Doppinggal tömték a gyereket? Na és?
Elég durva állításokkal jelent meg egy könyv a rendszerváltás előtt, amely szerint Kiss László úszóedző gyerekeknek adott anabolikus szteroidot. Semmilyen visszhangja nem volt, és ha nincs Kiss botránya, valószínűleg felszínre sem kerül. Miért volt ekkora hallgatás? Az állam tűrte vagy támogatta?
“Nincs valós kép arról, hogy a 80-as években mennyien doppingoltak Magyarországon, mert a sportolók gyakran nem valós vizeletmintákat adtak le” – mondja Bakanek György doppingszakértő, a Magyar Antidopping Csoport (MACS) korábbi vezetője. A szervezetnek arról az időszakról semmilyen dokumentációja nincs.
“88 előtt nem is nagyon tudunk pozitív esetről, ezeket elmismásolták, elcsalták. Arról csak feltételezéseink vannak, hogy ki mit szedett, és milyen módszereket használtak. Bizonyítható eset csempészetről, dílerkedésről nincs.”
Botrány viszont lehetett volna, már 1988-ban is. A szöuli olimpia magyar vonatkozású doppingbotrányainak apropójából megjelent ugyanis egy könyv, Az elveszett ezüst, amelyben Csikány József korábbi úszóbajnok (aki Fradiban sportoló Kiss Lászlóval egy időben versenyzett, az FTC hátúszója volt, és a hírek szerint egyes időszakokban jóban is voltak) elmeséli, hogyan doppingolták a tizenéves lányát a Spartacusban. Csikány Csilla edzője a napokban a múltja miatt lemondott szövetségi kapitány, Kiss László volt.
„Először azt hittem, vitamin, ugyanis ahhoz hasonló kapszulában adták a versenyzőknek. De nem az volt. Szétnyitottam a kapszulát és a vitaminporba ágyazva egy fél Nerobol tablettát (illegális szert, anabolikus szteroidot – a szerk.) találtam” - mondta Csikány József.
Csikány a könyvben elmeséli, szembesítette Kisst, aki szerinte nem tűnt meglepettnek vagy ijedtnek, hanem azt válaszolta, „nincs ebben az egészben semmi különös, mindenki, aki eredményt akar elérni, szedi az anabolikát. Ez annyira nyilvánvaló – mondta –, hogy a Sportkórház és a szövetség is tud róla, az ő jóváhagyásukkal történik az egész.”
Ez ma már kiskorú veszélyeztetése
Bakanek György azt mondja, a gyerekek nem voltak a magyar doppingellenes tevékenység látóterében, de ha ez igaz, nagyon durva lenne: “Ez ma már bűncselekménynek, kiskorú veszélyeztetésének számít”. Bakanek csak remélni tudja, nem így történt, és felhívja a figyelmet arra, 30 év után a Kiss Lászlóval szemben megfogalmazott doppingvádakat nem lehet sem megcáfolni, sem megerősíteni, erről ugyanis nincs hivatalos, laboratóriumi papír. Feljelentés nem érkezett, a helyszínre nem mentek ki az ellenőrök. “Tettenérés nélkül a legenda kategóriába tartozik, hogy egy sportoló vagy egy gyerek az edzőtől kapott volna doppingszert. Ha nem érik tetten, egy ilyen hír csak pletyka, még ha valószínűnek is tűnik” – mondta Bakanek.
Az anabolikus szterodiok használatát 1976-ban tiltották meg a sportolóknak, a Nerobolt 80-as években már a magyar doppinglaborban is bőven ki tudták mutatni – tudtuk meg Tiszeker Ágnestől, a MACS jelenlegi vezetőjétől.
Bár Csikány szerint Kiss azt mondta, az anabolikus szteroidok szedéséről a szövetség mellett a Sportkórház is tudott, sőt, jóváhagyásukkal történt, Bakanek nem hiszi, hogy ez így volt:
“Kizárt, hogy egészségügyi szempontból tudatos, intézményesített doppingolás folyt volna, és a Sportkórházban tudtak volna erről"
– Bakanek szerint – ha ez így elhangzott – lehet, hogy csak a felelősségét akarta csökkenteni Kiss. Azt viszont már erősen valószínűnek tartja, hogy a szövetségben vagy a sportvezetők között tudhattak esetleg a sportolók szerhasználatáról, de komolyabb nyomozást nem indítottak.
Miért nem érdekelt ez senkit?
Csikány mondatai 1988-ban semmilyen visszhangot nem váltottak ki, bár az tény, hogy maga a könyv nem is erre volt kihegyezve. Az apropót két magyar súlyemelő bukása adta a szöuli olimpián: doppingvétség miatt Szanyi Andort megfosztották ezüstérmétől, Csengeri Kálmánt – aki a sztoriról később könyvet is írt – pedig a negyedik helyétől.
Szöulban fennakadt azért nagyobb hal is: a világcsúcsdöntés után két nappal derült ki a kanadai sprinterlegendáról, Ben Johnsonról, hogy szteroidot használ, el is vették az aranyát, világrekordját érvénytelenítették, őt magát pedig hosszú időre eltiltották a versenyzéstől.
