A Fidesz mélyen hallgat tervezett gazdasági-költségvetési intézkedéseiről, különösen azok árnyoldalairól. Nem a reménnyel kampányol, pedig ezt ajánlja nekik egyik mérsékelt konzervatív támogatójuk. Vannak más javaslatai is.

Horkay Hörcher Ferenc kormányprogramot hirdetett. Az eszmetörténész–szerkesztő magára vette a nyilvános, így megvitatható program megalkotása terhét, ha már választott pártja, a Fidesz ezt máig nem tette meg. Nem részleteiben kidolgozott, az egyes szakpolitikákat összecsiszoló, a lehetőségeket és az eszközöket is mérlegelő útitervet szerkesztett a konzervatív írástudó. Ezt nyilván botorság lenne várni tőle. Irányokat jelöl ki, „a – nem túlzás – válsághelyzetből” való kibontakozás szükséges feltételeit. Arról ír, milyen az eszmei Fidesz-program az eszmetörténész szerint. A mindig érdekes Kommentárban közölt írás útmutató tehát, amely a mérsékelt magyar középjobb helyzetértékelését, reményeit és félelmeit tükrözi, érdemes rá figyelni. Ezért hát e hosszúra nyúlt recenzió.

Kettőn áll a vásár

Szerzőnk szerint a következő kormány és az ország sikeres válságkezeléséhez legalább két feltételnek kell teljesülni: 1) le kell zárni a kommunista múlt örökségét; 2) véget kell vetni a „hideg polgárháborúnak”. Mégpedig azért, hogy lehetőség nyíljon az alkotmányos értékek megerősítésére, gazdaságélénkítő csomagra és a nagy ellátó rendszerek fájdalmas reformjára, amelyek révén csökkenthetők az állami kiadások. Mik, honnan, hogyan? Válaszolni tényleg nem Horkay Hörcher dolga.

Az útmutató négy lépést lát indokoltnak: 1) a Fidesz kampányoljon a remény jegyében; 2) kormányra kerülve zárja le a kommunista múltat; 3) teremtsen politikai közösséget; 4) hozza meg a „szükséges fájdalmas” intézkedéseket.

Aki a feltételek és a célok közt némi keveredést lát, nem téved. Szerzőnk olykor maga is belegabalyodik többszöri nekirugaszkodással ismertetett pontjaiba. A múlt lezárása például egyszerre szükséges feltétel és üdvös végcél. A nagy igyekezet meghökkentő mondatokat szül. „Az utcai demonstrációk, majd az utcai erőszak megjelenése annak bizonyítéka, hogy az emberek kezdik elveszíteni józan önmérsékletüket, s csak mélységes kiábrándultságuk és politikai depressziójuk akadályozza meg őket ennek utcai demonstrálásában.” Lefordítom: a tüntetések egyszerre bizonyítják az emberek dühét és fásultságát, utóbbi azonban megakadályozza őket abban, hogy tüntessenek…

Meglehet, túlzok, de a fogalmazási hibát nem egyedül a szerzőnek tulajdonítom, inkább a jobbközép értelmiség jellemző elszólásának tartom, e társaság éveken át képtelen volt eldönteni, hogy ő most szereti-e a kormányellenes tüntetőket turulostól, mindenestől, vagy pedig nem. De elég a csipkelődésből, vissza a cikk téziseihez.

©

Záróra, uraim, záróra!

Nem kisebb feladat vár tehát az új kormányra, mint lezárni a kommunista múltat. Ha nem teszi, akár hozzá se fogjon az államháztartás és a gazdaság rendberakásának – jövendöl az eszmetörténész. Jó lenne tudni, mi is lenne 2010-ben az a kommunista múlt, amelyet egy erős választói támogatással bíró jobboldali kormánynak módjában áll lezárni. Politikai, hatalomgyakorlási (kádári, antidemokratikus stb.) gyakorlat, a Tellér Gyula által feltárt „megalvadt struktúrák”, a Schmidt Mária-féle „hálózatok csapdája”, a társadalmat átható idejét múlt életvezetési mintázat, ideológia, netán a „régi telefonkönyvek”? Ha ezek közül bármelyiket is jelentené – az utolsót kivéve –, nem hiszem, hogy lehetséges lenne „lezárni” őket. Amikor a múltat végképp el akarták törölni, legalább lehetett tudni, hogy miről beszélnek, ám most elkéne a segítség. Nagy kár, hogy Horkay Hörcher ebben nem segít, tanácstalan olvasója így kénytelen találgatni.

