Egykor azt reméltem, az internet – napjainkban ünnepeltük születésének 25 éves évfordulóját – elhozza a szellem napvilágát. A szabadon elérhető és ellenőrzött információk kiszorítják az ostobaságot és hazugságot. Ám a valóságban egy sajátos Gresham-törvény látszik érvényesülni a tömegtájékoztatásban.

Az eredeti, 16. században felismert Gresham-törvény azt mondta ki: a rossz pénz kiszorítja a jót. Mivel a magas aranytartalmú pénzt az emberek eltették megtakarításként, a rosszat meg, amiből a királyok kilopták az aranyat, a fizetésre használták, így a jó eltűnt a forgalomból. (A törvényt nemrég, mint a politika szférájában is érvényesülő jelenséget idéztem.) Ha a választók egyre nagyobb része véli úgy, hogy minden politikus lop és hazudik, akkor a rossz (korrupt és felelőtlen) politikusok kiszorítják a jókat. Ám most megdöbbenve szembesültem a Gresham-törvénnyel a tömegtájékoztatásban.

Az interneten chemtrail- és a laposföld-hívők meghökkentő üzeneteit is túlszárnyaló, egyre újabb őrületek bukkannak fel. A Tisztánlátó (Gregorij Grabovoj) például azt hirdeti: több száz betegség gyógyítására képes, ehhez csak az kell, hogy „a megfelelő számsorra koncentrálva, gondolatban kivetíteni a homlok belső részére, ha lehet, akkor fehér fényben, a számokat.” A politika világában pedig az álhírek és tudatos hazugságok az új normalitás. Egy legutóbbi felmérés szerint például a magyar választók kétharmada - a kormánypropaganda hatására - elhiszi, hogy tömegével érkeznek migránsok, akik elveszik a munkáját és fenyegetik biztonságát. Miközben még nem találkozott menekülttel és gyakorlatilag alig vannak bevándorlók.

A média Gresham-törvénye azt mondja ki: a hazugságon és kitaláción alapuló, rossz információ rendre kiszorítja a tényekkel és bizonyítékokkal alátámasztott jót. Nap mint nap szembesülök azzal, hogy a hamis hír „felülírja” az igazat, a valóságnak nyilvánvaló ellenmondó állítások elfedik a tényeket. Emiatt a modern társadalmak egyébként normális polgárai meghökkentően fogékonyakká válnak a nyilvánvaló őrültségek iránt, és ha az egyszer befészkelte magát a tudatukba, szinte kigyógyíthatatlanok belőle.

Az egykor lelkesítő jövőkép - minden kulturális alkotás, tudományos ismeret, vagy igazolt tény lényegében korlátlanul elérhető lesz – váratlanul szertefoszlott. Pedig milyen szép is lett volna: csak egy „kattintás”, és a világ egyetlen hatalmas ingyenkönyvtárrá változik. És a globális „felvilágosodástól” már csak néhány lépés a szabadság és a demokrácia. Ám mára kiderült, a világ hét milliárd polgára nem az emberi kultúra összes kincsét tartalmazó hatalmas könyvtárban ül, hanem egymástól elszigetelt „visszhangkamrákban” csücsül.

A visszhangkamra a süketszoba – ahol minden hang elenyészik, tökéletes, de őrjítő csend vesz körül - ellentéte. A visszhangkamrában minden elhangzó szó a falakról visszaverődve egyre hangosabban, végül elviselhetetlen erősséggel szól. Ez kiszorít minden egyéb információt, lehetetlen tehát, hogy bármi, ami a kamrán kívül elhangzik, a bentiek tudomására jusson. Az internet tehát reményeinkkel ellentétben mégsem egy gigantikus közkönyvtár, inkább egymástól elszigetelt visszhangkamrák labirintusa.

*

Miközben a polgár úgy véli, kifejezetten nyitottan mérlegeli a felbukkanó híreket, a valóságban a visszhangkamra kulcsárai tömik fejét olyan információkkal, amelyek lehetetlenné teszik, hogy tudomására jussanak a tények. Pedig az egyén és a közösség sikerét ennek az információ-tesztelő rendszerének pontossága határozta meg.

A fokozatosan kiformálódó tesztrendszer a tudomásunkra jutottakat öt szempont alapján szelektálja: (1) az információ hihető forrásból származik, (2) mások hisznek benne, (3) az új tény beleillik-e eddigi világképünkbe, (4) az egész mögött van-e egy hihető történet, és (5) igazolják-e megfelelő és elfogadható bizonyítékok? A valóságban azonban, amikor a polgár egy nézetet vagy egy információt mérlegel, nem halad végig a tesztkérdések mindegyikén.

Vagy azt latolgatja, megfelel-e az állítás a valóságnak, vagy azt, miként vélekedik arról saját közössége. A tapasztalatok szerint pedig az emberek inkább a csoportvéleménynek vetik alá magukat. Az a mérvadó számukra, amit a közösségük tekintélyei állítanak. Még akkor is meghajolnak a többség véleménye előtt, ha tudják, az hamis. Sőt, egy idő múlva, képesek magukat meggyőzni egy nyilvánvaló hazugság igaz voltáról, vagy egy méltánytalanság igazságosságáról.

Egy nemrég végrehajtott kísérlet jellegzetes különbséget tárt fel az összeesküvés-elméletek rajongóinak és a szkeptikusan mérlegelő tudósok közössége között. (Del Vicario, M. et al. 2016. The spreading of misinformation online. PNAS.). Az új információk szinte órákon belül ismertté válnak mindkét közösségben. A gyors elterjedés magyarázata: a közösségek kiterjedt hálózata többnyire egymást ismerő és hasonlóan gondolkodók „fürtjeiből” áll. A „fürtök” tagjai az új információt többnyire egy ismerősüktől kapták, és azt ismerőseiknek küldik tovább. Az összeesküvés-elmélet híveinek „fürtjei” valódi „echo-chamberként” működnek. Egy új információ befogadásáról a közösség hangadói döntenek.

