Melyik volt az a parlamenti vita, amelyben a jobboldali kormánypárt frakcióvezetője méltatta a hatalmát békésen átadó egykori állampártot? Talán meglepő, de ez 1991 októberében „Az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okokból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről” szóló törvényjavaslat vitájában történt. Ez volt a híres-hírhedt „Zétényi-Takács”: két MDF-képviselő nyújtotta be, Zétényi Zsolt jogász és Takács Péter történész. (Orbán Viktor Fidesz-frakcióvezető szóvá is tette, hogy egy ilyen fontos előterjesztést miért nem a kormány készített.) A tervezet lényege az volt, hogy olyan súlyos bűncselekményekért, mint az emberölés, a hűtlenség és a hazaárulás, akkor is lehessen büntetőeljárást indítani és ítéletet hozni, ha azok már elévültek. Zétényi Zsolt így érvelt:

„Az önkényuralmi rendszer nem üldözött olyan bűntetteket, sőt megakadályozta, esetenként meg is torolta azon bűntett üldözését, amelyeknél a büntető eljárás indítása sértette volna érdekeit, következésképpen az ilyen bűntettek üldözése kizárólag a jogállamiság igényével fellépő új állami berendezkedésben vált lehetségessé. … Arra a kérdésre pedig, hogy nem jelent-e jogbizonytalanságot formálisan elévült cselekmények újbóli büntethetővé tétele, egy másik kérdéssel kell válaszolnom: Nem jelent-e jogbizonytalanságot főbenjáró bűntettek, gyilkosság és hazaárulás büntetés nélkül hagyása, hatályos büntető törvénybe ütköző cselekmények büntetlenül hagyása? … A mi célunk az, hogy a gyilkos és a hazaáruló soha ne legyen bizonyos tettének büntetlenségében…”

Mécs kiszól

A kormánypártok felszólalói szinte mind ugyanezt a gondolatmenetet követték. A szabaddemokrata Mécs Imre, 1956 egyik ismert műegyetemista hőse viszont ezt mondta:
„Majd egy évig voltam halálraítéltként a halálraítéltek között, ott kísértem őket lélekben utolsó útjukra, és hallottam az utolsó kiáltásokat, amelyek többnyire a független, szabad, demokratikus Magyarországot éltették, de volt köztük olyan is, amelyik azt kiáltotta, hogy bosszuljatok meg. Nagyon nehéz ezzel az élménnyel higgadtan végiggondolni mindent … Gondoljunk csak ’45 utánra, amikor a háborús és a népellenes bűnösöket felelősségre vonták! Mi történt akkor? Elítéltek egy csomó, valóban bűnös embert, de elítéltek nagyon sokat, aki, bizony, nem volt igazán bűnös. De ami ennél nagyobb baj volt, és amitől most is félek, az az, hogy a magyar társadalom nem tartott önvizsgálatot, nem nézett önmagába, hanem azt mondta: itt van, kérem, ötezer ember – vagy nem tudom, mennyit ítéltek el akkor –, ők voltak a bűnösök! … Nem tisztult meg a magyar társadalom 45 után, nem is hagytak rá időt ... Most megint ugyanaz történne: rámutatnánk pár tucat, pár száz emberre; rámutatnánk, hogy ők voltak a hibásak, ők hívták be az oroszokat, ők akasztottak fel minket, ők rontották el a dolgokat… nem tisztulna meg a magyar társadalom, nem vizsgálná meg azt, hogy hogyan történhetett, hogy egy egész nép a járomba dugta a fejét, hogy történhetett az egész dolog, hogyan jutottunk el a legvidámabb barakkig …”

A szocialisták, akik között egy sor volt főállású MSZMP- és KISZ-funkcionárius ült, bölcsen azt a Nagy Attila képviselőt, a kiváló színészt állították vezérszónokként, aki 1956 után Borsod megyei munkástanács-elnökként börtönben ült, a hivatásától is eltiltották egy időre. Az állampárthoz soha nem volt köze, csak 1989-ben lépett be az újonnan alakult MSZP-be. Ő a törvényjavaslat egyik szerzőjét szembesítette saját korábbi írásával:

TGM is ellenezte a Zétényi-Takácsot

Túry Gergely

„Itt van, kérem, a kezemben Takács Péternek, az egyik előterjesztőnek 10 évvel ezelőtt írott írása, amelyben azt mondja, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártjának hatvanéves megalakulási évfordulóját méltóbban alig ünnepelhetnénk, mint azok életének, sorsának idézésével, akik tettekkel a győzelem históriai örömét itthon, az ellenforradalmi terror megtorlásainak elszenvedésével, majd a magyar társadalom forradalmi átalakulásával is példaadó cselekvések sorozatával tettek hitet a szocializmus ügye mellett stb., stb., stb.  (Közbeszólások, derültség, taps az ellenzéki pártok soraiból.) Tisztelettel kérem, nem feltételezem, hogy képviselőtársam hazudik. Én azt feltételezem, hogy képviselőtársamban is értékítéletek változtak meg, és az én véleményem szerint a törvény azért van, hogy a politikai értékítélet-változásoktól a holnap politikusait is megvédelmezze. … Kiket kíván megtorolni ez az előterjesztés? Mindazokat, akiket az akkori jogszabályok alapján – ez helyes – az egészséges jogérzék szerint meg kellett volna büntetni, de nem tették. Tisztelettel kérdezem a hozzáértőktől: kinek egészséges a jogérzéke: Hitleré, Sztáliné, a mindenkori hatalomé, az előterjesztőké vagy az enyém? Amíg erre a kérdésre nem lehet vitathatatlan választ adni, addig az egészséges jogérzék nevében nem lehet büntetőeljárásokat kezdeményezni, csak politikai leszámolásokat, és én nem szeretnék olyan holnapban élni, ahol ellenkező előjellel majd ugyanazokat a bűnöket követjük el, amelyeket az előttünk menetelők már egyszer elkövettek. Takács Péter védekezni kezdett, de aztán mások is idéztek tőle olyan régebbi szövegeket, amelyek nem éppen a kommunizmus bűneiről szóltak.

A Fidesz álláspontját Fodor Gábor ismertette. A fiatal jogász, Orbán Viktor barátja ekkor a Fidesz egyik reménységének számított, de viszonyuk később megromlott. Fodornak sem a jobbra fordulás, sem a pártelnök vezetési stílusa nem tetszett, 1993 végén lemondott mandátumáról, majd az SZDSZ képviselőjeként tért vissza a parlamentbe. 1994-95-ben a Horn-kormány művelődési minisztere volt. Egészen 2010-ig képviselő maradt, a végjátékban egy évig az SZDSZ elnöke is volt. Így beszélt 1991-ben: „A törvényjavaslat álláspontunk szerint sérti a jogállamiság követelményét, ellentétben áll a magyar büntetőjoggal, a Magyar Alkotmánnyal, a hazánk által is aláírt nemzetközi emberi jogi konvenciókkal és a demokratikus jogállam alapelveivel. Azon túl – ráadásul – alkalmatlan eszközzel, nevezetesen a büntetőjog rendszerével próbál egy politikai indíttatású akaratot keresztülvinni, ami egyébként más úton is elérhető lenne, a jogelvek és a jogszabályok súlyos sérelme nélkül is. … vajon mindent megtett-e a Kormány, amit rendes eljárással meg lehetett tenni ebben az ügyben? … Mindenki tudja, hogy az előbb felsorolt kérdésekre a válasz az, hogy nem… „

Katarízis, katarízis

Az 1956 után hosszú börtönbüntetésre ítélt volt kőbányai munkástanács-elnök, Dénes János – akkor már az MDF-frakcióból kilépett, és később a szélsőjobbal rokonszenvező független képviselő – azzal érvelt, hogy túl jól élnek a bukott rendszer emberei: „…ha valaki szerelemféltésből megölte imádott asszonyát, és elmenekült a radványi sötét erdőbe és bebújt egy barlangba, ott lehúzott 15 évet a börtönben, embertől, társadalomtól félrevonulva és a büntetés által el nem érhetően, tehát nem lehetett jogilag felelősségre vonni, de ő maga magát megbüntette, 15 évre kizárta magát a társadalomból. Piknikus szép emberből aszott aszkéta lett, ateistából istenfélő lett, tehát keresztülment azon a katarízisen, aminek alapján joga volt a társadalomnak és a jogszolgáltatásnak megbocsátani, de ezek az urak nem mentek keresztül ezen a katarízisen…  (derültség) …, ezek az urak szocreál hazaérdemrendet kaptak, kitüntetéseket kaptak, beutazták a világot, milliomosok lettek és a holnap hősei milliós, összerabolt vagyonuk alapján.” 

 Az akkor még szabaddemokrata Tamás Gáspár Miklós egy állítólagos tabut tört meg: „Amikor 1989-ben folytak azok a bizonyos tárgyalások az egykori, az akkori még uralkodó pártállam és az akkor még megválasztatlan mi magunk között, akkori ellenzéki pártok között, ugyan sehova nem írtuk bele, de volt egy hallgatólagos klauzula, amelyről tízmillió magyar tud. … Ez úgy hangzott – azt mondták nekünk hallgatólagosan a kommunisták –, hogy mi nem lövetünk rátok, ha ti nem csináltok itt mindenféle igazságtételeket. Ez a sima átmenet, ami itt lezajlott, többek között ennek a hallgatólagos megegyezésnek az ereménye. Erről megfeledkezni gyávaság.”