Baloldalon többen a múlt átkos hagyatékát éppen a Fideszben látják továbbélni. Elemzőnk természetesen nem így gondolja. Kiderül, bár a párt többször is „a rendszerváltás határvidékéhez sodródott”, számára a Fidesz mégiscsak a rendszerváltás egyetlen örököse. Szerinte az MSZP „állampárti beidegződései miatt nem kompatibilis a képviseleti demokráciával”. Az SZDSZ elárulta a rendszerváltást, amikor megszegte „a nemzeti [inkább tán ellenzéki] kerekasztal idején világosan kimondott elvet, amely szerint a volt kommunista utódpárttal nem kormányoz együtt egyetlen rendszerváltó párt sem”. Ezért hát a választók jogos büntetése. (Igazság szerint ez az „elv” csakis az 1990-es választásra vonatkozott. Az SZDSZ pedig azzal követett el jóvátehetetlen hibát, hogy beszállt a kormányzásba egy 54 százalékos parlamenti többséggel rendelkező párt mellé, így mint váltópárt örökre megszűnt létezni. Ez a rossz döntés lett a végzete. Hazudozás, pálfordulás pedig éppen elégszer előfordult más párt életében is.) A Jobbik közvetlen veszélyt jelent a demokráciára. Az MDF-ről pedig, mint rendesen, szó se esik.

Vannak, akik a kommunista múlt lezárása alatt szimplán a komcsik/posztkomcsik („Gyurcsány és bandája”) lecsukását értik. Szemükben a kommunista múlt a posztkommunista jelen – minden rosszal egyetemben, aminek semmi köze az előző rendszerhez. Szerzőnk azonban nem valamiféle statáriális igazságszolgáltatásra gondol, leszögezi, felelősségre vonni csak a meglévő jogi eszközökkel lehetséges.

Fehéren-feketén

Az átkos múlt lezárásának kulcsát „egy fehér könyv összeállításában” látja, amely áttekinti az elmúlt húsz év történéseit, hogyan kanyarodott el a magyar politika a „rendszerváltás konszenzusa által kijelölt útról”. Megkapó igyekezet, egyben teljesen komolytalan. Ugyan milyen múltat zárna le az elmúlt húsz év bűnlajstroma? A kommunistát biztosan nem. És vajon a Bokros-csomag melyik oldalra kerül majd a főkönyvben, vagy a konszenzussal megalkotott önkormányzati törvény, a taxisblokád vagy a privatizáció, a tb-alapok visszaállamosítása vagy a közigazgatás megakadó korszerűsítése? Ki fogja a mérleget megvonni, Orbán Viktor vagy az általa felkért „független testület”? Esetleg szerveznek róla nemzeti konzultációt?

Horkay Hörcher méltánylandó nagyvonalúsággal megengedi, hogy az anyagnak „természetesen a Fidesz felelősségére is ki kell terjednie”. Az eredményt illetően szkeptikusak vagyunk. Vajon mit várhatunk el egy olyan párttól, amely kormányzása alatt egyetlen parlamenti vizsgálóbizottság létrejöttéhez sem járult hozzá? A majdani „fehér könyvben” legfeljebb olyasféle önkritikus mondatokra számíthatunk: hogy a Fidesz nem volt elég határozott, vagy hogy nem kommunikált elég jól. – Vétkeztem, Uram, amikor a túlzott jámborság bűnébe estem – várhatóan ez lesz a Fidesz-gyónás veleje.

A „kommunizmus hagyatékának lezárását” ezen felül még azért is lehetetlennek tartom, mert ez az antikommunizmus végét is jelentené. Márpedig a Fidesz ideológiájának, de főleg retorikájának ez a legfontosabb alapanyaga, önérdeke tehát ellentmond annak, hogy bármit is lezárjon. Ez a párt pedig jó ideje nem tett semmit vélt érdekei ellen, szándékosan biztosan nem. Egy narancssárga tintával írott „fehér könyv” feltehetően csak továbbéltetné „azt a valamit”, amit szerzőnk kommunista múltnak nevez. Erős szimbolikus aktusokkal ugyan ki lehet jelölni korszakhatárokat, de erre egy efféle szégyenlista nem alkalmas, az pedig, hogy pontot tegyen egy örökség végére, végképp elképzelhetetlen. A Bastille-t sem 1809-ben, hanem 1789-ben döntötték le, és a berlini fal bontásának se most állnak neki a szövetségi tenderen győztes cégek.