A magyar úszók viszont remekeltek az olimpián: a négy aranyat és két ezüstöt hoztak el Szöulból, két Kiss-tanítvány, Egerszegi Krisztina és Güttler Károly hathatós közreműködésével.
Ebben a hangulatban jelent meg tehát egy könyv, a többi között a fent idézett interjúval. Úszással a szerzők csak négy oldalon foglalkoztak, több más sportágról is írtak. Ilyen szempontból nem törekedtek az arányosságra, örültek, ha olyan embereket találnak, akik hitelesek, van nevük, és meg lehet bízni bennük. Csikányt pedig ilyennek tartották. Rá azért gondoltak, mert hallották, volt valami afférja, és remélték, hátha elmondja. Elmondta.
A két író, Pilhál György és Lépesfalvi Zoltán azt mondja, a megjelenés után semmilyen pert nem akasztottak a nyakukba, és a leírtakra nem reagált sem Kiss, sem az akkori egyesülete, sem az úszószövetség – mint ahogy a többi érintett sem.
„Ezt úgy fogom föl, mint egy beismerést”
– mondja a Csikánnyal interjút készítő Pilhál György, aki biztos benne, hogy Csikány igazat mondott. Ezt a lánya, Csikány Csilla megerősítette a Blikknek. A hvg.hu is megkereste, de nem akart nyilatkozni.
Megkerestük Kiss Lászlót is, hogy 28 évvel a könyv megjelenése után reagáljon a doppingvádakra. Telefonját egy nő vette fel, aki azt mondta, „a távoli múltban vagy a távoli jövőben” van lehetőség Kiss-sel beszélni, most biztos nem.
Megkeresésünkre nem reagált az úszószövetség sem, bár nem sokkal korábban küldte meg a hvg.hu-nak is Hargitay András szövetségi kapitány közleményét, amely röviden kitért a lapokban újabban megjelent, megfogalmazásuk szerint a 80-as évekből előrángatott „homályos doppingvádakra”. Hargitay azt írta, „az még hagyján, hogy a MÚSZ jelenlegi vezetése egyáltalán nem volt hivatalban, de válogatott magyar úszót pozitív eredmény miatt még soha nem tiltottak el a sportág történetében, azaz teljesen érthetetlen, mivégre kell ezekkel a történetekkel előhozakodni”.
Nem volt komoly ellenőrzés
“Szinte tessék-lássék folyt a munka a 80-as években” – mondta Bakanek György a hvg.hu-nak. “Demonstrálták ugyan, hogy van ellenőrzés, de versenyen kívül nem vettek mintát, szankciók vagy komolyabb szabályzat nem volt.”
Ráadásul a mintákat az eredményeket kiértékelő doppinglabor munkatársai vették fel, ami szintén helytelen. Gyakoriak voltak a csalások, amikor más vizeletének leadásával trükköztek a sportolók, a mintákat eleinte nem is az ellenőr, hanem az edző jelenlétében produkálták. Az ellenőrzés gyakorlatáról szerettünk volna részleteket megtudni, el is értük a doppinglabor egy korábbi vezetőjét, de már nem akart nyilatkozni.
Egy anekdota szerint az egyik edzőtáborban úgy próbálták kicselezni az ellenőröket, hogy a portásnéni vizeletét adták le. Mindenki megdöbbenésére a sportoló megbukott, mert nem tudták, hogy a néni egészségi állapota miatt Nerobolt – tehát a sportolóknak tiltott szert – szed.
A sportolóknak nagy segítség volt az is, hogy előre tudták, mikor lesz az ellenőrzés, így időben abbahagyhatták a szer szedését, amely 6-8 nap alatt kiürül a szervezetből, így a vizsgálatkor tiszták voltak – mondta Borenich Péter 1988-as – nagyon sok sportfunkcionáriust is megszólaltató – rádiós riportműsorában a doppingellenőrző laboratórium munkatársa, Dobó Rudolf. Abban az évben – még a szöuli olimpia előtt – a könnyített pályán is elkaptak 26 embert, akik közül csak hárman nem voltak súlyemelők, bár Dobó szerint a szúrópróbaszerű és a versenyidőszakra is kiterjedő ellenőrzésekkel sokkal több embert elkaptak volna. Azonban tudomása szerint a Magyar Olimpiai Bizottság nem akart változtatni a rendszeren.
Az, hogy egyes sportágakat milyen szigorúan ellenőriztek, nem tudni. Bakanek a hvg.hu-nak azt mondta, a többi között a kerékpározás, úszás és súlyemelés volt doppingérzékeny sportág.
A szöuli bukás után vált komolyabbá a rendszer: a doppingellenőrzés szabályait 89-ben kezdték kidolgozni, abban az évben delegált Magyarország állandó tagot az Európa Tanács Doppingellenes Megfigyelő Csoportjába, jöttek a független ellenőrök és a szakszerűen levett minták, a komolyabb szankciók és számonkérések. A nemzetközi közösséghez tartozás után már kínos lett volna, ha valaki átmegy a magyar szűrőn, de a nemzetközi ellenőrök előtt lebukik. Az első, kifejezetten doppingellenes jogszabály egy 1998-as kormányrendelet volt – írta Pásztor Csilla A dopping jogi kérdései című könyvben.