Ráadásul, minél több időt töltenek a kamra hasonlóan gondolkodó tagjai egymás társaságában, annál inkább hajlanak szélsőséges nézetekre. Ez a helyzet hozza létre a média Gresham-törvényét: ha egy új információ ellentmond a régi hiedelemnek, a vélemény-vezérek utasítására a közösség automatikusan „elveti”azt, vagyis, a rossz információ kiszorítja a jót.

A tudóst viszont nem érdekli, ki fogalmazta meg az állítást, csak a bizonyítékokat firtatja. Közösségükben egy korábbi ismeretet hamar „kiszorít” a tudományos kritika által pontosított újabb. A tudományban tehát a média Gresham-törvényével ellentétben a jó, az igazolt információ „írja felül” a rosszat, a túlhaladottat. Az igazolt tények azután fokozatosan leszivárognak – mint a vízesések egymást követő sorozata – a közösség egyre szélesebb rétegeibe. Ám az elfogadott igazságokat újra és újra szembesítik a valósággal és alávetik a kritikának. A tudomány épületének szilárdságát a hibásnak bizonyult téglák folyamatos cseréje biztosítja.

A média visszhangkamráiban ezzel ellentétben az interneten megjelenő igazolt tények nem szorítják ki az áltudományos hiedelmeket és a rémhíreket. Az átlagember véleményét – mit tekint igaznak, és kinek a véleményében bízik - alapvetően a „csoporthatás” formálja. Ezért építgetik nagy gondossággal saját visszhangkamrájukat a lapos föld vagy a fényevő hívek. Még politikai választásait is - vajon elmegy-e szavazni, és ha igen, kire adja a voksát - baráti köre, azaz visszhangkamrájának csoportja befolyásolja. Egy nemrég végrehajtott érdekes kísérletben a kutatók kimutatták: működik ugyan az állampolgári kötelességére utaló ösztönzés kaszkádja, de az egyén választási viselkedését jelentősen befolyásolja saját „fürtjének” uralkodó nézete. (Fielhouse, E. et al. Cascade or echo chamber? PartyPolitics 2016.)

Ha pedig maradt volna még némi szabad akarata a visszhangkamra lakóinak, azt a gumicsont módszerrel lehet tovább gyengíteni. A „láthatatlan gorilla” kísérletek bizonyítják, milyen könnyen eltéríthető figyelmünk a valóságról. (Chabris, Ch. Simons, D. 2011. A láthatatlan gorilla.). Ha érdeklődésünket valaki meghatározott célra irányítja – feladatul adja, hogy számoljunk össze valamit, vagy figyeljük meg egy esemény részletét – képtelenek leszünk észrevenni bármely, a látómezőnkbe eső, egyébként látványos jelenséget.

Ezért látnak el bennünket különböző gumicsontokkal (migráns-probléma, Brüsszel elleni harc), s míg ezeken rágódunk, észre sem vesszük, a szemünk előtt lopják szét az országot. Ennek a módszernek a totálissá és globálissá fejlesztett változata Putyin stratégiája: álhírek és megtévesztő információk „betáplálása” a média világába, majd azok közvetlen eljuttatása a támogatóik visszhangkamráiba, ahol önálló életre kelve, kiszorítják a nemcsak a kritikus gondolatot, de magát a valóságot is.

*

A magyarok többsége – az internet ingyen közkönyvtára helyett - saját kis visszhangkamrájában csücsül, és a kormány zsoldjában álló lélekmérgezők (egyik díszpéldányukat nemrég még ki is tüntették) hamisításokkal megfűszerezett gumicsontjain kérődzik. Mintha végtelenített magnószalagokról folyna állandóan, és befolyásolhatatlanul ugyanaz a szöveg. A megkérdőjelezhetetlennek feltűntetett állításokról ugyan rendre kiderül, hogy hamisak, de szerepük eleve csupán a zajszint felerősítése volt.

Ahogyan a diszkózene elviselhetetlen ereje, ismétlődő ritmusa, és ösztönökre ható üzenete elborítja az agyat, épp úgy teszi lehetetlenné a visszhangkamra süketítő zaja a józan mérlegelést. Ez ellen hatástalan, ha a polgár ostobaságát ostorozzuk. Inkább meg kell próbálni párbeszédre csábítani, akit lehet. Ugyanis mint Freud mondta, „két monológból, soha nem lesz egy dialógus”.

Jó volna ezt az írást optimistán befejezni. De csak Szatmári Sándor – a különös sorsú, ma éppen kevéssé olvasott, zseniális magyar író – Hiába című könyvének befejezése ötlik az eszembe:

Ha egyszer a jó szándékúak megtanulnák egymást, béke lenne és tiszta ébredés. De csak szavak lesznek mindig, amit az uralomra jutott rosszindulat mindig ki fog csavarni, és kamatoztatni mások bőrére, és sohasem fogjuk tudni, miért lett minden rossz, hiszen a régi prófécia szavait immár uralkodó rendszer biztosítja és érvényesíti.

Az egyetlen esély: igyekezzünk kiszabadulni megkérdőjelezhetetlennek vélt hiedelmeink visszhangkamráiból. Vállaljuk a kételkedés és a hiedelmek ellenőrzésének kényelmetlenségét. A gondolkodás jelen helyzetünkben ugyanis életmentő, de csak akkor működik, ha - mint az ejtőernyő – nyitott.