A cikk szerzőjének nagyszabású terve némileg összecseng Orbán Viktor 2002-es ajánlatával, amely szerint a választók azzal zárhatják le végképp a rendszerváltás folyamatát, ha a köztársaság történetében először újraválasztják a kormányt. 2006-ban viszont a fideszes retorikából már hiányzott a mandátumújrázás és a történelmi folyamat beteljesedésének összekapcsolása. Joggal, mert nem erről volt szó, ahogy 2002-ben sem.

Horkay Hörcher másik feltételét a jó kormányzáshoz viszont, miszerint fel kell számolni a hideg polgárháborút, én is nemes, nagyszabású célnak tartom, noha a jelenlegi körülmények között megvalósíthatatlan. Emlékezzünk rá, Medgyessy Péter is valami hasonlóval állt elő, és arra is, mekkora sikere volt vele az ellenoldalon. Gyurcsány Ferenc szalmaláng gesztusainak listájával pedig most nem borzolnánk jobboldali olvasóink idegeit. De magyar–magyar kiegyezésre tényleg szükség van.

Ítélethirdetés

Szerzőnk a tavaszi parlamenti választást egyenesen népítéletnek tartja, amelyen a választók nem csak a kormányt, hanem a rendszerváltás húsz évét is minősítik. Ez a tragikus felütés alapvetően meghatározza a cikk hangnemét. Az írás roskadozik az aggodalmaktól: ez az utolsó alkalom, nem lehet hibázni. A balliberális tábor is ráment a „végső harcra – véli –, és ne legyenek illúzióink: a jobboldali tábor is csak egyszeri lehetőséget kap a bizonyításra”. Ha nem sikerülne az emberpróbáló feladat, az ország helyzetének javítása, „akkor a Fidesz politikai elitje is a politikai temető felé tekingethet”, vagy legalábbis tábora szertefut.

Horkay Hörcher közleménye hézagmentesen illeszkedik a 2002 óta eleinte csak a jobboldalon dívó, 2006-tól azonban a teljes magyar közbeszédet eluraló válságdiskurzushoz. „Az ilyeneknek még a szar is keserű” – mondják az önsajnálattól és keserűségtől megbénult emberekre. Jó sok van belőlük most Magyarországon. A pesszimizmusra azonban minden okunk megvan, s az ország állapota nem csak a bukott választások miatt eredményesen vezényelt fideszes feketekampány miatt látszik sanyarúnak, hanem mert tényleg az.

Szerzőnk is sorra veszi a bajokat és következményüket. A külső körülményekre nem sok szót veszteget, a belső gondokra összpontosít. Többször kritikátlanul átemeli a Fidesz-hű sajtó kliséit, de számos fontos megállapításában igaza van. Az pedig mindenképpen erénye, hogy saját oldalával szemben is kritikus, legalábbis kritikusabb, mint az kenyeresei között szokásban van.

[[ Oldaltörés (A válság következményei) ]]

Lássuk, mik is Horkay Hörcher Ferenc szerint a „morális, politikai és gazdasági” válság súlyos következményei.

Első: a magyar nép „ijesztő mentális–egészségi állapota”. Nehéz ezzel vitatkozni, nemcsak azért, mert személyes és közösségi tapasztalataink visszaigazolják, hanem azért is, mert nem könnyű definiálni, mi is lenne egy nemzet mentális–egészségi állapota. Ezzel nem azt mondom, hogy ilyen nincs, csak annyit, hogy csínján kell bánni a tragikus szavakkal. A katasztrofális állapotokat bizonyítanák szerinte a jövővel kapcsolatos közvélemény-kutatások eredményei. Amik persze tényleg siralmasak és sokatmondóak. Csakhogy ezek már évtizedekkel korábban is arról tanúskodtak, a magyarok pesszimistábban ítélik meg helyzetüket és lehetőségeiket, mint a hasonló vagy rosszabb helyzetben lévő népek.