Nem nagyon feszegethették
Mai szemmel nézve furcsa, hogy Csikány József szavainak akkor semmilyen következménye nem lett. Lépesfalvi Zoltán azt mondja, ma, az internet világában egy ilyen interjúba többen belebuknának, a 80-as években viszont nem lehetett csak úgy utánamenni egy ilyen doppingszálnak. Ezt erősíti Pilhál György is.
A 80-as évek kötelező hallgatásához képest a könyv szókimondó. Pilhál azt mondja, a leadott interjúkon külső utasításra nem változtattak – bár volt, aki időközben visszavonta nyilatkozatát, mert megijedt –, „felülről” nem szólt bele senki, hogy mi mehet és mi nem:
„1988-ban már gyengült a cenzúra, ezért mehetett ki ilyen információkkal a könyv”.
Bár az új információ indokolta volna, botrány mégsem volt belőle a rendszerváltás környékén.
„Ki csinált volna botrányt? Akiről szólt? Az nyilván találva érzi magát. A közvélemény meg nagyobb problémákkal volt elfoglalva – akkor már megvolt a lakitelki találkozó –, a sporttal nem annyira foglalkoztak, egy botrány volt a sok közül. Ha pár évvel korábban jelenik meg, biztos nagyobbat szól” – véli Pilhál György.
Így viszont elsikkadt, a két szerző sem foglalkozott vele később. Nem azért, mert bárki is megtiltotta volna, hanem részben azért, mert túlzottan maguk sem voltak meglepve. Pilhál korábbi sportolóként és sportújságíróként már az interjú közben sem kapta fel a fejét Kiss említésére. A hvg.hu-nak hangsúlyozta, nem Kiss Lászlóra vadásztak. Szerinte Kiss csak egy volt a menő, jó edzők közül, ennyi erővel más is szóba kerülhetett volna: „Ez bőven benne volt a levegőben, de erről a témáról nem lehetett írni, még csak megszellőztetni sem”.
Lépesfalvit az azért meglepte, hogy gyerekeknek is adnak doppingszert. Mindketten úgy látják, még ha akarták volna is vinni a témát, akkor sem érnek el eredményt, hiszen senki nem állt volna szóba velük. Lépesfalvi azt mondja, „a doppingról szóló könyvben csak egy mellékszál volt, hogy az uszodában is előfordulnak ilyenek. Szerintem akkor nem is nagyon lehetett volna mit leleplezni, mert úgysem vallja be senki, hogy doppingol. Mit vigyek bevizsgáltatni egy laboratóriumba?
Benne volt a köztudatban, hogy mindenki használ valamit, aztán vagy lebuknak, vagy nem.
Gondoljunk csak az NDK-s úszónőkre: mindegyik dörmögött, volt vagy 50 centis a bicepszük, de amíg a doppingvizsgálat eredménye negatív, nincs miről beszélni.”
Pilhál azóta sem beszélt olyan doppingolóval, aki ne azt mondta volna, hogy tudtán kívül adtak neki valamilyen szert, Lépesfalvinak viszont egy sportoló bevallotta, hogy doppingol, és még azt is elárulta, hogy ezt azért teszi, mert így ki tud jutni az Európa-bajnokságra. Győzelemről szó sem volt, csak a kiutazásról, és jó esetben a húsz közé kerülésről, de neki már ezért megérte.
Nem támogat, csak nem néz oda
A rádiós Borenich Péter 28 évvel ezelőtti riportműsorából világosan kiderül, a doppingoláson kapott sportolót a 80-as években futni hagyták: a doppingellenőrző-labor akkori vezetője, Pucsok József azt mondta, a cardiffi Európa-bajnokság előtt megbukott ugyan három sportoló, de úgy tudja, a nevezésüket nem vonták vissza. Az Eb-n Pucsok szerint azért nem buktak meg, mert a beszedett anyag addigra kiürült a szervezetükből. A műsorban a különböző vezetők egymásnak ellentmondóan nyilatkoztak arról, ki és mit tudott a pozitív doppingeredményekről.
Az viszont biztos, mielőtt tilossá váltak az anabolikus szteroidok, a sportolók szedték azokat – többek között a Sportkórház akkori főigazgató főorvosának segédletével – ahogy 1988-ban ezt maga az érintett, Bártfai Ede elismerte. Bár azt mondta, próbálta elérni, hogy egészségük érdekében ne öt, csak 1-2 verseny előtt nyúljanak a szerhez a sportolók. Az interjú időpontjában azt mondta, már hosszú évek óta nem adott anabolikus szteroidot a versenyzőknek, mert az ártalmas. A két megbukott sportoló is megszólalt, nem értették, hogy lett pozitív a tesztjük, rábízták magukat az orvosaikra.
Bár annak idején nem vették ugyan túl komolyan a doppingvétséget, Bakanek szerint nem lehet kimondani, hogy – szemben több országgal, például az NDK-val – itthon az állam által támogatott doppingolás folyt volna, de “gyaníthatóan szemet hunytak felette”.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
