hvg.hu: Amíg a reklámok világában mindenki azt próbálja mutatni, mennyire jó az ő terméke, a politikában szinte csak mások ellen szóló üzeneteket látunk. Ennyire másképp reagálunk a kétféle üzenetre?

Fabricius Gábor: A történések lényege a feszültség, a néző figyelméért folyik a harc. Erről először talán Arisztotelész Poétikájában volt szó: hogyan tudja ezt a fajta feszültséget létrehozni az alkotó. Egy interaktív színházi folyamat a kampány, nem különbözik egy színházi előadástól, de a szövegiségben is fontos.

Az irodalomban is izgalmas azt figyelni, ahogy a média keretezi a valóságértelmezésünket. Érdekes felvetésnek találtam Krasznahorkaitól például, amikor arról beszélt egy interjújában, hogy mielőtt megjelent a regénye, a Báró Wenckheim hazatér, szerette volna a média segítségével felvezetni. A könyvben a báró a világ másik feléről megérkezik Magyarországra, ő pedig úgy próbálta volna ezt valóságossá tenni, hogy a legnagyobb újságok írják meg, tényleg visszajött ez az ember ide, hiszen valóban, a báró hazatért. Régi ügy az alternatív valóság, ennek a megfestése és az ebben a világban való munka már egy fikciós művészeti alkotás, de állandó kérdés, hogy mi a fikció. Mára bebizonyosodott, hogy - eltekintve persze nagyon materiális kérdésektől – nagyon nehéz bármilyen állítást tenni és arra tényként hivatkozni. Jogászcsaládban nőttem fel, azt néztem végig gyerekkoromtól, ahogyan az emberek óriási papírhalmok felett ülnek és mérlegelnek. Párhuzamos valóságok és nézőpontok léteznek, valamennyire mind igaz.

Fabricius Gábor

Csanádi Márton

hvg.hu: Amikor viszont betörik egy ablak és ebből sokan oda jutnak, hogy a migránsok magyar lányokat erőszakolnak, akkor ez nem vélemények ütköztetése, hanem a tények meghamisítása.

F.G.: Erről szól Thomas Vinterberg filmje, A vadászat: egy óvóbácsi megtetszik egy kislánynak, aki erőszakkal vádolja meg őt, a falu közössége pedig azonnal rásüti a férfira a soha el nem tűnő bélyeget. A sztereotípia ereje óriási. Vannak persze kulturális mintáink ebben is, de minden kultúrkör használja, hiába mutogat mindenki a másikra. Az nagyon izgalmas kérdés, hogy egy közösség hogyan választ magának identitáselemeket. Látványos példája ennek a bocskai, amire most hagyományos magyar ruhadarabként nézünk, pedig a selyemúton érkezett a XVI. században a selyem zsinóros öltözék. Kínai kabát volt, de divattermékként Európában sokan átvették, a magyar elit pedig megtalált benne valamit, amit identitásnak neveznék. A kulturális motívumok piaca egy élő, organikus valami, kijönnek és bemennek dolgok.

hvg.hu: Mennyire tudja a média dróton rángatni az embereket? Nézzünk konkrét példát: ha megbíznák a feladattal, hogy legyen a spanyolokból közellenség – akiket ismerünk, de a történelem folyamán még nem volt nagy konfliktusunk - mennyi idő alatt lehetne ellenük fordítani a közvéleményt?

F.G.: Talán nem nehéz. Kell kutatni, mik a kitörési pontok, de lehetnek ilyenek. Meg kell nézni például, mennyi pénzt költenek el az ott nyaraló magyarok, és mi minden történhetne, ha az itt maradna. Ott a spanyol paradicsom, az eper, ezt ne a magyar gazdáknál vegyük? Aztán jöhetnek a képek, ahogy részeg spanyol fiatalok szétverik a belvárost, vagy ha nincs ilyen, akkor leitatunk néhányat.