S ha megnézzük a szigorúbb demográfiai mutatókat, amelyek megbízhatóbban tanúsítják a lakosság állapotát, már nem ennyire nyilvánvaló sötét a kép. Ha például a tízezer lakosra jutó halálozás vesszük, a Fidesz utolsó teljes kormányzati évében a KSH adatai szerint 129,8 volt ez a szám, míg az utolsó ismert évben, 2008-ban 129,5. S ha összevetjük az Orbán-kormány éveinek (1998–2002) halálozási átlagát az MSZP-kormányok (2002–2008) alattival, akkor sem látjuk a krízist a számokban megtestesülni: míg korábban 134,2 volt az átlag, a „válságtól terhes” években 131,8-ra csökkent.

De vegyük az öngyilkosságok, a halálos közúti balesetek és a gyilkosságok áldozatainak tízezer lakosra jutó átlagát. Abban talán egyetértünk, e halálokok mindegyike valamilyen módon (nyilván nem abszolút értelemben) visszatükrözi a társadalom mentális állapotát. A halálos öngyilkosok száma 3,07-ről 2,60-ra, a halálos közúti balesetek áldozataiéi 1,38-ról 1,34, a gyilkosságoké pedig 0,43-ról 0,34-ra csökkent. Lehet mondani, hogy a fogyás nem elég gyors, ám azzal együtt is az adatok nem valamiféle, az utóbbi években bekövetkezett krízisfordulatról tanúskodnak. Ahogy nem látszik törés abban sem, hogy az 1993-tól kezdődően az újszülöttek várható élettartama lényegében évről évre nőtt, a fiúknál a 17 ével ezelőtti 64,53 évről 2001-ben 68,15-ra, 2008-ban 69,79-ra emelkedett. A lányoknál ugyanez a számsor: 73,81–76,46–77,76 év. Ugyanilyen javulás mutatkozik a többi korosztály életkilátásait tekintve is. Lehetne jobb, nem vitás, de romlásról szó sincs. Ettől még persze érezhetik magukat rosszabbul az élők; vagyis, meglehet, hosszabban élünk, de rosszabbul érezzük magunkat a bőrünkben. Ez lenne maga a szubjektív életminőség.

©

Második: a bűnbakkeresés. A válságban a politikusaiktól segítséget hiába váró emberek bűnbakot keresnek. Jelenleg sokan a cigányokban találják meg minden rossz forrását – állapítja meg Horkay Hörcher. S ez attól veszélyes, mert a cigányellenesség most a Jobbik személyében „szervezett támogatással” is rendelkezik, amellyel szemben a „kialakulatlan” demokráciánknak nincsenek meg a védelmi mechanizmusai. Jogos aggodalom, demokratához méltó az okfejtés. Jobb későn, mint soha, éppen ideje volt, hogy a veszélyére a mérsékelt jobboldal is ráébredjen, s ne riogatással vádolja azokat, akik már korábban is figyelmeztettek.

A Fidesz veszélyes terepre tévedt, „amikor egy olyan szubkultúrát támogatott egyes baráti médiumok felfuttatásával és országos roadshow-k szervezésével, saját PR-ja érdekében, amelyből bizony organikus módon nőhetett ki a mára számára is igencsak kellemetlen ellenféllé váló Jobbik hátországa”. Ezt nem az MSZP egyik bértollnoka, hanem maga Horkay Hörcher írja cikkében. Egyenes beszéd. Éppen ezért nem értem, miért idézi másutt rosszalló ciccegéssel Mesterházy Attilát, aki egyik interjújában, miközben a Jobbik előretörésében látta „a kormánypárt [az MSZP] felelősségét”, megjegyezni merészelte (naná!), hogy Vona Gábor Orbán Viktor polgári körében kezdte politikai karrierjét. Pontosabban értem. Ez afféle Cyrano-szindróma: „magamat kigúnyolom, ha kell, de…”

Talán felesleges azon lamentálni, hogy vajon a magyar demokráciáért érzett őszinte felelősség vagy Vona pártjának szavazócsábító potenciáljától való félelem áll-e a Fidesz és a magyar konzervatívok frissen támadt Jobbik-ellenessége mögött. Lényeg, hogy felébredtek. Májusban mindenesetre a jobbközép fóruma, a Heti Válasz (szerzőnk főmunkatársa a lapnak) a cigányokkal szembeni gyűlölködéssel és roma-gyilkosságsorozattal kapcsolatban még azt tartotta fontosnak címlapján közönségével közölni, hogy a nyugati sajtó aggodalma a magyarországi cigányokat érő atrocitások miatt Vérvád volna, ami mögött, mi más, mint a „javarészt liberális megmondó emberek” manipulációja áll. E visszataszító cím, címlap és cikk apropóját egy vélelmezett munkahelyi sérelem, a budapesti amerikai nagykövetség egyik alacsony beosztású cigány munkatársának a kirúgása szolgáltatta.

