„Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk” – áll a 2012. január 1-én hatályba lépett új alaptörvény preambulumában. Ez a megfogalmazás már korábban is vitákat gerjesztett, de a holokauszt 70. évfordulóján, különösen a budapesti Szabadság térre tervezett, német megszállás emlékműve miatt ezek minden korábbinál hevesebbek.

A kritikusok szerint mind az alaptörvénybe írt dátum, mind az emlékmű terve azt sugallja, hogy a magyar állam nem felelős a megszállás után történtekért, mindez csak a náci Németország műve. A megszállással valóban megszűnt Magyarország – korábban is korlátozott – önrendelkezése, lényegében minden fontos kérdésben Edmund Veesenmayer birodalmi nagykövet és teljhatalmú megbízott döntött. Neki elvben lett volna lehetősége szétzavarni a teljes magyar államot, és bevezetni a katonai igazgatást, mégsem tette.

Horthy Miklós (balról a 2.) Adolf Hitler társaságában

AFP

Nem volt rá szükség, először is azért, mert a magyar fegyveres erők nem álltak ellent a megszálló németeknek: csak néhány elszórt lövöldözésről maradtak feljegyzések, illetve Bajcsy-Zsilinszky Endre várta fegyverrel az őt letartóztatni akaró Gestapo embereit. Bár Kállay Miklós miniszterelnökben felmerült az ellenállás lehetősége, március 19-én reggel, a megszállás hírére a Sándor-palotában összeülő katonai vezetőknek a Horthy Miklós kormányzóval együtt Németországból hazafelé tartó Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök táviratban utasította őket, hogy barátként kell fogadni a német csapatokat.

Mire Horthy és kísérete visszatért Budapestre a Salzburg melletti Klessheim kastélyból – ahol Hitler közölte vele a terveit –, már kész helyzet fogadta, a németek minden fontos kulcspozíciót elfoglaltak. A kormányzó előtt lényegében két út állt: vagy passzivitásba vonul, és ezzel kifejezi az ország szuverenitásának megszűnését, vagy enged, és kinevezi a németeknek tetsző kormányt. Két nap tárgyalás és fenyegetőzés után Horthy engedett, és kinevezte a németbarát Sztójay Döme kormányát, majd április 2-án az egyetértésével megjelent az a közlemény, amely szerint a német csapatok „a bolsevizmus ellen, közös megegyezés eredményeként” érkeztek Magyarországra.

A kormányzó tehát vonakodva, de legitimálta a helyzetet, és ez megfelelt Veesenmayernek is, aki ekkor még nem akart tisztán nemzetiszocialista kormányt, többek közt azért sem, mert rossz véleménnyel volt a nála szinte azonnal jelentkező Szálasi Ferencről, a Nyilaskeresztes Párt vezetőjéről. A kabinet is úgy állt össze, hogy abban nem kaptak helyet a nyilasok, sőt négyen (Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter, Antal István igazságügy-miniszter, Szász Lajos iparügyi miniszter és Jurcsek Béla földművelésügyi miniszter) tagjai voltak a Kállay-kormánynak is.

A magyarországi zsidóság sorsának szempontjából nagyobb jelentősége volt két belügyminisztériumi államtitkár, a nyíltan antiszemita Endre László és Baky László kinevezésének (mindkét férfit bűnösnek találták a háború után és 1946-ban kivégezték őket). Adolf Eichmann, a magyarországi zsidók deportálásának fő felelőse Endréről azt mondta: „paprikával megszórva falná fel a zsidókat". Baky pedig maga nyilatkozta, hogy feladata „a baloldali és zsidó bajkeverők végleges és teljes likvidálása”, és biztos benne, a kormány képes lesz megoldani ezt a „történelmileg óriási fontosságú feladatot”. A közigazgatás helyi szintjein is változások történtek: Veesenmayer május elején azt jelentette Berlinbe, hogy az ország 41 főispánja közül 29-et leváltottak.

A németeknek természetesen már a megszállás tervezésekor fontos céljuk volt „a zsidókérdés végső megoldása”, ennek érdekében küldték Budapestre Eichmannt és egységét, illetve más SS és Gestapo-egységeket. Ezek azonnal belevetették magukat a munkába: Hans-Ulrich Geschke SS-Oberführer, a Gestapo tisztje például már az első napon fogta a budapesti telefonkönyvet, kikeresett kétszáz, zsidó hangzású nevet, amely előtt doktori cím állt, majd ezeket az embereket – főleg orvosokat és ügyvédeket – azonnal letartóztatta. Hermann Krumey, Eichmann helyettese pedig nekiállt, hogy a bevált módszer szerint megszervezze a zsidó tanácsokat, és ezekre hárítsa a felelősséget rendelkezéseik végrehajtásáért.

Eichmann az izraeli bíróságon 1961-ben

AFP

A nácik azonban viszonylag kevesen voltak – Eichmann alakulata például mintegy kétszáz főből állt – így nem tudták volna megoldani két hónap alatt a vidéki zsidóság deportálását. Ehhez feltétlenül szükségük volt a magyar rendőrségre és csendőrségre. Utóbbit Faragho Gábor altábornagy, a csendőrség felügyelője irányította, aki később a Horthy által Moszkvába küldött fegyverszüneti delegáció vezetője lett, majd az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 22-én közellátásügyi miniszterré választotta. A háború után nem vonták felelősségre, 1951-ben például a volt budapesti szovjet követ, Georgij Puskin közbenjárására nem telepítették ki.

Bár néhány megyei, városi és rendőri vezető lemondott, a magyar tisztviselők többsége együttműködött a német és magyar hatóságokkal a zsidók deportálása során: kijelölték a gettókat, összeírták a zsidónak minősülő személyeket, felmérték a vagyonukat. A magyar hivatalok sajátos nyelvezetet alakítottak ki, amely elfedte a deportálások szörnyűségét, például „elköltözködött zsidóknak" vagy „távol lévő zsidóknak" nevezték az elhurcoltakat. Sokan foglalkoztak azzal is, hogy hozzájussanak a „zsidók által hátrahagyott vagyontárgyakhoz". Szemléletes példa erre az a levél, amit Ungváry Krisztián idéz A Horthy-rendszer mérlege című könyvében: egy tanítónő kérelmezi, hogy juttassanak neki egy lefoglalt zsidó zongorát, lehetőleg egy bizonyos személyét.

Cikkünk megírásakor nagyban támaszkodtunk Randolph L. Braham A népirtás politikája: a holocaust Magyarországon című könyvére.