – csak bizonyos mértékig tudunk körülírni, azt viszont már nem tudjuk elmagyarázni, hogy milyen átélni azokat.

Az eltérő színélmény az a faktor, ami miatt úgynevezett magyarázati rés van a fizikai világ és az általunk leírható tapasztalatok között. Nem nagyon tudjuk úgy igazábóé elmesélni, hogy milyen a piros. A Stevens által hozott példával élve: egy egész életében vak embernek például lehetetlen elmagyaráznunk, hogy milyen a piros vagy a kék vagy bármelyik szín. De ugyanígy lehetetlen megosztanunk saját színélményünket látó ismerőseinkkel is.

És mégis

Ezzel együtt hajlamosak vagyunk saját élményeinket mindenkire rávetíteni, saját mentális állapotainkat másoknak is tulajdonítani. Az ettől való elvonatkoztatás képessége bizonyos mértékig persze kifejlődik az emberekben, ennek tesztelésére gyerekkorban a Sally-Anne tesztet használják, ami jól illusztrálja a problémát.

A teszt szerint Sally betesz egy kekszet egy dobozba, majd kimegy a szobából. Ezután Anne fogja, és átteszi a kekszet egy kosárba. A kérdés a következő: amikor Sally visszatér, hol fogja keresni a kekszet? A helyes válasz természetesen a doboz, hiszen Sally oda tette a kekszet, és nem tudhatja, hogy amíg távol volt, Anne átpakolta azt – így eszébe sem juthat a kosárban keresni.

Ezt a cikk olvasói közül alighanem mindannyian egyértelműnek tekintik, de nagyjából négyéves kor alatt a gyerekek nem így gondolják. Ennek oka, hogy nem képesek különbséget tenni saját és Sally mentális reprezentációja között: nem érzékelik, hogy Sally valóságát nem ugyanazok az információk és élmények határozzák meg, mint a sajátjukat.

A tanulság

És hogy mi a tanulság? Stevens szerint mindez nagyon jól illusztrálja, hogy ugyanazon kognitív képességekkel rendelkező emberek miért juthatnak teljesen más következtetésekre. Adott esetben (a színélményes példából kiindulva) még akkor is, ha pontosan ugyanaz az információforrás áll előttünk, akkor sem tudjuk teljesen felfedni vagy átadni élményeinket másoknak – így a valóság megélése akár jelentős mértékben is különbözhet a mások által megélt valóságtól.

Stevens még azt is hozzáteszi: az állatoktól (más állatoktól) eltérően azonban az ember legalább kérdezni tud. Így ahelyett, hogy azt hinnénk, hogy körülöttünk mindenki ugyanúgy él meg egy helyzetet, érdemes beszélgetni és kérdezgetni, még azzal együtt is, hogy teljesen soha nem tudják majd elmagyarázni az élményt. De a párbeszéddel egy kicsit talán közelebb juthatunk egymás valóságához.