Igazságtalan lenne felidézni a Heti Válasz – legkevesebb – „aránytévesztését”, ha Horkay Hörcher útmutatójában nem ugyanabban a malomban őrölne. Szerinte ugyanis nem csak azért tűrhetetlen Molnár Oszkáréhoz hasonló antiszemita megnyilvánulások, mert hazugok és embertelenek, hanem „mert a fasiszta kártya kijátszására kiválóan alkalmasak”. Márpedig szerzőnk szerint a nyugat(i sajtó) máig szereti kioktatni a kelet-európai országokat, és a negatív „híresztelések” – „függetlenül attól”, hogy jogosak- vagy alaptalanok-e – ártanak az államoknak és hatalmi elitjüknek.

A sajtó megéri a pénzét, a nyugati is. De ki tesz rosszabbat, aki taktikai okokból időlegesen elfogadja a nácik barátságát, palástolni igyekszik förtelmes természetüket; vagy aki hírt ad – olykor felnagyítva őket – az antidemokratikus veszélyekről? A külföldi sajtót legtöbb esetben hazulról látják el munícióval – írja szerzőnk. De vajon kik? A polgári körök, a szélsőjobb, a Gárda, a Jobbik, Molnár Oszkár? Dehogy, véli a szellemtörténész, a nyugati sajtóval és diplomáciával „a rendszerváltást megelőző idők óta kiváló kapcsolatokat ápoló balliberális táborok”.

Harmadik: a rendszerváltás megkérdőjelezése. Igen fontos észrevétel. A rendszerváltás még meg se történt, bagatellizálása már akkor elkezdődött. Eleinte élen jártak benne a demokrácia akkori ellenségei, a párt, az utódpárt és szövetségeseik. Később azonban maguk – Elek István szavával – a „rendszerváltoztatók” láttak a rendszerváltás tekintélyes építményének bontásához. Amik ügyes politikai stikliknek vagy jogos hatalmi igényeknek látszottak, valójában kikezdték az olyan, rövid időre felfedezett értékeket, mint közmegegyezés, politikai felelősség, közszolgálat, hivatástudat, önkormányzatiság, demokratikus játékszabályok, közjó, jogbiztonság, közteherviselés és alkotmányosság. A politika (és nyelve) egyfelől leegyszerűsödött, másfelől primitívvé vált, etikai vonatkozásai teljességgel kivesztek, illetve ma már csak mint retorikai furkósbotok vannak forgalomban. A politika nyelvének mai nívótlansága nem stiláris probléma, tartalmi ürességet takar.

A politikusi osztály hibáinak és bűneinek erodáló hatását pedig felerősítik az öröklött, a rendszerváltással látható vált társadalmi problémák és az átalakulás következtében megjelenő transzformációs gondok. Ezekről írt nemrég Kornai János. Van tehát elég bajunk.

Horkay Hörcher óvandó értéknek tekinti a rendszerváltást és aggódik a magyar köztársaságért. Nem vagyunk túl sokan ezzel. Ezért nem világos, mire a nagy igyekezet, hogy a tüzet a vízzel összebékítse. Jelesül Orbán azon nyilatkozatát, hogy nem tudja tisztelni a hatályos magyar alkotmányt, mert még mindig átmeneti jellegű, Sólyom Lászlónak azzal a kijelentésével, hogy az alkotmány létező és védendő érték, nem módosítani, hanem betartani és tisztelni kell. Orbán cinikus szavai, valamint az államfő jogállamvédő álláspontja között csak akkor találunk közös metszetre, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy a Fidesz elnöke azt a hatályos alkotmányt döfi szíven, amelyre képviselőként négyévenként felesküszik. Világos, mindenki megteheti, hogy rossznak tartsa az alkotmányt és minden erejével a jobbításán munkálkodjék (módosítással, kiegészítéssel, új alaptörvénnyel), de a „tisztelet hiánya” a jogállamiság relativizálását jelenti. A rossz törvény is törvény, a rossz alkotmány is alkotmány, ugyan emberi, így tökéletlen konstrukció, de még mindig jobb, ha a törvények szabályozzák életünket, mint az emberi önkény, legyen az bármennyire jószándékú. A jogállam hívei főszabályként mindenesetre így gondolják.

