Az igazi világpolgár határokon túl él, nem viseli és nem fogadja el a korlátozást, a horizontok szűkítését, a talpalatnyi földön is érzi a szabadságot. Tolnai Ottót „vajdasági magyar” vagy határon túli íróként búcsúztatják ma sokan, noha annak a művésze volt, hogyan szabadítsuk fel önmagunkat a megfosztottság és korlátozottság szélsőséges helyzeteiben – életműve időszerű és nélkülözhetetlen a mai Magyarországon.

84 éves korában elhunyt Tolnai Ottó író, költő, esszéíró, műkritikus. Sok ok miatt meghatározó írói-költői munkássága és kultúraszervező életműve is. Másképp alakul a magyar sajtótörténet és kulturális újságírás, ha nincs a Tolnai által 1964-ben alapított Új Symposion, majd az 1994-ben alapított Ex Symposion. Előbbi kiváló példát adott Magyarországon arra, hogyan lehet Közép- és Kelet-Európában világra nyitott, korszerű, társadalmilag-politikailag aktív tartalmat létrehozni, és a megszorítások, a kontroll ellenére olvasókhoz eljuttatni.

Az volt évtizedeken át a meggyőződés, hogy az Új Symposion a keleti blokkon belül szabadabb, nyitottabb jugoszláv rezsim miatt lehetett merészebb, korszerűbb – de hát épp Tolnai Ottó miatt tudjuk, hogy ez nem igaz. Az alapító főszerkesztőt épp azért távolították el a lap éléről, mert kiállt Gojko Djoko szerb költő mellett, és mert vétett a „néphősök erkölcsi arculata ellen”. Az Új Symposion azért volt különleges, mert olyan kulturális nyitottsággal és érzékenységgel szerkesztették, amelyik egyedülálló és ellenállhatatlan volt a korabeli Jugoszláviában és Magyarországon egyaránt. És ennek az ellenállhatatlan nyitottságban része volt Tolnainak is, aki mindenféle dimenzióját értette a sok nemzetiségű, sok kultúrájú Balkánnak. Értette, élvezte, szerette, értékelte – ez ma Magyarországon, ahol a „balkáni” dehonesztáló jelző, nehéz megmagyarázni. Szerencsére kéznél van Tolnai Ottó életműve, és ajánlhatjuk: aki idegenkedik, aki nem ismeri a Balkánt, az olvassa hosszan és alaposan a Tolnai-összest.

Olyan kisebbségi akar lenni – mondta, írta Tolnai sokszor – aki a kisebbségiségébe belekalkulálja a „végtelent”. Ez volt a művészete: minden helyzetben, a legkiszolgáltatottabb helyzetben is a végtelennel számolni, a végtelenhez mérni mindent. Az Új Symposiontól való eltávolítása után újvidéki külvárosba, a vasúti mellékvonalak és a szeméttelep szomszédságába költözik, naponta kijár – ahogy ő fogalmaz – „zabrálni” – itt születnek maradandó, évtizedeken át visszatérő karakterei, jelképei. Harminc évvel az általunk ismert menekültválság előtt már találkozik az úttalan utakon bolyongókkal, beköltözik közéjük, hosszú időn át követi a sorsukat, és dokumentálja történetüket.

Menekültek a röszkei határzár idején, 2015 augusztusában

Túry Gergely

Úgyhogy mire – harminc évvel később – hivatalosan beköszönt a „menekültválság”, addigra Tolnainak megalapozott, személyes tudása van arról, mit is jelent valójában az ország és a létbizonytalanság határain élni. Így születik a „fröccsöntött korszakokról” szóló prózasorozata, a Szeméremékszerek, amelynek első részét három évvel a röszkei összecsapások után, 2018-ban adják ki.

Az Ex Symposion – a második, általa vezetett lap – már a rendszerváltás után jelenik meg, Veszprémben, kicsit kisebbségi, kicsit magyarországi, annak a korszaknak a szellemi terméke, amikor úgy tűnik, értelmét veszti a „határon túli” meghatározás, amikor már integrálni tudja és akarja a magyarországi kultúra a határain túli magyar kultúrát, elveszíti a jelentőségét a határon túli-inneni különbségtétel.

