Most ne menjünk bele, hogy kishazánkban van-e kormányválság vagy nincs. A közvélemény-kutatási adatok meg kormánypárti politikusi megnyilatkozások arra engednek következtetni, hogy az olykor megeresztett, kincstári optimizmust sugalló, magabízó kijelentések képtelenek eltakarni a krízist. Válság akkor van, ha az emberek többsége azt hiszi, hogy az van. Most úgy hiszik.

Az efféle lázas állapot kevéssé gusztusos helyzeteket teremt még a hagyományos demokráciák kormánypártjaiban is. Ilyenkor hirtelen feltámadnak a korábban már halottnak hitt politikai zombik, és a kormányzás alatt sajnálatosan elfelejtett értékekről papolnak, előkerülnek a népbarátok, akik a szótlan tömegeket fedezik fel újra, és a társadalmi párbeszéd kiteljesítését sürgetik. Jó alkalom ez a fiatal titánok szárnypróbálgatására is, ők bombabiztos és természetesen trendi megoldásokat kínálnak, amelyek mindig a „szükséges személyi konzekvenciák levonásával” kezdődnének, és a „kormányzati struktúra elengedhetetlen és mélyreható átalakításával” végződnének. Önjelölt megváltókban persze nálunk sincs hiány.

Ebben a helyzetben a bejáratott demokráciákban a kormányfő ideges oldalpillantásokat tesz: vajon mire készül a koalíciós partner, élezi-e már a kést a hátba szúráshoz, vagy írja-e már az új számlát, amit a hűségéért benyújt. Az ellenzék és a kisebbik kormánypárt vagy -pártok pedig hirtelen felfedezik egymásban a közös értékeket, apró gesztusokat tesznek egymásnak, hogy feledtessék a korábbi bohó összekapásokat. És ez így van jól. Bejáratott demokráciákban.

Magyarországon a kisebbik kormányzópárt azonban a jelek szerint nem készül semmi ilyesmire. Pedig bizonyos szempontból a trambulin a nagy ugráshoz adva van: nélküle kisebbségbe kerülne a parlamentben a jelenlegi kormány. És az is tény, hogy az SZDSZ a felmérések szerint még mindig a legkevésbé ellenszenves párt a választóközönség szemében. Csakhogy a kiugráshoz, a zsarolási potenciál megnövekedéséhez az ellenzéki fogadókészség is szükségeltetne. Már pedig egyelőre csak a Jobbik riogat azzal, hogy az SZDSZ és a Fidesz közös kormányzásra készül. Kövér László, a Fidesz választmányi elnöke keresztény értelmiségeknek viszont arról beszél, hogy legszélsőségesebb, egyúttal a legkártékonyabb párt az elmúlt 13-14 esztendőben az SZDSZ volt. (Az SZDSZ álnokságát mi sem jellemzi jobban, hogy 1990-ben még Kövért is sikerült megtévesztenie, és rábírnia, hogy fogadja el a szabaddemokrata támogatást a parlamenti választáson. Kövért parlamenti képviselőnek választották.)

Azon most már felesleges tépelődni, ki vagy mi az oka annak, hogy a liberális pártnak nincsenek szabad vegyértékei. Ez tény, mint ahogy az is, hogy a sokak által várt „politikai árokbetemetés” is elmaradt. Hacsak nem tartjuk annak azt, hogy a rendszerváltó, ma már kispártok (MDF, SZDSZ) könnyen az árok fenekére kerülhetnek. Ebben a helyzetben persze az SZDSZ politikai öngyilkosságot követne el, ha borítaná a koalíciót, különösen a párt szempontjából életfontosságú EP-választás előtt.

Ezt persze tudják a szocialisták is, ezért aztán alig tesznek gesztusokat koalíciós partnerüknek. Illetve amit tesznek, azok a lesajnálás, megalázás gesztusai, amelyek esetében nem igen marad szerep más a szabad demokrata politikusoknak, mint ütésállóságuk igazolása vagy a homlokráncolás. Az efféle szerepek pedig – lássuk be – nem politikushoz méltók, nem olyanok, amelyek a választói hajlandóságot az SZDSZ irányába hajlítanák.