Megszűnnek a legfontosabb roma jogvédő NGO-k.

Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek (CFCF) irodája bezárt.

A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI) már csak a kifutó ügyeket viszi, munkatársainak fölmondott; megszűnik.

A Roma Sajtóközpont (RSK) határozatlan időre fölfüggesztette tevékenységét.

A Romaversitas az idei tanévre nem tudott programot meghirdetni, jövőre valószínűleg teljesen leáll.

Akik régi csodálóik voltunk, jól tudjuk, újabb érdeklődők pedig kis erőfeszítéssel meggyőződhetnek róla: ezek nagyszerű szervezetek, intézmények voltak. Sokat tettek a cigányságért – bár a problémák gigantikus volta miatt ez a sok is kevés –, és sokat tettek azért, hogy Magyarország elviselhetőbb hely legyen.

A magyarországi cigányság borzasztó helyzetén nem sokat lendített az olykor tétován föl-fölpislákoló kormányzati jóindulat, a társadalom egy részének együttérzése, a sajtó és az értelmiség nem jelentéktelen kisebbségének rokonszenve.

Ezt a helyzetet nem a kétségtelenül létező (és egyre erősödő) rasszizmus hozta létre, hanem a rendszerváltással bekövetkező válság: az átabotában, ész nélkül privatizált ipar összeomlása, tehát a szakképzetlen meg betanított munkások, segédmunkások százezrei szélnek eresztése, majd a népjóléti rendszerek (szociális segélyezés, nyugdíj, családtámogatás, egészségügy, közoktatás, fölnőttoktatás, átképzés, szakoktatás, szociálisbérlakás-építés, lakhatási és családtámogatás) válsága, különösen ott, ahol a legszegényebbek érintettek. Mindevvel jár a műszaki fejlődés következménye: az automatizálás, a digitalizálás, a robotizálás, az agrárgazdaság rohamos átalakulása és a többi munkáskezek millióit teszi világszerte közgazdaságilag fölöslegessé.

A monokultúrás nagybirtokra alapozott, gépesített magyarországi mezőgazdaság (amelyet pár szakember képes működtetni) ökonómiai sivataggá tette a falut. Ebbe a faluba szorultak vissza a romba dőlt nagyipar rozsdatemetőiből kiűzött romák. No meg a lakóikat amúgy is eltartani képtelen iparvárosok kültelkére. Az ingázó vagy munkásszállásokon, szörnyű albérletekben, nyomortelepeken meghúzódó cigány segédmunkások élete a rendszerváltás előtt se volt valami fényes.

A szétvert közösségek hagyományos rendje is fölbomlott persze. A teljesen reménytelen pozícióba került, elhanyagolt, magára hagyott, képzetlen cigány férfilakosság nagyjából ugyanazokat a társadalmi patológiákat mutatja, mint amelyeket már régóta megfigyeltek az amerikai fekete vagy a franciaországi arab vagy az észak-angliai pakisztáni gettókban.

Mellesleg: az iszlám fundamentalizmus ezeken a helyeken válasz ezekre a patológiákra: a mecset ideiglenes gyógyír az alkoholra, a prostitúcióra, a „megélhetési bűnözésre”, a kábítószerre. A szigorú vallás tartást és közösségi érzést nyújt, büszkeséget, az autonóm cselekvés látszatát. Az erkölcsi hanyatlás, a széthullás hatékony ellenszerének tetszik. Hogy milyen áron, azt láthatjuk. Az őskeresztyén közösségek is a megalázott periférián alakultak ki kétezer esztendővel ezelőtt, vándorló, kirekesztett csoportok között. A romáknak még ezek a vigaszok se jutnak ki – bár a szalafisták már térítenek a szerbiai, koszovói, montenegrói és macedóniai romák között. (Egyelőre csekély sikerrel.)

Ezeket a patológiákat (amelyek nem faji vagy kulturális, hanem gazdasági és szociális eredetűek) a többségi társadalom pillanatnyilag diadalmaskodó hangadói a romák erkölcsi hibájának vagy kulturális sajátosságának tudják be. Beilleszkedést, alkalmazkodást – azaz beletörődést és konformizmust – követelnek a cigányoktól, miközben az ehhez az amúgy is problematikus „integrációs kiúthoz” szükséges eszközöket a legkönyörtelenebbül megtagadják tőlük.

Szolidáris társadalmi segítség és észszerű analízis helyett szegregációt és fajgyűlölő uszítást láthatunk, de legfőképpen közönyt.

Ezek a megszűnő szervezetek, egyesületek részben magának a cigányságnak a képviseletei voltak, együttműködve gádzsó jogvédőkkel és szakemberekkel, de egyáltalán nem a fehér úriemberek és úriasszonyok jótékonysági klubjai, hanem autentikus akcióközpontok. Voltak.

Nélkülük elképzelhetetlen a civilizált és humánus élet Magyarországon.

Társadalmunk kiszolgáltatott és gazdaságilag, szociálisan fenyegetett többségének alig van hatékony képviselete (eggyel több ok arra, hogy a megmaradt segítő csoportokat még jobban megbecsüljük és védjük), az eddig is csekély értékű politikai ellenzék voltaképpen megsemmisült, a civil társadalom érzékeny kis palántái meg sorra elfagynak; a nem szélsőjobboldali értelmiség intézményei, „fölületei” a legnagyobb anyagi és erkölcsi bajban vannak.

A roma jogvédő és aktivista NGO-k pusztulása az egyik legrosszabb hír a rengeteg rossz hír között, amelyet naponta olvasok. (És ezeket követhetik a többi, nővédő és kisebbségvédő szervezetek is, amelyek már nem nagyon élvezhetik a Magyarországról évek óta fokozatosan kivonuló Soros Alapítvány korábbi – nélkülözhetetlen – pénzügyi, logisztikai és politikai támogatását. Miközben Soros csökkenő kelet-európai befolyásával ezerszeresére nagyítva találkozunk a szélsőjobboldali propagandában, ami mulatságos lenne, ha nem volna sírni való. Az európai támogatásoknak se jósolok nagy jövőt.)

Az egyik legaggasztóbb jel, hogy a közvetlen érintettek már nem is hallatnak segélykiáltásokat. A jelek szerint ők is tudják, hogy reménytelen. Meg azt, hogy dicsőséges, valamennyiünk háláját megérdemlő munkájuk eredményei sorra kárba vesznek.

De annyit azért még kinyöghetünk, hogy köszönjük szépen.