Erika jól menő üzletasszonyként kezdett el menekülteknek segíteni. Minden reggel és este a Keleti pályudvar tranzitzónáján keresztül vitt az útja, és hamar úgy érezte, emberi kötelessége segíteni.

Munka előtt és ebédszünetben ételt és italt osztott, esténként pedig főleg családoknak segített, hogy meleg vízben tudják megfürdetni a gyerekeiket, és ne a szabad ég alatt kelljen éjszakázniuk. Egyik este szélsőséges fiatalok mentek randalírozni a Keletihez, a menekülteknek segíteni próbálók jobbnak látták, ha az ott lévő néhány tucat embert kimenekítik onnan. ”Ahová elvittük őket, ott este 11 óráig maradhattak. 5-6 fős csoportokban fuvaroztuk őket ide-oda. Egyetlen fiú maradt végül, akinek nem sikerült szállást találni, nekem meg nem volt szívem ott hagyni egyedül.”

Erika jobb híján beültette a fiút az autójába, és beszélgetni próbáltak, de ez állítása szerint nem nagyon ment, mert egyikük sem beszélt túl jól angolul. Rajta ráadásul egy viszonylag lenge ruha volt, amitől a muszlim fiú nagyon zavarban érezte magát, ezért egy idő után beszélgetés helyett Erika egy törülközővel a vállán, kocsival végigmutatta neki a várost. “Shakarnak nagyon furcsa volt a Gellért-hegy vagy a Kazinczy utcában részegen bulizó fiatalok látványa. De reggelre tudtam, hogy teljesen belezúgtam. Innentől kezdve három hétig minden nap, amikor elköszöntük egymástól, rettegtem, hogy sosem látom többet. Ő várta a taxit, az embercsempészeket, én meg teljesen meg voltam zavarodva.”

Miután Shakar kijutott Németországba, heteken keresztül nem hallottak egymásról. Erika azt meséli, akkor értette meg igazán, hogy ez nem egy szimpla fellángolás, hanem valami sokkal komolyabbról van szó. Miután végre sikerült Skype-on elérniük egymást, nagyon hamar kiderült, hogy az érzelmek kölcsönösek. “A Keletiben eltöltött idő teljesen megváltoztatott. Felmondtam a munkahelyemen. Minden spórolt pénzemet arra költöttem, hogy ki tudjak menni Shakarhoz Németországba. Most várunk. Ő, úgy tűnik, megkapja a menekültstátuszt, én pedig már nem itthon, hanem Németországban keresek munkát.”

“Én lennék második feleség”

Rita története is a Keleti pályaudvar tranzitzónájában kezdődött, ahova azért mert ki, hogy megbizonyosodjon arról, igaz-e, amit a híradásokban lehet hallani. „Augusztus közepe volt. Álltam az aluljáróban, azon gondolkoztam, hol tudnék a közelben nagyobb mennyiségű vizet vásárolni. Aztán körülbelül a semmiből feltűnt 70-80 afgán és szír menekült. Iszonyatos állapotban voltak, én még sosem éreztem ilyen szagot. A tömeg közepén azonban megpillantottam egy hatalmas barna szempárt. Ő volt Muhhamad.”

Onnantól kezdve Rita minden nap kiment segíteni, bár állítása szerint heteknek kellett eltelnie, hogy tisztázza magában az érzéseit. Tudta, hogy a fiúnak kint családja van, ő pedig éppen egy nehéz váláson volt túl. Miután Muhhamad kijutott Németországba, heteken keresztül éjjel-nappal beszélgettek, végül kölcsönösen bevallották egymásnak, hogy többet éreznek a másik iránt puszta szimpátiánál. “Muhhamadnak hiába van felesége, életében először érzett szerelmet. Először meg sem tudta fogalmazni, mi ez. Náluk ez teljesen máshogy működik. Még gyerek volt, amikor kiválasztották a feleségét. Sokat kérdezgettem, mi is az, amit iránta érez. Nem szerelem. Nem barátság. Inkább valami borzasztó erős sorsközösség. De szerintem ezt mi innen, Európából nem is igazán érthetjük.”

Rita azt mondja, ha Muhhamadnak sikerülne a feleségét elhozni Európába, ő szívesen lenne akár a második felesége is. Persze nem hivatalosan. Szerinte ez semmiben nem különbözik attól, mint amikor a volt férje éveken keresztül csalta őt titokban. Sőt, Rita úgy gondolja, ez sokkal tisztább helyzet így. Ráadásul az iszlám szabályai szerint az összes feleséget pontosan ugyanolyan jogok illetik meg. “Sokan azt gondolják, Muhhamad csak azért van velem, mert érdeke fűződik hozzá, de ki kell ábrándítanom őket. Sem állampolgárságot, sem menekültstátuszt, sem komoly vagyonokat nem nyer velem.” Rita egyébként Erikához hasonlóan munkát keres, Németországban.

Nem a vallási különbség a legnagyobb gond

Dóra, aki édesapja munkája miatt a '80-as években családjával hónapokat töltött Szíriában, ugyancsak a Keletiben ismerte meg Khaledet. “Sokat nézegettük egymást, de először akkor beszélgettünk, amikor szeptember elején elindultak a menekültek gyalog Bécs felé, én pedig kocsival mentem utánuk.”

A nő vizet vitt nekik, amikor pedig az elfogyott, azzal segített, hogy rosszabb fizikai állapotban lévő embereket vett fel. Így került az autójába Khaled is, akinek még Damaszkuszban, egy bombatámadás alatt sérült meg a térde. Dóra azt mondja, úgy érezte magát, mintha hirtelen egy romantikus filmbe csöppent volna. Hiába van közöttük hatalmas kulturális szakadék – Dóra gyakorló keresztény, Khaled pedig szigorú muszlim –, kapcsolatuk mégis gördülékenyen vesz minden akadályt. A nő az egyetem mellett pluszmunkát vállalt, így havonta egyszer tudnak találkozni, februártól pedig Dóra Erasmus-ösztöndíjjal Berlinbe megy egy szemeszterre.

Azt mondja, ott majd kiderül, van-e jövője a kapcsolatuknak. Mindenesetre elmondása szerint semmit nem aggódnak túl. Nagyon boldogok, hogy összehozta őket a sors, és a legkisebb nehézségnek azt tekintik, amit a környezetük a legnagyobbnak lát: azt, hogy más a vallásuk. “Mindketten elfogadjuk azt az Istent, amiben a másikunk hisz. Rengeteget beszélgetünk arról, ahogy ő nőtt fel, rengeteget arról, ahogy én. Ez a legkisebb gond. Ennél sokkal rosszabb szerintem, hogy a háború alatt Khaled annyi borzalmat látott, amit nem tudom, hogy egy élet alatt fel lehet-e dolgozni.”