Magyarországon járt az ember, aki lelőtte a jetit
Először mászta meg oxigénpalack nélkül az Everestet, majd először mászta meg egyedül is, és még mindig csak 40 éves volt. Aztán átszelte a Déli-sarkot, átkelt homoksivatagon, megfejtette a jeti titkát, és miután 72 évesen még fiatal, új kihívásokat keres. A világhírű hegymászó, Reinhold Messner először tartott előadást Magyarországon, beültünk meghallgatni.
„Nem azért jutottunk fel elsőként a Mount Everestre palack nélkül, mert bátrak voltunk, hanem mert mi próbáltuk meg először” – mondta Reinhold Messner, a világ egyik legjobb hegymászója a hvg.hu kérdésére. Messner és társa, Peter Habeler 1978-ban mászta meg a világ legmagasabb hegyét oxigénpalack nélkül. 1922-ben próbálkoztak a csúccsal angol mászók is, azonban nem jutottak túl magasra (a Wikipédia szerint 8 ezer méter körül fordultak vissza). Úgy vélték, palack nélkül lehetetlen ezt megcsinálni, mert nagyon lassú a tempó. Miután a legjobb angol mászók vélték ezt így, a többiek elfogadták, hogy nem lehet megcsinálni.
„Mi meg megcsináltuk, mert megpróbáltuk”
– mondta Messner, akit egy raklapgyártó cég hozott el Magyarországra, először, legalábbis előadása még nem volt nálunk. Messner egy motivációs előadást tartott, úgyhogy a sztorik mellett az életbölcsességek sem maradtak el, de ez egy mászólegendától egészen máshogy hangzik, mint mondjuk Paulo Coelhótól, vagy magyar megfelelőjétől, Oravecz Nórától.
Az előadásában arról beszélt, az 50-es, 60-as években mászták meg először az Everestet, nagy felhajtással, sokemberes expedíciókkal, 8-12 tonnás felszerelésekkel, serpákkal, kiépített táborokkal és utakkal, hatalmas költséggel. Ezt a stílust drágának, nehéznek és körülményesnek tartotta, ezért 1975-ben „volt olyan merész”, és megmászta az első 8 ezrest, Alpesi stílusban. (Az alpesi stílus az, mikor a felszerelést a hegyen a mászó viszi, nincsenek kiépített táborok és utak, oxigénpalackot sem használnak – a szerk.) A Gasherbrum I-re jutott fel, egyébként azzal a Peter Habelerrel, akivel három évvel később az Everestet is megmászta.
Az orvosok akkor azt mondták, ezzel a módszerrel nem lehet felmenni az Everestre, a szervezet 8500 méter felett nem tud teljesíteni, túl kevés az oxigén. Nem törődtek ezzel.
„Ez egy kísérlet volt. Féltünk, hogy a tudósoknak lesz igaza.” Nem a csúcsot lőtték be, csak azt határozták el, mennek, amíg bírnak. Elsőre nem jutottak fel, nagy volt a vihar, ezért le kellett jönni. 1978. május 8-án vágtak neki újra. Mínusz 40 fokkal és nagyon erős széllel küzdöttek, egyre lassabban tudtak menni, a csúcstól 100 méterre már 1-2 lépésenként megálltak és ziháltak.
Összehasonlításként elmondta, hogy társával a téli edzésen meredek sziklákon lábujjhegyen futottak fel, 1000 métert 35 perc alatt. Itt 50 méterhez 1 óra kellett.
Itt viszont nem volt erő a lábukban, egyre feljebb érve egyre messzibbnek tűnt a csúcs.
„Úgy tűnt, hogy lehetetlen megcsinálni, tehetetlenséget éreztünk, reményvesztettek voltunk. A mászás nemcsak fizikailag terhelt meg, hanem lelkileg is. Szükség van arra, hogy az ember legyőzze a reménytelenséget. Minden nehéz cél, amit az ember kitűz, mentálisan dől el.”
Ők legyőzték a reménytelenséget és elérték a csúcsot – és egyben azt az alumínium statívot, amit korábbi mászók hagytak ott.
A közvélekedéssel ellentétben a csúcson nem tört rájuk az eufória. Az egészet nem érezték biztonságosnak, le akartak jutni.
Kérem a következőt
Miután az első, palack nélküli mászást kipipálta, új kihívást keresett: ez pedig az Everest első szóló megmászása volt, monszun idején. 1980-ban, tehát két évvel az első mászása után vágott bele, bár nem volt könnyű menet. A nepáli kormány nem engedte fel, arra hivatkozva, hogy túl veszélyes. Így a kínaiaknál próbálkozott (a Tibeti oldalon), akik azt mondták, rendben, feltéve, ha kifizet érte 80 ezer dollárt – ugyanannyit, mint egy nagytagú expedíció után kellene.
