Olvassuk, halljuk a napjainkban zajló építkezések előtt megszokott szavakat, és félelem költözik a szívünkbe. A Kossuth tér, a Ludovika tér, a Dagály fürdő, és legújabban a Vidámpark műemléki épületeinek „megújítása”, vagy a Városligeti „tervek”, ötletelések, bizony nem sok jóval kecsegtetnek.

Örvendetes, hogy ötletpályázatot írnak ki a rekonstrukcióra, de még nem biztos, hogy teljesül a kormányóhaj, miszerint a Magyar Rádió épületeibe, illetve a Károlyi Kastélyba költözik az Országos Széchenyi Könyvtár. Ezen épületek pedig a Nemzeti Múzeum vagyonkezelésébe. Az egész építkezés pedig, mint kiemelt beruházás, kikerül az ország hatályos jogszabályai és a józan ész, valamint a szakmai kontroll alól.

Különösen kikerül a szakértő kertészek és tájépítészek kezéből, akiket újabban arra használnak, hogy terveikkel igazolják az igazolhatatlant. Az igazgató már nyilatkozik is: a beteg, öreg fák eltakarják az épületet, nem lehet kilátni az (elfüggönyözött) ablakokból. „Ökológiai sivatag” a kert. Tudjuk, hogy ezek a mondatok ágyaznak meg a fák pusztításának.

Feltételezzük, hogy az eredeti Petz Ármin-féle kertből már egyetlen fa sem él itt?

Közös jellemzője a kiemelt beruházásoknak, hogy feltételezéseken alapulnak. Ha arra van szükség, hogy a favágásokat megindokolják, akkor hirtelen romlani kezd a fák állapota, majd élet- és vagyonvédelmi ürüggyel kivágják őket. Van hozzá mindenre elszánt fairtó szakértőjük is. Felfoghatatlan számomra, hogyan fordulhat elő, hogy egy fa akkor lesz „értékes", megőrzésre alkalmas, ha már komódot vagy csizmahúzót faragtak belőle. Akkor múzeumot, skanzent építenek köré, kutatják, hogy ki, mikor készítette, mi célból, melyik szobában tartották, stb.

Hogy ezeket hatalmas fából készítették, azt hány éves korában vágták ki, és milyen fából faragták, arról legtöbbször szó sem esik.

Nézzük, hogy milyen események tanúi a Múzeumkertben élő fák! Hátha elgondolkodik rajta néhány múzeumigazgató, hogy a Nemzeti Múzeum épületén kívül is van egy múzeum! Élő, lélegző, oxigéntermelő, árnyat adó… múzeum.

Valószínű, hogy a kert legidősebb, legvastagabb törzsű fája elsőnek kerül veszteséglistára. 380 cm-es derékbőségéből kiszámolható, hogy 1860-65 körül ültethették. Akkor, amikor Demidoff Kornélia az első padokat ajándékozta a kertnek, amikor az Ybl Miklós tervezte kerítést építették. Amikor Berzsenyi és Kazinczy szobrát elhelyezték itt az emlékezők. Az ugyanis egy hatalmas bálványfa.

Mai tudásunk szerint invazív fa, tehát rajtam kívül senki nem fogja sajnálni, pedig igaz üldözője vagyok az invazív fáknak. De büntethetjük-e az első kínai jövevényt azért, mert mi nem gondozzuk a közterületeket, ez a szegény bálványfa meg mindenütt megtelepszik? Nem tudok róla, hogy lenne hasonló méretű bálványfa az országban. Kár lenne érte. (A 2. helyezett is, 340 cm-es törzskörfogattal, 1880-körül születhetett.)

1882-83-ban Báró Eötvös Károly és Mikszáth Kálmán a tiszaeszlári vérvádról beszélgettek a szomszédos Képviselőház ablakmélyedésében, és együtt nézegették a csenevész szilfákat. Ma a legidősebb „csenevész” hegyi szil 335 cm törzs körfogattal a homlokzat szépségének feltárulását akadályozza, és túlnőtt a múzeumon. Gyönyörű, és egészséges!

1876-ban ültethették a 350 cm-es platánt, amikor a régi Képviselőházba végre bevezették a vizet. A 285 cm körfogatú japánakác már tanúsíthatja, hogy 1902-ben kiköltöztek a Képviselőházból a képviselő urak, és birtokba vették a mai Parlamentet.

1893-ban Arany János szobrának fogadására érkezhetett a 305 cm-es szil és a platán.

Száz éve, amikor innen temették el Görgey Artúrt, beköltözött az az akác, mely 250 cm-es körméretével tiszteletet parancsol és egyedülálló teljesítmény az akácoknál. Megítélése kettős lehet, mert botanikailag invazív, de mert lelkünknek kedves ez az amerikai, hungarikum lett. Nem lehet tudni, mit gondolnak róla azok, akik szerint a kert fáinak 40%-át ki kell vágni.

A harmincas években több szilfa, japánakác és gingko került ide, egyidőben a Garibaldi és a Herman Ottó szobrokkal. Néma hátteret biztosítottak Klebelsberg Kunó temetéséhez.

1942-ben került olasz tulajdonba a régi Képviselőház és költöztek be a fekete diófák a Bródy Sándor utcai oldalra.

Nem akarok arra a korra gondolni, amikor múzeumba kerülnek azok a lócák, sörpadok és sámlik, amelyekhez a fákat a fővárosi parkokból éppen napjainkban vágják ki. Vajon a kis tárgybemutató táblákon megemlítik, hogy pl. Ez a szilfa élt 135 évet, azért nem 400-at, mert valakinek útjában állt, és éppen a felismerhetetlenségig át akarta alakítani a várost? Vagy egy a dohányzó asztal X.Y kúriájából került múzeumunkba. Készült a fővárosi fák nagy irtásának éveiben, 2010 és 18 között?

Egynyári ágyásokkal veszik körül a szobrokat? A több száz évig élő fák mutatják számunkra, hogy az illető meghalt, de századok múlva is emlékeznünk kell tanításukra. Emlékeznünk kellene Berzsenyire! Nem a szobrával, hanem a természet szeretetére! Egynyáriakkal fogjuk demonstrálni a múlandó dicsőséget? Vagy azt, hogy már lehullottak, mehetnek a szemétre?

Mit jelent vajon a történelmi hangulat visszaállítása? Az 1800-as évek elejének fátlan kopárságát? A soha hozzá nem tartozó Pollák Mihály bekebelezését?

Vagy visszamegyünk az időben 1880-ba, amikor a múzeum előkertje még a mai Múzeum körút középéig tartott? Visszaadják a múzeumtól elcsatolt 264 négyszögöl területet?

Kérdések, feltételezések, találgatások valóságos szakmai és lakossági konzultáció nélkül. Ahogy már megszoktuk.

A szerző biológiatanár, a Városliget Barátai blog szerkesztője. A fák életkorszámításának forrása: Horváth Miklós: "Árnyékban és fényben" (Pont kiadó, 1995).