Elkövettem életem eddigi legnagyobb baklövését, 61 évesen jelentkeztem a pedagógus portfóliómmal ún. minősítésre. A minősítésem napján jött ki a rendelet arról, hogy a nyugdíj előtt állókat másképp sorolják be, vagyis ha nem jelentkeztem volna, automatikusan Pedagógus II. fokozatba kerülök. Nem így történt.

Harmincnyolc éves, igen gazdag, eseménydús életpályát magam mögött tudva, úgy éreztem, jogtalan lenne a legalacsonyabb fokozatról nyugdíjba mennem. A hetvenes évek végétől egy peremkerületi iskolában kezdtem a tanítást, ahol működött egy integrációs kísérlet, amely a téglagyári nyomornegyedből és az óbudai villákból érkező gyerekeket képessé tette egymás elfogadására. Azóta tudom, hogy minden gyerek fontos, mindegyikhez meg kell találni a kulcsot (de legalábbis mindent meg kell próbálni).

Költözés miatt intézményt kellett váltanom. A szaktárgyaimat, magyart és történelmet tanítottam, iskolai könyvtárat működtettem, szabadidős programokat szerveztem. A rendszerváltás idején megismerkedtem az új pedagógiai irányzatokkal, a projektmódszert külföldi továbbképzéseken is tanulhattam. A kilencvenes években környezetvédelmi programot indítottunk el néhány kollégámmal, ami ma is része iskolánk pedagógiai programjának. Az első ökoiskolák egyike voltunk. Számtalan iskolán kívüli programot, külső helyszíneken tartott vetélkedőket, erdei iskolákat, ünnepségeket, tanulmányi versenyeket szerveztem.

Egész pályám megélt eseményeit, tanulságait írtam le a portfóliómban, nem is tehettem mást. Számomra mindig a gyerekek voltak az elsők, mindig velük együtt dolgoztam, és ez ma is így van. Elsődleges célom, hogy az ismereteket lehetőleg mindenkihez eljuttassam, ha lehet, élményszerűvé tegyem. Elutasítást kaptam féléves megfeszített munka eredményeként. Fellebbezési lehetőség nincs, csak kérdőjelek vannak.

Hogy lehet ilyen módon egy életpályát egyszerűen lenullázni? A portfólióra összefoglalóan annyit mondott a szakértő, hogy a fiatalok ezt már másképp csinálják. Ebben nem vitatkozhattam vele. Ha 3-4 éve tanítanék, talán én is az indikátorokat sorolnám, 38 év ennél többről szól. Biztos, hogy nem életem legjobb óráit tartottam, amikor minősítettek, én is feszült voltam és a tanítványaim is. Szeretek nyugodt körülmények között tanítani, és nem kedvelem a megrendezett kirakatórákat.

A tanítás ugyanis nem olyan, mint egy húsleves elkészítése, hogy a recept szerint beleteszek egy kis ezt, egy kis azt, megfelelő arányban, és akkor kiváló végeredmény lesz belőle. Attól, hogy belepakolok az órába húsz indikátort, váltogatom a munkaformákat és a módszereket, a tanórát percekre lebontva eltervezem, és mérnöki pontossággal végrehajtom, még nem biztos, hogy a gyerekek igazán profitálnak belőle. Amikor az órára készülök, én mindig a tanítványaimat képzelem magam elé, és azon ötletelek, hogyan tudom leginkább lekötni a figyelmüket, mivel segítem a tanulásukat: feladatokkal, történetmeséléssel, filmekkel.

Le kell kötnöm a figyelmüket, mert nálam félelemből nem hallgatnak, csak ha érdekli őket, ami az órán zajlik. Ehhez szemléltetőanyagokat gyártok: szókártyákat, feladatsorokat. Nálam időnként beleszólnak az órába, kérdeznek. Még a véleményüket is elmondják. Vannak nehéz napok, és nehezen kezelhető gyerekek, és nem mindig felhőtlen az együttműködésünk, de több a jó tapasztalat. Jönnek DÖK-gyűlésre, teázni, versmaratonra, vetélkedőre, diákújságon, programokon ötletelünk, és jönnek „csak úgy”. Én ezt nem érzem munkának, még 38 év után is élvezem. Ez a leminősítés azt bizonyítja, hogy nem vagyok egy hullámhosszon a portfólió-szakértőkkel, viszont többnyire egy hullámhosszon vagyok a tanítványaimmal. Kérdés, hogy melyik a fontosabb?

Egy idő után megérkezett erőfeszítésem eredménye, újra jelentkezhetem minősítésre. Az elmúlt napokban az is kiderült, hiába vagyok 3 évvel a nyugdíj előtt, azok közé tartozom, akik nem kapják meg a Pedagógus II. minősítést és a 26 000 forintos béremelést. Aki semmit sem tett, esze ágában se volt halálra dolgoznia magát a portfólióval (teljesen igazuk volt), az részesül a pénzből. Én, aki rengeteg energiát fektettem bele, nem vagyok rá jogosult. Dühös vagyok, és rettenetesen igazságtalannak érzem a helyzetet, de aztán eszembe jutnak pedagóguselődeim a családomból. A nagynéném, aki Vencsellő emblematikus személyisége volt, még Kossuth-díjra is felterjesztették az ötvenes években, de vallásos emberként nem hagyott fel a templomba járással, ezért nem kapta meg. Másik nagynéném, aki a legjobb tanító volt, akit valaha ismertem, a hatvanas években Marx György járt le Nyíregyházára az óráira, soha semmilyen jutalmat nem kapott. A nyugdíjából egyik napról a másikra él. Nővéremet, a kiváló gimnáziumi magyartanárt 40 éves munkaviszony után gyakorlatilag kényszernyugdíjazták. Én a megérdemelt fizetési kategóriából vagyok kizárva. Szerencsére a gyerekeim nem választották a pedagógusi pályát, így a sor nem folytatódik.

Tanulsága azért van a vesszőfutásomnak, tudom, amit eddig nem akartam tudni: az a fontos, hogy jól tudja adminisztrálni magát az ember. Ha újra kezdeném, (nem fogom), megíratnám a portfóliót egy profival, az garantáltan sikert hozna. Fontos, hogy a fáradt, leterhelt szakértő „tálcán kapja” a brosúra szerint a válaszokat, ne kelljen neki összevissza keresgélni a dokumentumban. A bemutatóórát fel kell építeni, mint egy színházi előadást, nem baj, ha soha máskor ilyet nem csinál az ember. Máskor csak úgy tanít. Sajnálnám azokat a gyerekeket, akiknek folyamatosan ilyen kirakatórákat tartanak. A tanuláshoz nyugalom kell és összhang, meg egy nagy adag érdeklődés és bizalom mindkét fél részéről.

Eszembe jut Erzsike óvónéni a hatvanas évek óvodájából. Minden délután elmesélte Jancsi és Juliska történetét, hónapokon át. Imádtuk, és engem alig lehetett hazavonszolni az óvodából. Vajon milyen portfóliót írna?

Egy elkeseredett pedagógus