1989. december hatodikán jöttem a világra, de a születésem miatt sosem vicceltek a rendszerváltással, csak azzal, hogy „akkor téged nem is a gólya hozott, hanem a Mikulás.” A körzetes iskolában, ahová jártam, csak a régi tablókon derengett fel a múlt, meg az osztálytermekben, ahol az ötágú csillag helyén kevésbé volt piszkos a fal.

A szüleimnek az elmondásuk szerint a mai napig görcsbe rándul a gyomruk, amikor határátkelésre készülnek. „82-ban mikor Bulgáriába mentünk, kicsempésztem 100 nyugatnémet márkát a neszesszeremben. Pedig Ferihegyen ki kellett öntenem belőle mindent, de szerencsére a belső zsebben le tudtam fogni a pénzt.” – mesélte egyszer édesanyám. A fater nem is tudta, hogy éppen csempésztek.

Apám mindig mondogatja, hogy csak két igazi hithű „komenistát” ismert, akik a nagyapáim voltak. Hittek a rendszerben, katonák voltak, olyanok, akik maradtak úgymond becsületes hülyék. Amikor az ügynökkérdés került szóba, mindig visszahallottam nagybátyáim faterjának történetét, aki nem engedte, hogy beszervezzék, nem is lehetett katona, csak bányász Oroszlányban. Később, amikor beszakadt egy akna, és megölte a társait, otthagyta a bányát. Nekem ez volt a példa, hogy a régi rendszerben nem volt olyan egyszerű.

Patyi Máté

Facebook / Patyi Máté

Mondjuk, amikor gyerek voltam, a köztársasággal sem volt annyi baj. Feltűnés nélkül forgott mellettünk a rendszer, miközben az alkotóik négyévente harcoltak a felnőttek szavazataiért. A királyi tévén ment az Uborka show, de amikor 8 éves lettem, át lehetett kapcsolni a kereskedelmiekre. Az első döccenőt 2002 jelentette, vagy lehet, hogy csak ekkora értem meg annyira, hogy észrevegyem. Mindenesetre jól emlékszem, hogy miközben a tornapadokon nyomorogva, a szokásos unott arccal hallgattuk az elnyökögött ünnepi verseket, figyeltük, mert jelentése lett, hogy ki vett fel kokárdát, és ki nem.

Ekkor láttam először szúrósabb tekintetet annál a kérdésnél, hogy „neked amúgy kire szavaztak a szüleid?”. A barátságok azért továbbra sem aszerint kötődtek, hogy valaki jobbos vagy balos beállítódású. Az otthonról hozott pártpreferencia csak egy volt a sok paraméter közül. Ahogy az is, hogy van-e discmaned vagy Fubu gatyád.

Én először a 2008-as szociális (vagy háromigenes) népszavazás idején csöppentem bele iskolai politikai vitába. Ez volt az a népszavazás, amit a kórházi vizitdíj, a képzési hozzájárulás („tandíj”) és a kórházi napidíj megszüntetése ügyében kezdeményezett a Fidesz. Én az otthonról hozott pesti liberális érvkészletet szegeztem szembe jóbarátom budai polgári, nép-nemzeti elveivel. A tét a 300 forintos vizitdíj volt, ami egyébként a büfében pont megfelelt a mindennapos hotdog+üccsi kombónak. A fociedzésekre autózva a Klubrádió szólt, Bolgár Györgytől sok mindent hallottam, amit itt bevethettem.

A barátságnak azért nem lett vége, feldolgoztuk, hogy nálunk a Heti Hetes ment tévében, míg barátoméknál inkább a Fábry-Show. Beláttuk, hogy ettől én még nem vagyok zsidóbérenc, és ő se náci. A politikai viták színvonala  olyan volt, hogy hamar cinizmusra nevelt minket, és azt is megtanultuk, hogy a politikus gyarló.

A mi generációnk sok mindent a kertévékből tanult. Hétvégente, amikor a szülők aludtak, Jónás Ritával kiskalózos kölyökklub ment az RTL-en, és ahogy a szülők is, mi is eldöntöttük, hogy a sárgáknak vagy a pirosaknak szurkoljunk. Akkor nem esett le, de persze megvolt rajzfilmben is a „keleti nyitás”: Sailor Moon, Pokemon és Dragon Ball. Utóbbiból a Z kiadást ráadásul már nem is hétvégén reggel, hanem rögvest suli után adták. A szabadságjogaik megsértésének tekintette egy teljes fiúgeneráció, amikor az ORTT (az NMHH elődje) elkezdte baszogatni az RTL-t, mert a verekedős rajzfilmek állítólag agresszivitásra neveltek minket. Még szerencse, hogy ugyanarra az idősávra rövidesen beköltözött a Mónika, akinek a műsora remek példát mutatott a helyes konfliktuskezelésről és bevezetett a kisebbségi lét (megrendezett) rejtelmeibe.

Apropó, keleti nyitás. Az én személyes keleti rajzfilmkedvencem A pálya ördögei című sorozat volt, ami kiváló bizonyítékként szolgált, hogy Japánban már a kilencvenes években mennyire kedvelték a futballt, és hogy még mennyire nem értettek hozzá. A félórás labdavezetések közben (mintha animgifként ismétlődtek volna a béna cselek) egy-egy hosszú monológra is jutott ideje a játékosnak. Mintha a mi futballistagenerációnkra jobban hatott volna ez a sorozat, mint a japánokra.

Tsubasa kapitány - A pálya ördögei

Ami a focit illeti, nekem már csak halovány, a youtube-videókkal erőteljesen keveredő emlékeim lehetnek a Fradi BL-„remekléséről”, és valamivel konkrétabbak a jugók elleni 1-7-ről és 0-5-ről. A Fradi-utánpótlás játékosaként, a felnőtt alkalmi labdaszedőjeként nemhogy Nyílnak, de még a Nyilas Eleknek sem dobtam vissza zsugát. Kuznyecovokat meg Zoran Kunticokat is csak gombfocin láttam. Mondanom sem kell, nem csodajátékosokról beszélünk. Ebből nem is következhetett más, mint az összekacsintós Torghelle-kultusz és a Trollfoci szelleme.

Mindenesetre ’89 után van, aki a nemzeti csapatnak szurkolva a B szektorban találta meg az identitását, más rovásírásos pólóban a történelmi múltba révedve nyomja. Megint más az átjárható határoknak örvendve világpolgárként él, vagy csak a zsebében lapuló fizujából merít erőt.

Lassan az én generációmnak is alakítania kell a saját történelmét, csak mintha nálunk sokkal erősebb maradt volna a szülői befolyás. Ők választottak iskolát, ők adtak mindig pénzt és nekik köszönhetően járhatok 25 évesen is egyetemre. Ezzel nem csak egy kádári reflex él tovább, hanem az érzés is, hogy majd helyettünk megoldják. Most épp óriási JPEG megosztási forradalom tört  ki a Facebookon, mert a kormány internetadót álmodott, és persze féltjük a játékunkat. De az, hogy a szülők helyettünk mindig eldöntik a dolgainkat, a politikai aktivitásunknak sem kedvez.  Meg annak sem, hogy általában véve is kezünkbe vegyük a sorsunkat.