Tolnai világszínvonalú irodalmat művel, lapot szerkeszt. Ekkor figyel fel rá igazán a magyarországi közönség. Bár az irodalmi ínyencek ismerték korábban is, a Rovarház című korai, 1969-es regénye kuriózumnak számított (asszociációk a szorongás világáról a szatíra nyelvén – kell-e ennél több a kádári Magyarországon), a Költő disznózsírból című kötet lesz az igazán népszerű, díjazott mű. Az a kötet, amelynek alapja a Parti Nagy Lajossal,1998-ban (a délszláv háborúk árnyékában) készített hatnapos rádióinterjú. Ekkor válik egyértelművé, milyen korszakos jelentőségű mesélője a kortárs magyar irodalomnak Tolnai Ottó, és milyen közös (a monarchiáig vezető) világot hoz közel mindenkihez. Aprólékos, pontos és bonyolult, részletgazdag meséléssel.

Miközben Tolnai az „utolsó jugoszláv” – kulturális értelemben –, a balkáni sokféleség írója, ugyanakkor a kortárs magyar próza virtuóz megújítója, aközben nemzetközi színvonalú színházi alkotómunka ihletője, részese is. Josef Nadj Tolnai Wilhelm dalok avagy a vidéki orfeusz című kötetéből készít színpadi adaptációt orléans-i koreográfiai központjában. Jancsó Miklós viszonylag kevés színházi rendezést vállal, egyike ezeknek a Tolnai Ottó monodrámájából rendezett Bayer-aszpirin című előadás. Harag György újvidéki Cseresznyéskert című előadásáról Tolnai ír esszét, majd – másfél évtizeddel később, jóval Harag halála után, Könyökkanyar címmel drámát is ajánl az emlékének. Marosvásárhelytől Orléans-ig, Újvidéktől Budapestig talált és teremtett szellemi otthont magának Tolnai,

kevés olyan alkotónk van, aki ilyen otthonossággal lakta be ezt sokféle, mégis összefüggő kulturális teret.

Hatvan év aktív alkotói korszak után zárul ez az életmű. Válságos, pitiáner pillanatban, épp akkor, amikor a Munkácsy-díj Bizottság testületileg lemond, mert dilettáns festő politikai nyomásra kap Munkácsy-díjat. Ez az epizód sokadik a hasonló botrányok sorában, sokatmondó szimptómája annak, hogyan működik a kultúrpolitika tájainkon, hogyan torzítja a közízlést, hogyan hiányzik mindenféle szakszerűség, nagyvonalúság belőle.

Pont ebben az abszurd, groteszk pillanatban halt meg Tolnai Ottó, a makulátlan ízlésű, rettenthetetlen humorú, kifinomult iróniával élő író, akinek az egész élete az önkényuralmi rezsimek kiépülésének és bukásának hullámzásában telt. A műkritikus, az esszéíró, az elemző. Az aki átlátott ezen a fluktuáción, regényei, versei átvilágítottak a rendszerszintű káoszon, hülyeségen és önkényen. Intő jel! Felbecsülhetetlen a hagyatéka, és megfejtésre vár a talány: hogy tudott ez a második világháború kitörésekor született ember, aki a legvéresebb világháborús harcok idején cseperedett, aki a titói Jugoszláviában kamaszodott, aki felnőtt fejjel megélte a rendszerváltás minden reményét, majd a rendszerváltás utáni délszláv háborúk minden szörnyűségét, ilyen elegáns, higgadt bölcsességgel, lényeglátással, derűvel élni és alkotni?

Milyen a háború szaga?

