Alacsony részvétel, a kormányon lévő pártok kiosztása, az euroszkeptikus és protesztpártok sikere jellemezte az első csaknem összeurópai parlament megválasztását – hangoztatják egybehangzóan a huszonöt tagállam kommentátorai. Egy bizonyos: az európai választópolgárokat nem hozta izgalomba ez a monstreesemény. Az új tagállamokét még kevésbé, ami ha előrelátható volt is, mégis meghökkentő.

Megmagyarázni mindent meg lehet – ezt is. Az Európai Parlament kompetenciája nem egészen világos, az emberek nem érzékelik jelentőségét, és az új tagállamokban ez még azzal is súlyosbítva volt, hogy a csatlakozási maraton felemésztett minden lelkesedést. Ezért a választópolgárok arra használták fel az alkalmat, hogy úgymond kockázat nélkül büntessék kormányzó pártjaikat. Mindez bizonyára így is van, de az euróapi integráció híveinek akkor is minden okuk megvan arra, hogy csalódottságot érezzenek. Az alacsony részvételt nem lehet azzal elintézni, hogy egy demokráciában az dönt, aki elmegy szavazni. Az a tény, hogy csak az európai polgárok 45 százaléka vette a fáradságot a voksolásra, bizony legitimációs deficitet jelent az Európai Parlament számára. Ez nemcsak azért baj, mert esetleg kevésbé lesz abban a helyzetben, hogy a Tanácsban kialakuló patthelyzeteket feloldja. Azért is baj, mert nehéz lesz egy európai politikai közösség demokratikusan megválasztott reprezentánsának látni. Vagyis nem lesz igazán alkalmas arra, hogy csökkentse az Unió sokat – és nem teljesen jogtalanul – emlegetett demokratikus deficitjét.

Márpedig az euroszkeptikus pártok sikerének egyik titka ez a demokratikus deficit. Az európai integráció elmélyítésének nagy szüksége lenne világos és kétségbevonhatatlan demokratikus jóváhagyásra. Ha az európaiak egyre közömbösebbek lesznek az európai ügyek iránt, ha még a voksukat leadókat is javarészt merőben a belpolitikai bosszú motiválja, és nem a közös Európa alakításának vágya, az euroszkeptikus retorika hitele nőni fog. Az új Európai parlamentben a képviselők tíz-tizenöt százaléka olyan pártokat fog képviselni, amelyek a legszívesebben félredobnák az egész európai projektet. Ha a trend nem változik meg, a következő parlamentben még rosszabb lesz a helyzet.

Az új tagállamok szégyenletesen alacsony választási részvételi aránya pedig katasztrófa. A bővítés ellenfelei gyakran hangoztatták, hogy az új tagállamok fel fogják hígítani az Uniót. Ez most egy elég jelentékeny vonatkozásban számokban is kifejezhető lett. Miközben a „régi” Európa sem dicsekedhet, az „új” Európa csúfosan leszerepelt. A „két sebességű” Európa koncepciója a felhígulás elleni orvosságként lett kigondolva. Megvalósítása az új tagállamoknak hátrányos és megalázó lenne. De kurucusan ellenezni nem lesz elég: az „új” Európának fel kell nőnie, legalább annyira európaivá kell válnia, mint amennyire európai a „régi” Európa átlaga.

Demokráciában a népnek mindig igaza van: a népet nem lehet leváltani. De a népet meg lehet győzni, és most meg is kellene. Óriási tehát a politikusok felelőssége mind a régi, mind az új Európában. A választási kampányok tematikáját nem a nép határozta meg, nem a nép csinált az európai parlamenti választásból belpolitikai szépségversenyt, hanem a rövidtávú előnyökre törekvő politikusok. Politikusok feladata lenne a népet arról meggyőzni, hogy az európai intézmények sok tekintetben nagyobb hatással vannak a polgárok életére, és ennélfogva fontosabbak, mint a tagállamok saját intézményei. De ehhez be kell látniuk, hogy az Európai Unió nem maradhat a politikai elit ügye. A népet nem lehet ennyire lehagyni még a jó irányba vezető úton sem. Az európai demokráciát is működtetni kell, és ez a nép nélkül nem megy.