A legutóbbi Békemeneten újból kiderült, hogy Magyarországon 2010 áprilisában forradalom volt, de még Fodor Gábor is 48-as allegóriára húzta fel beszédét a baloldal ezt követő nagygyűlésén. A különféle forradalmak és szabadságharcok hevületét az elmúlt négy év során újra és újra átélhette az, akinek erre van igénye. Így aztán nem is lehet csodálkozni, hogy a Magyar Narancs ebben az időben megjelent szerkesztőségi cikkeit összegyűjtő könyv címe is az lett, hogy Minden héten forradalom. Igaz, azt, hogy valóban forradalmi változások történtek, csak az orbáni narratíva állítja: nem véletlen, hogy a Szerk. csapatának – Bojtár B. Endre, Bundula István és Turcsányi Sándor – eredeti címötlete még Minden héten ellenforradalom volt.

A kötet fülszövege nem kevesebbet ígér, mint hogy segítségével egy „test nélküli, éteri nézőpontból, egy semleges kilátóhelyről” szemlélhetjük az elmúlt évek eseményeit, ahonnan a groteszk figurákon nyugodtan lehet nevetni, mert nincs felettünk hatalmuk. A könyvet magát olvasva azonban épp ennek az ellentéte érződik: a szerzők mintha mindvégig azt bizonygatnák, miért kell félnünk a felettünk hatalommal bíró groteszk figuráktól, ami miatt olykor az önfeledt nevetésünk is az arcunkra fagy.

A Toldi moziban tartott bemutatón a szatíra dominált. A könyvből részleteket felolvasó Vajdai Vilmos színművész hüllőszerű figurája a NER sajátos csinovnyik-tragikomédiáit és -disztópiáit tolmácsolta nagy átéléssel. A tornász-katona-polgármester (Borkai Zsolt) esetét, akinek a kedvéért megváltoztatták az alaptörvényt, hogy leszerelés után öt helyett három évvel is indulhasson választáson. Vajdai felolvasta - a Mindszenty szobor apropóján - a jövő kultúrpolitikusai számára készített formanyomtatványt is, amelynek kitöltésével amiatt szabadkozhatunk, hogy Horthyról vagy Leni Riefenstahlról  neveztünk el közterületet, iskolát, ösztöndíjat stb, vagy hogy szobrot állítottunk Adolf Hitlernek, akiről „nem a politikusok dolga eldönteni, hogy náci volt, vagy nem”, viszont szerette az állatokat és a zenét.

A cikkek nagyobb része azonban nem annyira szatirizál, inkább aggódik, kesereg, elemez és kiutat keres: sok írás hirtelen vált át a fent említettekhez hasonló szellemes szatírából komoly aggodalomba, mintha időközben rájönnének, hogy mégsem tudnak eléggé felülemelkedni a tárgyon, vagy a biztonság kedvéért mindenáron emlékeztetni akarnák az olvasókat, hogy amiről szó van, komolyan kell venni. A 141 írásban, mintha egy rovargyűjteményt néznénk, sorra kerül elő az utóbbi évek összes komolyabb politikai parája: az ijesztgetős médiatörvény, az alkotmány önkényes toldozásán-foldozása, a kultúra Nemzeti-telenítése, a szervilizmus aranykora, az EU bajszának húzogatása, az állami einstand különböző formája, a szélsőjobb felé tett, patikamérlegen kiszámított gesztusrendszere. Egyetlen címke is elég lenne: 4 év Orbán-kormány.

A baloldali ellenzékről a könyv mindvégig a nevelő célzatú, elnéző szimpátia hangján szól: szomorkodik szerencsétlenkedésükön, tanácsokat ad nekik és terelgetné őket az összefogás felé. Gyurcsány Ferenc bukását például megjósolják a szerzők a szakdolgozat-ügye idején, aztán viszonylag gyorsan megbocsátanak neki. A Milla-HaHa korszak tüntetőit megróják, amiért nem látják be eléggé, hogy az Orbán-rezsim minőségileg más, mint az előző húsz év demokráciája, a nagyok összefogását pedig szükséges realitásként és gyakorlatilag erkölcsi kötelességként üdvözlik. A szerzők a bemutatón ki is fejtették, különösen büszkék arra a cikkre, amely az olvasókat 2010-ben arra biztatta, hogy akár ellenszenvüket félretéve, az esetleg szimpatikusabb kis pártok ellenében is szavazzanak az MSZP-re, hogy megmentsék az országot a kétharmadtól, és megjegyezték, hogy ezen véleményüket azóta is fenntartják.

Aki szintén így gondolja, annak hiteles összefoglalást adhat a kötet az elmúlt négy évről. És felthetően ők már nem is hezitálnak, hogy kire szavazzanak.