Erre replikázott Kónya Imre MDF-frakcióvezető azzal, amire bevezetőben utaltam: „Legjobb emlékezetem szerint a 89-es tárgyalások során mi, az Ellenzéki Kerekasztal képviselői nem az ávósokkal és a gyilkosokkal tárgyaltunk, hanem egy szocialistává alakult és a reform által elkötelezett párttal.” Az akkor még MDF-es Csurka István, a későbbi MIÉP-alapító és –elnök  nem értett egyet azzal, hogy kivihetetlen és értelmetlen az utólagos felelősségre vonás: „…az emberek várják ezt a törvényt. Nem a büntetésre várnak, hanem arra, hogy lássák: végre ebben a tekintetben is megtört annak a rétegnek, annak a parancsoló rétegnek, annak a régi múltban hatalomhoz jutott rétegnek a valódi hatalma, a gazdasági hatalma, és ebből következően ha az erkölcsi hatalmát megtörtük, akkor kezdődhet el nagyobb mértékben a rendszerváltozás!”

"A Fidesz az Alkotmányt tiszteli"

Erre viszont az egykori demokratikus ellenzék ismert tagja, az SZDSZ-es Kőszeg Ferenc válaszolt: „Hogyha itt számosan – különösen a kormánypárti padsorokban – úgy vélik, hogy elmaradt egy forradalom, akkor ennek az okáról, jelentőségéről lehet elmélkedni – ez egy történeti, vagy történelemfilozófiai vita lehet –, de azt hiszem, hogy nem lehet ebből a kényelmes helyzetből bírósági eszközökkel megpróbálni pótolni azt a forradalmat, amely az önök véleménye szerint elmaradt.”

1991. november 4-én (bizonyára véletlenül, de a szovjet bevonulás 35. évfordulóján!) a törvényt elfogadták, de mindössze 197 szavazattal, miközben a három kormánypárti frakció létszáma 228 volt. 50-en szavaztak ellene – köztük a Fideszesek –, 74-en pedig tartózkodtak. Hatályba soha nem lépett, mert Göncz Árpád köztársasági elnök az Alkotmánybírósághoz küldte, az pedig a 11/1992. határozatával egyhangúlag megsemmisítette, és kimondta: alkotmányellenes a már elévült bűncselekmények újból büntethetővé tétele, a még el nem évült bűncselekmények törvényi elévülési idejének meghosszabbítása vagy elévülésének törvénnyel való félbeszakítása, továbbá az elévülés szempontjából nem lehet alkotmányosan különbséget tenni aszerint, hogy az állam politikai vagy pedig egyéb okból nem érvényesítette büntető igényét.

Ám a történetnek ezzel még nincs vége. Ugyanis Göncz Árpád köztársasági elnök 1992. március 9-én az országgyűlésben azt javasolta: tekintettel arra, hogy az igazságtételi szándékú törvényt nem hirdetheti ki, hiszen alkotmányellenes, alakuljon történelmi tényfeltáró bizottság, amely nem  jogi eszközökkel igyekezne kielégíteni az emberek jogos igényeit. Ebből aztán nem lett semmi, de a már említett Dénes János elkeseredetten szót kért: „… a bármennyire tisztelt Alkotmánybíróság, miként a két év folyamán kiderült, parlamenti működésünk egy Parlamenten kívüli, korábbi, egypártrendszeri, megszállás közepetti, titkos, fejünk fölötti egyezségből született meg. … Ezt az egyezséget a mai nappal a tisztelt Háznak fel kell mondania, és egyetlenegyre hivatkozhat csak, a megválasztásának hogyanjára és mikéntjére. Én ennek alapján állítom önöknek, hogy az Alkotmánybíróság nincs a helyén! … A Parlament döntéshozatala után történt újabb machinációk a Parlament semmibevételét, végső soron az 1990. március 25-i választás – április 8-ával hitelesített választás – eredményét kérdőjelezik meg!” A szerencsétlen sorsú, iskolázatlan ember kissé zavarosan fogalmazott mondatai némileg emlékeztetnek néhány mai kormánypárti jogász érveire az AB-val szemben, ám akkor Orbán Viktor frakcióvezető keményen válaszolt: „A Fidesz a maga részéről úgy gondolja, az Alkotmánybíróság a törvényesség talaján áll, döntései a Házra nézve kötelezőek … Következésképpen a FIDESZ az Alkotmányt tiszteli; azok pedig, akik Dénes Jánosnak tapsolnak, a jelenleg fönnálló hatályos magyar alkotmányos renddel szemben foglalnak állást a tapsukkal.”

Magyarország Alaptörvényének 2013. március 11-én elfogadott negyedik módosítása szerint a 11/1992. AB-határozat is hatályát vesztette.