Tolnai ezernyi történetet írt és mesélt arról, hogyan ér össze a humorérzék és a tragikumra való fogékonyság. Szó szerint bele kellett születni ebbe az éleslátásba és életszeretetbe. Az óvónő a bombázások alatt – emlékezik Tolnai – leterelte őket az óvóhelyre mint háborús óvodásokat. Az óvóhelyen, amely eredetileg egy békebeli ház pincéje volt, zöldségek voltak télire eltéve. Homokba ásott répa, zeller, petrezselyem várta az óvodásokat. Akik azt hitték, hogy a menekülés ilyen kellemes, bódító zöldségillatot jelent. A menekülő ember természetes reakciója az, hogy megeszi az elébe kerülő répát-petrezselymet-zellert. A háborús óvodások elszabadultak, önkényesen elkezdték felrágcsálni a répa-arzenált és teli tüdőből szívták be a petrezselyem illatát. Ez a motívum is, mint megannyi más, évtizedeken át érik, gazdagodik, hogy aztán egész tárháza legyen annak a Tolnai életműben, milyen a háború szaga. Kell-e ennél időszerűbb leírás?

A Kisinyovi rózsa című drámavers (Tolnai meghatározása) a megtisztulásról, és arról, mi a leghatékonyabb diplomáciai eszköz. A szerző szerint az igazán hatékony diplomatának sírni kellene tudni, és a kellő erejű könnyezést diplomataiskolában kellene oktatni.,

Története volt arról is, hogy a családi vegyeskereskedésben hogyan tárolták a festékeket: szín szerint, fiókokba csoportosítva. Amikor a helyi plébános megkérdezte (az egyházellenes elnyomás és paranoia idején), hol lakik az úr, hittanórára járó kisiskolásként készséggel jelezte: a fiókban. Bármikor elővehető és bármikor el is tehető, mert az Úr az „azúr” feliratú fiókban lakik.

Nincs az a történelmi katasztrófa, amelynek idején tanácsos lenne elveszteni a humorunkat!

Tolnai írásművészete az analitikus távolságtartásból, megfigyelőkészségből, a részletek iránti végtelen érzékenységből táplálkozott. Regényei, a kollázstechnika, a nagy történetek szétbontása-újrarendezése pont úgy működött, ahogy a szerző a bolhapiacokat járta, régi műtárgyakat, tárgyakat (albán bélyeget, tűpárnát!) gyűjtött. Morzsáit a le- és eltűnőnek: az Osztrák–Magyar Monarchiának, az egykori Jugoszláviának.

Nem csak történelmi érzéke és tudata volt pontos, következetes és megvesztegethetetlen. A mai Szerbia, a mai önkényuralmak működéséből is sok mindent megértünk, ha Tolnait olvasunk. A nyolcvanas évek elején kezdett írni a vasútvonalak működéséről, az újvidéki, magyarkanizsai vakvágányokról, állomásokról szövegeket. Az újvidéki vasútállomáson történt, 16 áldozatot követelő szerencsétlenség után egészen különös értelmet nyernek ezek az írások. „A gyors, amely mindig is lassú, kényelmes volt, ahogy a szabadkai gyors megérkezik, átmennek az állomáshoz, kinéznek a peronra, de ott nagy megdöbbenésükre mint falba ütköznek bele az egyre közelebb csúszó, szemközti temetőbe, majd elindulnak hazafelé, hogy otthon elmeséljék az asszonynak, ki érkezett Szabadkáról, ki utazik Zentára, Óbecsére, Újvidékre, meg azt, hogy ma is közelebb csúszott a temető, immár a vasútállomás is a temető közepén áll.”

Ahogy különös aktualitást nyer a Szeméremékszerek világa is, amelyben a pszichiátrián kezeltek és a „normálisok” világa összeér, vagy az, ahogy egyetlen képben összefoglalta, mivel táplálkozik a mai Európa. A Mediterráneumban (a nagy tengeri menekülttemetőben) elszaporodtak a kiscápák – macskacápáknak is nevezik őket. „Mi esszük, zabáljuk a kiscápák húsát. Esszük a migránsokat. Zabáljuk őket, mint a nyúzott, gyenge húsú kecskegidákat…”

A legszelídebb, apró emberi történetszilánkokat gyűjtő író, költő ment el, maga mögött hagyta a legkegyetlenebb képet elszámolhatatlan és feldolgozhatatlan humanitárius válságunkról.

Nyitókép: Tolnai Ottó – Facebook / Jelenkor Kiadó