A minap kaptam egy elektronikus levelet, feladója klasszikus Gmail-ismeretlen volt. Gmail úr azt írta, hogy hazátlan vagyok, mert aki magyar, az érti a kormány kampányát. Gondoltam, milyen egyszerű is magyar állampolgárnak lenni. Nem kell itt Vörösmartyt, Berzsenyit vagy Adyt ismerni, elég egy Fb-hirdetést, egy tv-spotot vagy akár egy óriásplakát tartalmát, és rögtön mellényzsebben a magyar állampolgárság. (Persze, tudom, hogy reklámüzenetek olvasgatása és értelmezése nélkül, legálisan is lehet venni hazát, fejenként százmillió forint körüli összeget befizetve valamely, a kormánypárti vezetők által kiválasztott titokzatos cégbe, de ez már egy másik történet, a házakkal rendelkező migránsoké.)

Jelentem, értem a kormányzati üzenetet, én is megfeleltem tehát a kissé hígra sikeredett „mélymagyar” elvárásnak. Mégsem ment teljesen félre Gmail úr kritikája: jelenleg úgy vagyok a hazámmal, ahogy a madarak, hiába az égbolt az otthonuk, nem tudnak sehol leszállni benne. Én magyar madár vagyok, magyar égbolton. Abban, amit a hivatalos politika kínál nekem, nem érzem otthon magam, nem tudok „leszállni” rá. Ha úgy tetszik, valóban hazátlan lettem. Se kedvem, se ízlésem nincs azonosulni a gyengéket, kiszolgáltatottakat, a házukat, hazájukat elvesztőkkel szembeni nyílt gyűlölettel, amely egyre nagyobb teret enged a legsötétebb ösztönöknek.

Konzervatívnak vallom magam. Hiszem, hogy egy közösség akkor működik, ha le tudja fojtani tagjai legsötétebb, gyilkos ösztöneit. Hiszem, hogy maradandót alkotni csak az élet spirituális értelmét meglelő ember tud. Hiszem, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen, ebből következően nem is lehetnek egyenlők. Hiszek a szerves fejlődésben, a hagyományokon alapuló életben. Hiszek a munkában, a szorgalomban, és abban, hogy egy nemzet csak akkor lehet erős, ha tagjai figyelnek egymásra. Hiszek a szolidaritásban és az adakozásban. Hiszek az aktív civil életben, így a cselekvő egyházakban és minden alulról szerveződő, alkotmányos politikai közösségben. Hiszek Ferenc pápának. Ellenfeleim a mindent elsöpörni akaró forradalmárok, az államot megszállni, és nem működtetni akaró zsarnokok, az emberek legaljasabb ösztöneire építő társadalommérnökök. Megvetem a magukat istenítő és paradicsomi állapotokat ígérő politikusokat.

„Elindul alólam szép hazám (…) nem számít, merre visz az út, harcos ő most, igazi férfi, és esze ágában sincs visszanézni” – írta az egyik legtehetségesebb, tragikusan fiatalon elhunyt kortárs, keresztény költőnk, Birtalan Balázs. Nekem nem Magyarországom van, hanem Magyar Köztársaságom. Nekem nem egypárti Alaptörvényem van, hanem Alkotmányom. Számomra az oktatásban akkor is a gyermek az első, és akkor is és minden az ő fejlődéséről szól, ha ezt a passzust ki is vették a törvényből. Nekem vannak tengereim Görögországban, Olaszországban, hegyeim az Alpokban, és mindenem, ahová határok nélkül el lehet jutni. Én nem lebontani szeretném ezeket az értékeket, hanem megőrizni és megerősíteni.

Az a kampány, amit most ezernyi helyen láthatok arról, hogy gyűlöljek, mindennek ellentmond, amiben hiszek. Emeljük ki ebből csak az alapproblémát: semmilyen módon nem véd meg a számomra távoli, idegen iszlámtól, illetve az ennek nevében gyilkoló terrorizmustól. Ellenben arra a vállalhatatlan cselekvésre bátorítja a gyűlölködőket, hogy kaszát-kapát fogva, bárhol lecsapjanak a „migránsokra”. Ott is, ahol esetleg éppen gyermekeink, szeretteink sétálnak, mondván: ránézésre is lehet valaki „migráns”.

Sose felejtsük el: benzinnel nem lehet tüzet oltani. A magyar kormány most benzinnel és öngyújtóval próbál tüzet oltani. Nem fog sikerülni, mert az eredmény csak az lehet, hogy egyre radikálisabb megoldásokat követel az utca népe. Idővel a lámpavasakon nem politikai kampányt akarnak majd látni – az már nem lesz elég. Nem vagyunk messze még, bármennyire is felejteni akarja a magyar közélet, a romagyilkosságoktól, amikor profi és képzett gyilkosok embereket öltek, mert a mindennapi élet nyelvére fordították le maguknak a politika által gerjesztett fogalmat, a cigánybűnözést. Pedig akkor nem volt milliárdokban mérhető, fizetett hirdetési kampány, és – higgyünk benne – talán nem volt tervezett politikai háttérmunka a gyűlölet felépítésére. Most van.

Hiszem, hogy a Magyar Köztársaság hívei megerősödnek, és idővel újra fölerősödik a józan, polgári ész, amely a béke és az együttműködés szükségességét vallja, nem a gyűlöletét. „Az erős szél nem fúj egy napon át” – mondja Az Út és Erény könyve. Arról azonban nem szól, hogy meddig is tart és milyen erős a szél, miként arról sem, hogy mit tesz tönkre. Keresem az okot, amiért a kormány gyűlöletkampányba kezdett. Talán a korrupcióról és a szabadrablásról akarja elterelni a figyelmet. Talán. Talán az összeomlott egészségügyről. Talán. Talán a kudarcos oktatáspolitikáról. Talán. Talán a 3S, Simicska, Spéder, Soros ellen vívott háborúról. Ki tudja? Ez a gyűlöletkampány azonban óriási károkat okoz a lelkekben, a magyarok gondolkodásában, a nemzetet felemelni képes, gyarapodást hozó energiákban.

Vége lesz egyszer ennek is. De – ahogy Nyírfalvi Károlynál olvashatjuk – „mire a kakas megszólal, háromszor piszkít a szőnyeg alá a macska”. Azt a piszkot, és annak szagát pedig igen nehéz lesz eltávolítani.