„Felfogták, mi a piacgazdaság.”
Talált kiadót, ami előre kifizette a könyvét, eladta a Porschéjét, összejött a pénz, elindult.
„Nem szabad utánozni, ez kissé önmegsemmisítés volt. Tudtam, hogy meghalhatok. De a művészet pont az, hogy nekiállunk és nem halunk meg.”
A rossz időjárás miatt sokáig tartott az út, és majdnem végzetes lett az augusztusi csúcstámadás: mikor több ezer méter magasan a gleccseren át akart lépni egy méternyi széles repedés fölött, a hó beszakadt a lába alatt, ő pedig lezuhant. Azt mondja,
„beleestem a semmibe.”
A szerencséje az volt, hogy puha hóra esett, így a lába nem tört el, de ezt is csak akkor érzékelte, mikor elmúlt a sokkhatás. Segítséget hívni esélye sem volt, 10 napra elég élelem volt nála. Fogalma sem volt, milyen mélyen van, csak azt tudta, ha nincs szerencséje, nem jut ki.
„A saját síromban feküdtem.”
Egy 2 méter széles résben feküdt, amelynek a teteje túl szűk volt ahhoz, hogy azon keresztül kimásszon a felszínre. Ezért a hegy belsejében kezdett el menni, míg ki nem ért.
„Megesküdtem, hogy ha kijutok, azonnal hazamegyek, ez túl veszélyes.”
Persze nem így tett. Hiába volt ez a cél, valami előrevitte.
„Mondhatják, hogy nem vagyok százas, igazuk van.”
Azt mondja, két évig készült mentálisan az Everest megmászására, az idő alatt nem volt olyan nap, hogy ne gondolt volna erre. Ezt úgy fogalmazta meg, hogy azonosult a céljával - szerinte ez a sikere titka -, ez győzte le a józan döntését. A csúcson egyébként hallucinált, úgy érezte, nincs egyedül.
„Fent nincsenek sikerélmények, nem abban a pillanatban éljük meg a nagy élményt, mikor felérünk, hanem mikor leérünk az első folyóvízhez, az emberek közé, élhető környezetbe. Ez olyan, mint egy reinkarnáció.
Megkérdeztük Messnert, boldogság helyett mit érzett a világ tetején, de erre nem adott konkrét választ. Azt mondta, „minél magasabbra mész, annál kevésbé érzed, hogy különleges helyen vagy. Annyira nagy ugyanis az igénybevétel, hogy csak arra gondolsz, hogy vissza kell érni, gyorsan. Az, hogy mit érzek a csúcson, függ az időjárástól, a helyzettől, és attól, milyen állapotban vagyok. Teljesen változó, de általában a visszatéréskor vagyok boldog.”
A Dolomitokkal kezdett
Reinhold Messner öt évesen mászta meg az első 3 ezres csúcsát, a Dolomitokban. A dél-tiroli Messnert a becsvágy hajtotta, ezért mászott folyamatosan egyre nehezebb utakat. 25 éves koráig a világ legmeredekebb falait mászta, majd miután elfagyott 7 lábujja, és mászni már nem tudott, átnyergelt a magas hegyekre. Kemény talpú bakancsban ugyanis mindegy, vannak-e az embernek lábujjai vagy sem.
Nemcsak az Everestet mászta meg elsőként oxigénpalack, majd később társ nélkül, ő volt az első, aki állt a világ mind a 14, nyolcezer méternél magasabb hegyén.
„Sok kitartásra volt szükség, és képesnek kell lenni szenvedni. A hegymászás kínlódás, de az ember az élete közepén képes a legjobban szenvedni és kitartani, akkor másztam a nyolcezreseket.”
Neki tényleg új kihívás volt a jele az oviban
Miután az Everest megvolt – kétszer is -, és még nem a nyugdíját akarta várni sörözgetve, 40 éves kora körül a függőlegesből vízszintesbe váltott, a homok és jégsivatagok lettek az új célpontjai. Azt mondta, ha nem érzi a fejlődés lehetőségét, kiszáll, és keres valamit, ami lelkesíti, hogy ismét kreatívvá váljon.
Arved Fuchsszal átkeltek gyalog az Antarktiszon (1989-90 fordulóján, a Déli-sarkot szilveszterkor érték el), utána kinézte az Északi-sarkot is. Miután itt már 50 éves volt, egy orvost választott társául, aki, ha kell, ellátja. Bár jég-jég, azért óriási a különbség: míg a Déli-sark alatt föld van – és rajta a 4 km vastag jégtakaró -, az Északi alatt 1,5 kilométerre csak az óceán, ahol „hatalmas a káosz.”