Csanádi Márton

De az is tény, hogy nem csak az elmúlt években lett háborús a hangulatunk, már a rendszerváltás óta az. És nem az a baj, hogy megfogalmazódnak elvek és nézőpontok, hogy összecsapunk identitáskérdésekben is, hanem az, hogy a másik véleményének a kizárása a cél, kevésbé a megértése. Mindkét oldalról. Nem is gondolom, hogy ez változni fog, mind cipeljük a hátizsákot a múlt századból.

hvg.hu: Az sem segít, ha megpróbálunk nevetni magunkon vagy a hatalmon lévőkön?

F.G.: Mindenki más, részemről a humor ebben a kérdésben giccs. Nem lehet nevetségessé tenni sérelmeket, mert ez a másik oldalon beindítja a védekező mechanizmust és egyébként is, az egyik oldal nem teheti nevetségessé a másik fóbiáit. Már A tanú című filmben láttuk, hogy egy gyilkos diktatúra hogyan válhat a humor tárgyává, de azzal, hogy burleszket csinálnak belőle, mások szenvedését relativizálják. Közhely, hogy Magyarországnak volt az egyik legsötétebb huszadik százada Európában, ezzel szembenézni több generáció feladata lesz, a szülők, nagyszülők életének értékelése. Ehhez önbizalom és bátorság kell, vállalni a fájdalmat, ezt nem lehet megúszni. Amikor a Más bolygó című regényen dolgoztam, arra jöttem rá a karaktereimen keresztül, hogy képtelenség függetlennek lenni a közegtől, a múlttól, aminek végül, ha nem is közvetlenül, de a részesei vagyunk.

hvg.hu: Hogyan lehetne akkor szembenézni a múlttal?

F.G.: Különböző felületek léteznek. A viszonylag szűk irodalmi vagy filmes klasszikus médiatörténelem a kilencvenes évekből, amikor Jerry Spinger leültetett Ku Klux Klan-tagokat és jogvédőket, vagy akár feketéket egymással. Tömegverekedés tört ki, de a televíziót mint drámai, katarzist hozó műfajt kell itt tekinteni. Vajon milyen volna egy talkshow-ban leültetni holokauszt-túlélőket és olyanokat, akik megszerezték az itt hagyott zsidó lakásokat, házakat, értékeket? Recski foglyot a III/3-assal szembesíteni? Migránst a határőrrel, cigányokat azokkal, akik felgyújtották a házakat néhány éve, vagy akik kilakoltattak embereket, olyanokkal, akiknek el kellett hagyniuk a lakásaikat? Azon túl, hogy ennek nagyon nagy nézettsége lenne, a lényegről szólna a televíziózás.

Csanádi Márton

hvg.hu: Akkor miért nem csinálja senki? Nyilván üzleti siker is volna, ha valóban nagy nézettséget hozna.

F.G.: Senkinek nem áll érdekében, pedig a szembenézés egy nagyon fontos pont, de mintha mindenki kizárólag a múlt sérelmeit képviselné, és ezzel elintézettnek gondolja a feladatát. Végső soron ez a következő generációk iránti felelőtlenség és közöny.

hvg.hu: Nem csak az sülne ki ebből, hogy budapesti értelmiségiek megbeszélik, milyen fontos a béke és a tolerancia, a közvéleményben pedig nem lesz semmi hatása?

F.G.: Az értelmiség ne csak beszéljen, hanem próbálja meg megérteni a másik oldalt, mert ettől elszokott, és így nehezen értékelhető az álláspontja. A reakció nem egy kommentben ér véget. Lehet, hogy az ember, aki nem ért egyet egy véleménnyel, meghallja azt, dühből kiír valamit a Facebookra, majd aztán alszik rá egyet, megbeszéli másokkal, újra feljön a téma, de ekkor már ott van a fülében a mondat. A primer erős érzelem elpárolog, és ott marad az üzenet.