Negyedik: hideg polgárháború zajlik. A szerzőnek itt is igaza van. Jól látja azt is, ennek az értelmetlen küzdelemnek csak időleges győztesei lehetnek, és az ország sohasem lesz köztük. Magát a hideg polgárháború kifejezést a magyar nyelv valószínűleg az erős képekben szívesen fogalmazó Kövér Lászlónak köszönheti. 2000 óta sokan használják, de tán Horkay Hörcher az első, aki definícióját adja. Eszerint a nyilvánosságban két „diszkurzív univerzum” jött létre, amelyek között nincs átfedés és átjárás sem az értékek, sem a mindennapi események megélésének terén.

Helyesen írja, hogy ebben a világban (a miénkben!) nincs tehát politikai közösség. És ez mindennemű politikai cselekvést gyűlöltté vagy legalábbis gyanússá tesz a „másik oldalon”, a közélet primitív manicheus logika alapján működik – tesszük hozzá. Horkay Hörcher Ferenc egy új alkotmányban véli megtalálni a helyzet kulcsát, szerinte az új alaptörvény teremtené meg a kívánatos politikai közösség keretét. Noha erős kétségeim vannak, ha így lesz, jó lesz.

(Kommentár, 2009/6)

Zádori Zsolt

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Itthon

Baloldali ajánlat: „a félelem szociáldemokráciája”

„A nem kielégítő körülmények tökéletlen korrekciója” – ebben látja a XXI. századi szociáldemokrácia feladatát és megújulásának útját Tony Judt történész. Elsőre tán nem túl ambiciózus, mégis kolosszális feladat.

hvg.hu Itthon

Buli, haverok, Kádár

Huligánok, művészek, ellenzékiek, munkások – a Kádár-korszak kavargó éjszakai életének karneváli figurái és intézményei elevenednek meg Hammer Ferenc tanulmányában. Nem buliológia, nem nosztalgia, társadalomtörténet a javából.

hvg.hu Itthon

Nagy magyar korrupció, kis magyar politika

A korrupció otthonosan berendezkedett minálunk. Eleinte csak átutazó vendégnek tűnt, de mára elpofátlanodott, odapiszkít a kandallóba, mohóságában kizabál bennünket vagyonunkból, sőt, ő szabja a házirendet. Mindezt a háziúr, a politikai rezsim elnézően tűri.

Itthon

Kornai: ne feledjük Weimart!

Szabadság, egyenlőség, testvériség. Nemcsak a nagy francia forradalom, hanem az 1989-es kelet-európai rendszerváltások jelszavai is voltak. Kornai János sorra veszi, mi valósult meg belőlük. A mérleg kedvezőbb, mint amilyennek érezzük.

Lopott árammal okozták gyermekük halálát, értelmi képességeikre hivatkozva mentették fel őket

Lopott árammal okozták gyermekük halálát, értelmi képességeikre hivatkozva mentették fel őket

Spanyolországban is lakásokat épít a magyar ingatlanfejlesztő

Spanyolországban is lakásokat épít a magyar ingatlanfejlesztő

Figyelmeztet a CÖF: Álcivil szervezetek támadják a magyar kormányt

Figyelmeztet a CÖF: Álcivil szervezetek támadják a magyar kormányt

Brad Pitt: „Ki volt a jobb, Clooney, vagy én?”

Brad Pitt: „Ki volt a jobb, Clooney, vagy én?”

Mike Pompeo: Irán a felelős a szaúdi olajlétesítmények elleni támadásért

Mike Pompeo: Irán a felelős a szaúdi olajlétesítmények elleni támadásért

Magyar módra regulázná meg a sajtót a lengyel kormánypárt

Magyar módra regulázná meg a sajtót a lengyel kormánypárt