A menekültválság nyomán a szolidaritás új formái is megjelentek ugyan a magyar társadalomban, a legtöbben legfeljebb csak közeli hozzátartozóikkal törődnek.
Az amúgy is befelé forduló magyar társadalom az utóbbi években még zártabbá vált. A kormányzati politikában irányadó „segíts magadon” elve – amelynek jegyében szociális támogatások tucatja szűnt meg – a hétköznapok szintjére is leszivárgott. Még Ferenc pápa szegények megsegítésével kapcsolatos üzenetei is a legritkább esetben érik el a kormányközeli médiumok ingerküszöbét.
A szolidaritás alacsony szintje szoros összefüggést mutat a magyar társadalmat jellemző, egyre növekvő bizalmatlansággal. A „legbiztosabb nem bízni senkiben” közkeletű állásponttal, illetve azzal, hogy „az emberek általában aljasak, önzőek, akik csak ki akarják használni a másikat”, már a kilencvenes évek közepén minden második magyar egyetértett. Ez az arány bő egy évtized alatt 70 százalékra emelkedett, és ezen a szinten is maradt – derül ki az időközben elhunyt Kopp Mária és Skrabski Árpád, illetve tanítványaik lelkiállapot-kutatásaiból. Bár a témában újabb vizsgálatok nem születtek, nincs ok feltételezni, hogy azóta gyökeresen változott volna a helyzet. A KSH szubjektív jóllétről készült tavalyi elemzése például azt mutatta, hogy az emberek egymás iránti bizalma, így a köztük lévő szolidaritási kötelék, minden korosztályban tovább gyengült.
Az utóbbi időben új elemmel bővült a bizalmat és a hétköznapi szolidaritás kibontakozását gátló tényezők száma. A politikában – és az érdekeit kiszolgáló médiában – újabb és újabb elutasítandó társadalmi csoportok tűnnek fel. Előbb a migránsokat „illett” utálni. A Tv2 minapi tudósítása szerint most azok a hajléktalanok vannak soron, akiknek az „életvitelszerű” közterületi tartózkodását 2013-ban szabálysértéssé nyilvánította a parlament.
A szolidaritást kikezdő üzenetek különösen veszélyesek a segítségnyújtásban amúgy is erőteljesen blokkolt társadalomban. Ahelyett ugyanis, hogy „érzékenyítenék” a közhangulatot, még felmentést is adnak a személyes felelősség alól. Még a parlamenti viták során is találkozni lehet azzal a vélekedéssel, hogy aki másokon anyagilag segít, az meggátolja, hogy a bajbajutott ki akarjon kerülni szorult helyzetéből.
Termékeny talajra találnak az ilyen negatív üzenetek egy olyan országban, ahol – mint az a Medián korábbi kutatásaiból is kiderül –, tíz emberből négyen eleve nem is éreznek szolidaritást a nyomorgó, elesett emberek iránt. Az pedig már ma is többségi vélemény, hogy olyan országban élünk, ahol „senki sem törődik azzal, hogy mi történik a másikkal”. Még akik segítenek, azok is jellemzően inkább csak a családtagjaiknak – derül ki a Demokratikus Jogok Fejlesztéséért Alapítvány Mennyire szolidáris a magyar? című kutatásából. Bár ez a vizsgálat sem friss (az adatfelvétel 2013 nyarán történt), megállapításai a vázolt tendenciákat illetően alighanem ma is helytállóak. E szerint a magyarok mintegy fele nyújt valamilyen formában segítséget közelebbi, további harmaduk távolabbi családtagjának, barátjának. Ez leginkább pénzbeni, illetve ruházat vagy például háztartási eszközök adományozásában ölt formát. Családon belüli önkéntes munkáról (például segítség a háztartási munkában, gyerekfelügyelet) a válaszadók harmada nyilatkozott.
Ismeretlen rászorulóknak a magyarok kevesebb mint ötöde segít. Ez azonban nem feltétlenül az önzés számlájára írható. Tízből nyolcan határozottan azt vallják, hogy először a saját problémáinkat kell megoldanunk, hogy utána másokon segíteni tudjunk. Sokan az anyagi lehetőségeik korlátozottsága miatt nem támogatnak például kéregetőket vagy katasztrófa által sújtott családot, de még csak egy segélyvonal tárcsázásával sem állnak valamilyen karitatív akció mögé. Őket a bizalmatlanság tartja távol, mert félnek, hogy nem oda menne a pénz, ahol a szükség jelentkezik. Arra viszont a kutatások már nem térnek ki, hogy az effajta válaszokat mennyiben befolyásolja az önfelmentés szándéka.
A magyarok ötöde azt sem helyesli, hogy az ország, a költségvetés támogasson rosszabb helyzetben lévő államokat. Csupán a lakosság negyede áll ki határozottan ennek az ellenkezője mellett: azazhogy nem lehet az ország annyira belterjes, hogy közömbössé váljon mások bajai iránt. Arra vonatkozó kutatás viszont nincs, hogy mit szólnak a választók ahhoz, hogy – Balog Zoltán miniszter szavaival – napjainkban a magyar állam legfőbb feladata e téren, hogy „a világ legüldözöttebb vallási csoportja”, a keresztények védelmére szervezett államtitkárságon keresztül mutassa ki más népek polgáraival kapcsolatos szolidaritását.
A menekültügy kapcsán szított indulatok nem mindenkiből ölték ki az együttérzést. Sőt, mint az Bernát Anikónak, Kertész Annának és Tóth Fruzsina Mártának a Társadalmi riport című kötetben minap publikált tanulmányából kiderül: tavaly a szolidaritás új formái tűntek fel. Rövid idő alatt elkötelezett és hatékony önkéntes mozgalom bontakozott ki a menekültek megsegítésére, ráadásul sokszor olyanok csatlakozásával, akik korábban sohasem vettek részt semmilyen önkéntes segítő munkában.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
