A tavaszi Magyar Lettre Internationale összeállítást közöl az emlékezetpolitikákról. Ebből két írást emelünk ki. A hosszabbik a Társadalomtudományi Társaság vitájának utánközlése. A többdanos társadalomkutatók (Erős Ferenc, Feischmidt Margit, Gyáni Gábor, Halmai Gábor, Nagy Boldizsár és Szarka László) társalkodásából leginkább az tetszik ki, hogy a történelmi traumák orvoslására (?) nincsen recept, nincs olyan kúra, amelynek követése szükségszerűen a „beteg” gyógyulásához vezetne. A világháború utáni német megoldás a totális szőnyeg alá sepréstől jutott el két évtized alatt az önmarcangolásig, és mára kiderült, hogy ennek az volt az ára, hogy a saját – nagyon is létező – német sebek eltakartattak. Azt hihetnénk, egyedi esetről van szó, de a spanyol út is hasonló: a francói diktatúra utáni identitásépítés a felejtés konszenzusával indult, majd idővel – talán nem véletlen, hogy csak idővel – az egymással szembenálló történelemértelmezések versengésével folytatódik. Társadalmi értelemben nincs tökéletes felejtés, és nincs tökéletes feldolgozás sem.

A beszélgetés egyik szakaszában (valójában inkább áriákat olvashatunk a lapban, mintsem társalgást) Gyáni Gábor történész – bár bizonytalanul, de – a felejtés pártjára áll. „Ha a túl sok emlékezés rossz, akkor a felejtés jó dolog” – mondja. Önmagában a múlttal való szembenézés nem hoz megnyugvást, mert az eltérő nézőpontok, az „egymással versengő traumák” – márpedig a kontinentális Európában nincs olyan ország vagy magyar társadalmi csoport, amelyik megúszta volna a történelmet – újabb konfliktusokat kelesztenek. Némi tépelődés után Gyáni aztán mégis arra jut, hogy sem a felejtés, sem az emlékezés nem jó, az empátia, a sérelmi megközelítéstől való eltávolodás az egyedüli megoldás, ami persze egyáltalán nem könnyű, s nem hoz gyors sikereket.

Az olykor kissé balladaira (homályosra) „szerkesztett” vitánál jóval egyértelműbben fogalmaz Fleck Zoltán cikke. Igaz, ő egyetlen témát vizsgál, és a mai magyar felsőbírói ítélkezési gyakorlatnak az 1945 előtti politikai rendszerekhez való viszonyát bírálja. A bírói szervezet és egyes ítéletek kritikusaként is közismert jogszociológus nem kevesebbet állít, mint hogy az 1945 előtti fasisztabarát kormányzat nevében elkövetett bűncselekmények elkövetőinek (például a Ságvári Endrét lelövő Kristóf László csendőr, Kisbarnaki Farkas Ferenc vagy Jány Gusztáv, a 2. magyar hadsereg parancsnoka) és a „nyilas bábállam jogrendjének rehabilitálásával” [így!] párhuzamosan a mai magyar felsőbíróságok megtagadják a jogi védelmet az újfasiszták kirekesztő szövegeivel, vagyis a gyűlöletbeszéddel szemben. „A történelem bírói átértékelése határozott politikai jelleget öltött” – fogalmaz élesen Fleck. Csak sajnálhatjuk, hogy a konkrét esetek taglalásától megkíméli olvasóit, így be kell érnünk – elismerjük, tanulságos – általános jogszociológiai fejtegetéseivel.

A szerző nem vitatja, hogy a népbírósági ítéletek jogilag megkérdőjelezhetők, hiszen éppen „ezt a legitimációs deficitet használja ki a történelem átírásának jogi segédszemélyzete”. Fleck megengedi, hogy az ítéletek valóban jogállami elveket és eljárásokat kérnek számon rigorózusan az 1945 utáni bíróságokon, de a „jogállam öngyilkos hajlamának csak a jogászi etika és önmérséklet szabhat gátat”. Márpedig ebből hazánkban hiány mutatkozik. Fleck határozott bírálata ellenére sem egyedül a mai felsőbíróságokat hibáztatja (nem kevesebbet állít, mint hogy a csendőrök rehabilitálásában szerepet játszók „a hazai diktatúrákban szokásban volt szolgai szerepet vállalták újólag”), hanem a társadalmi, politikai környezetet, amelyben a történelem átírására törő „keresztény-nemzeti kurzus” (úgyis mint jobboldal) megrendelőként lép fel.

Fleck hibának tekinti, ha a bíróság csupán a technikai értelemben vett jogszolgáltatásra rendezkedik be, mert a nagy átmenetek idején a jogászi szakma szerepet kap/vállal a nemzeti identitás megteremtésében is. A normatív szempont bizonyítéka például, hogy a háborús vagy emberiségellenes bűncselekmények nem évülnek el, tehát kötelesség marad azok nyilvános tárgyalása. Éppen e bűnök második világháború utáni bírósági kezelése alakította döntő módon a kollektív emlékezetet Európában; ehhez képest Magyarország egy másik úton indult el, és „egy korábbi diktatúra bűnöseit, aktív támogatóit a kommunizmus áldozatainak talapzatára emelte” – véli Fleck. Amiben szerzőnknek akár igaza lehet, csak mintha annak a ténynek, hogy a nyugat-európai országok többségétől eltérően – szinte helyből – egy másik parancsuralmi rendszer (a létező szocializmus) váltotta a háború alattit, sokkal kisebb jelentőséget tulajdonítana, mintsem az megérdemelné.

(Magyar Lettre Internationale, 2008 tavasz)