Legutóbb Ceglédi Zoltán írt arról, hogy politikai elemzőként miért nem feladata az ellenzék szekerét tolni. Most Puskás Panni kritikus-publicista véleményét közöljük hasonló témában.

Ceglédi: Miért nem „segítek" az ellenzéknek?

Kezdjük egy példabeszéddel! Tegyük fel, hogy kommentmarika januárban megjelenik a háziorvosánál. 130 kiló, zsírt eszik cukorral, nem mozog, nem figyel oda magára. Vérnyomást méretni jött, az is magas - a doktor ír egy beutalót részletes kivizsgálásra. Elmondja azt is, hogy le kéne fogyni. Marika legyint, mit tud maga, okoskodik csak itt.

Az LMP-re fogok szavazni, és nem szégyellem. Ezt meg is osztottam Facebook-ismerőseimmel, mire a HVG egyik munkatársa kedvesen és jóindulatúan felhívta a figyelmem arra, hogy újságíróként kutya kötelességem a szakmai távolságtartás. De mi a fenét jelent a szakmai távolságtartás? És egyáltalán, miért osztja meg valaki politikai preferenciáit másokkal?

Mikor megosztottam másokkal, hogy kire fogok szavazni 2018-ban, azt egyáltalán nem azzal a céllal tettem, hogy másokat is meggyőzzek arról, az LMP a helyes irány. Különben tudok érvelni pro és kontra is, az LMP nem a legmakulátlanabb párt a világtörténelemben, ez pedig itt nem a lehetséges világok legjobbika. Viszont nagyon érdekelt két dolog: egyrészt, hogy az ismerőseim ebben a nagy baloldali katyvaszban kinek a pártjára állnak majd, másrészt, és ez még sokkal érdekesebb: ki merik-e jelenteni nyilvánosan, hogy x-re és y-ra szavaznak.

Én a magam részéről egy olyan világban szeretnék élni, ahol nem ciki a politikai meggyőződés, ahol nem csak a civil politikáról ér dolgokat gondolni, ami ugye nincs összemaszatolva a gonosz pártpolitikával. Az életünket (per pillanat pláne, de amúgy is) a parlament döntései sokkal inkább befolyásolják, mint a civil politizálás. Ezért is lenne fontos, hogy minél többet beszéljünk egymással politikai pártokról, és megpróbáljunk úgy vitatkozni róluk, hogy közben nem harapjuk át egymás torkát. Ha nem mondhatjuk ki, melyik pártra szavazunk, az gátja lesz az ilyen típusú vitáknak, és egyben azt is jelenti, hogy valami miatt csorbult a szólásszabadságunk.

Az újságíró más tészta – mondhatná erre ismerősöm, és különben egyet is értek vele, az újságíróknak valóban sokkal több a felelősségük a kérdést illetően. De azt nem gondoljuk ugye, hogy az újságírók nem mennek el szavazni? Vagyis biztos van közöttük, aki nem, de azért nagyrészt szépen az urnához járulnak majd, és beikszelik a szerintük legjobb versenyzőt. Ebből viszont az következik, hogy nagyon álságos dolog eltitkolnunk, kit választunk. Arról nem is beszélve, hogy egy újságírónak kötelessége felülemelkedni saját preferenciáin, és cikkeiben úgy mérlegelni és érvelni, hogy abba minél kevésbé piszkítson bele szubjektív értékítélete. Erre pedig a legjobb eszköz az, ha választása transzparens. Hiszen, ha én LMP-szavazó vagyok/leszek, és ezt mindenki tudja rólam, akkor kétszer is meggondolom, hogy fogom-e szívszerelemből Szél Bernadett szekerét tolni akkor, amikor ő épp nem érdemli meg. Sokkal több a lehetőségem erre akkor, ha úgy teszek, én fölötte állok az ilyen világi dolgoknak, mint a 2018-as választások.

Mindezek fényében bátorítom összes kollégámat, hogy nyugodtan ossza meg a világgal, kire fog szavazni, a coming out nagyon felszabadító dolog, szokták is róla mondani, én is egészen megkönnyebbültem.