Szibériából indultak, az út elején nagyon vékony volt a jég, az erős szél miatt lassan haladtak, 2 napra be is ragadtak egy szélbiztos fedezék mögé. Közben körülöttük eltört a jég, látták, hogy befelé még rosszabb, így a part felé indultak, de barátja még így is beleesett a vízbe. Helikoptert hívtak, kimentek. A segítőik egyrészt kinevették őket, hogy „aki a széllel szembe megy, előbb utóbb kudarcot vall”, másrészt felajánlották, hogy 150 kilométerre az Északi-sarktól lerakják őket. Ott úgy látták, ez onnan teljesíthető, és eldöntötték, nekivágnak még egyszer, tavasszal. Az újabb kísérlet azonban egy baleset miatt elmaradt.
A jó hegymászó megöregszik, és Messner már 72 éves
Miután Messner motivációs előadást tartani jött, elmondta, hogy „a kudarc azt tanítja, hogy az adott eszközzel nem lehet tovább menni, mást kell keresni”, valamint hogy nem azért volt sikeres, mert jobb hegymászó mint más, hanem mert „mikor a földön volt, másokkal ellentétben többször felállt, újra nekifutott és megpróbálta”, és azt is, hogy „a boldogság a jól sikerült élet.”
Egy mondás úgy tartja, hogy a jó hegymászó az, aki megöregszik. Messner erre a hvg.hu-nak azt mondta, szerencsés volt, ez nem csak a tudáson múlik: „Általában is óvatos ember vagyok. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam életveszélyben.”
Messner egyébként a saját háza faláról is leesett, „kínos, de így van”, eltört a sarka, és egy időre nyomorék lett. Elment az Európai Parlamentbe képviselőnek, majd „vissza a kalandjaihoz.” Közben felépített hat múzeumot a hegymászásról, kiépített egy biofarmot, kiadott számtalan könyvet, és miután így 70 felett „még mindig fiatal”, új életet kezd, filmekkel szeretne mesélni a hegyekről.
„Nem abból élek, amit korábban megcsináltam, az az életrajzom része. Cipelem magammal, de az nem cipel engem. Azt csinálom, ami kreatívvá, fiatallá tesz, amit új kihívásnak látok.”
Az ember, aki lelőtte a jetit
Messner az előadásában azt mondta, sokáig kutatta, mi állhat a jeti legendájának hátterében. A sztori egy angol újságírótól indult, aki azt állította, létezik a jeti, és a Himalájában él. Sok helyi is beszélt erről, különböző nyomokat találtak, többen majomszerű lényt emlegettek.
A speciális expedícióin sok helyit faggatott, hogy mire gondol, mikor a jetiről beszél. Lőtt ott egy medvét, ezután 100 százalékig biztos volt benne, hogy ez a medve a legenda alapja – mesélte a hvg.hu-nak. Tudósokra hivatkozott, akik az utóbbi 5-6 évben genetikai vizsgálatokkal igazolták, hogy ez a medve két faj – a jeges és a barna medve - hibridje, vagyis évekkel később igazolták Messner feltevését.
Nem csak a boldogság jutott
Messner elveszítette két mászóbarátját a Manaslun, és a testvére, Günther is egy közös mászásukkor halt meg, 1970-ben, a Nanga Parbaton. Azt mondta, ez volt élete legnehezebb mászása.
Testvére halálából évtizedekig tartó botrány és pereskedés lett, hegymászók – köztük az expedícióban részt vevők – azzal vádolták Messnert, magára hagyta a nála gyengébb testvérét a hegyen – egyes verziók alapján már felfele menet -, csak azért, hogy sikeres legyen a különleges mászás – az egyik oldalon mentek fel és a másikon másztak le. Messner tagadta ezt, azt mondta, testvére az ereszkedés közben magashegyi betegségben szenvedett. Mikor kicsit előre ment, hogy felderítse az utat, Günthert elsodorta egy jéglavina és eltűnt.
A fiatalabb mászó holttestét Messner 2000-ben találta meg – az ereszkedési oldalon -, évekkel később igazolták szakértők is az azonosságot. Messner szerint ez az ő verzióját támasztja alá, ám az ügynek még nem volt vége: a hamburgi bíróság 2007-ben tett pontot a pereskedés végére, mikor a Messnert hevesen vádoló Max von Kienlint a bíróság 13 korábban hangoztatott állításából 12-től eltiltotta.
Bár Messner azt mondta, a saját igazát látja megerősítve, a perről szóló tudósítások megjegyzik, az továbbra sem világos, mi történt pontosan.
Messner most azt mondta, bár az ügy lezárult, ami történt, a mai napig kíséri. Kérdésünkre, hogy ilyen tragédia után hogyan tudott újra mászni, azt mondta,
„egy idő után a szüleim döntése és a testvérem halála ellenére úgy döntöttem, hogy még messzebb megyek és a magashegyi mászás szakértője, specialistája leszek, mert a tragédiától nem lettem rosszabb hegymászó.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
