Nincs a teremtésnek – a Márki-Zay nevű politikai jelenség megteremtésének – nagyobb vesztese, mint Lázár János. Ő volt az egyetlen, aki legfelsőbb párt- és kormánypozíciója mellett meg tudta őrizni szűkebb hazáját is hitbizományként, s vidékisége afféle hitelesítő pecsét volt politikusi énjén. (Az úgy emberileg, mint szakmailag kétszeres kulccsal amortizálódó Kósa Lajost sem számítanánk ide, a többiek pedig, Szombathelytől Pécsig, Kaposvártól Miskolcig tényleg nincsenek sehol.)

Az ember gyereke évszázadok óta mesék segítségével veti meg a lábát, különösen a magyar vidék rögvalóságán: szép, kerek magyarázatokra szomjazik. És ebben János mindig jó volt, bár történeteihez jobban illett volna egy kis rurális, bumfordi báj, semmint ez az állandó, kereskedősegédre emlékeztető mosoly.

Hitelesen domborította a hülyékkel körülvett, ámde Keményen Dolgozó Nagyembert, az Atlaszként vállán hordott teljes államigazgatással, melyet persze nem ő, hanem valaki más hizlalt fel a működésképtelenségig, nem beszélve a többi balfogásról. Miért is ő kénytelen tűrni csütörtökről csütörtökre a vérszomjas liberális sajtóhorda meg-megújuló attakjait, s az egészből már elege is van: visszavonul hamarost ősi birtokaira, kedves népéhez.

Olyan kompakt történet volt ez, akár a másik Lázár, az Ervin erdeje, amelyről már a gyakorikérdések.hu is tudja, hogy a kormány migrációs propagandakampánya onnét lett kottázva.

Tudta János is, hogy mi forog kockán, s egyre színesebb történeteket adott elő a kampányban. Az egyikben, s erről a hvg.hu apróra be is számolt, nem az obligát migránsozás volt a főtéma, hanem az, hogy kegyetlenül megdrágult a tűzifa az országban: közel a duplájára néhány év alatt.

A miniszter atyuskának se kellett több: övéi közt, gondolta, bízvást kifejtheti, hogy

valami bűzlik az erdőgazdaságok körül, de nem engedték, hogy hozzányúljak.

Ki is fejtette, mi facsarja az orrát:

különös, hogy a gazdaságok évente 100 milliárdos árbevételt könyvelnek el, de az állami kasszába csupán egymilliárd folyik be ebből.

Nem, János, utánanéztünk: a Fatáj Online adatai szerint az általuk befizetett nyereségadó még ennél is szerényebb: 2016-ban a 22 állami erdőgazdaság összesen 319.1 millió forintot fizetett be társasági adó címén az államkasszába, ami a 94.2 milliárd forintos árbevétel 0.4 százaléka. (Nyilván fizetnek be más címeken is, de ez azért erős.)

Nos, erre mondta Lázár János, hogy „valami bűzlik”, mi pedig válaszolhatnánk Yossariannel, hogy „a sz.r, tábornok úr”.

És, hogy – legalább mi – ne a levegőbe beszéljünk, élnénk egy példával, honnan is volna célszerű kezdeni hősünknek az istálló kialmolását, már, ha egy percig is komolyan gondolta:

2016 őszén Jakó Gergely, a Somogy Megyei Közgyűlés fideszes elnöke „egészségi okok miatt” lemondott hivataláról. A hírt csupán az MTI és néhány kormányközeli médium találta egy mondatra érdemesnek, holott az elmúlt évtizedekben nem sokszor került sor efféle váltásra. Inkább a régi, pártállami időkre volt jellemző, „érdemei elismerése mellett” formulával súlyosbítva.

Pedig ez virtigli puccs volt, egy belső harc lezárása, mely a somogyi fideszes potentátok, Gelencsér Attila képviselő és Szita Károly kaposvári polgármester, Jakó barátja és felső kapcsolata, mondhatnánk tartótisztje közt zajlott. A Szitával közismerten rossz viszonyban lévő Gelencsér az elmúlt években falubélijeiből kiépített maga köré egy, a városban és a megyében somogyváriként emlegetett politikai kört, melyet a kormánymegbízott, Neszményi Zsolt, Bíró Norbert megyei közgyűlési elnök – korábban alelnök, Jakó utódja –, Móring József Attila, a somogyi 3-as (Marcali-Fonyód) választókerület képviselője és számos alacsonyabb beosztású segéderő – jellemzően családtagok – alkotnak, ők mindannyian a történelmi emlékhelyéről nevezetes Somogyvárról vagy közvetlen környékéről származnak.

Az e körben idegen testnek számító Jakó Gergelyt, aki 2014-ben Szita nyomására lett közgyűlési elnök, szabályosan bemószerolták a Fidesz felső vezetésénél – hogy mivel, nem tudjuk. Ám leváltásra, visszaléptetésre, tehát ilyen drasztikus megelőző lépésre csak akkor szokott sor kerülni, ha a párt egészére nézve súlyos, helyrehozhatatlan kár származna egy ügyből – mint pl. a Mengyi-Voldemorté, ha időben észreveszik.

Jakó megbuktatása után Szita Károly szűk körben azt mondta: ha kiderül, ki volt, „elvágja a torkát” – nyilván képletesen értette, s szimbolikusan, hisz nem lehetett nehéz kitalálni, kinek állt érdekében.

Jakó Gergelyt persze nem hagyták az út szélén, s ez az, ami talán feltűnhetett volna Lázár Jánosnak: egy hónappal távozása után kényelmes székben landolt. A Somogyi Erdő és Fafeldolgozó Gazdaság (Sefag) nevű állami vállalatnál lett „közönségkapcsolati vezérigazgató-helyettes”. A posztot véletlenül éppen ekkor, a legnagyobb szükség idején hozta létre a cég, közel másfél milliós javadalmazással, bónuszokkal.

A többi 21 állami erdőgazdaság egyikében sincs ilyen vezetői beosztás – nyilván nem véletlenül.

Az eset előtt nem sokkal látott napvilágot a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal jelentése arról, hogy milyen pocsék is az állami erdészetek gazdálkodása. Így Lázár János már két éve szagot foghatott volna, s megkockáztatjuk: Jakó Gergely ejtőernyős akcióját ilyen előzmények után nagyon magas helyről kellett jóváhagyni. Ha éppen nem Lázár intézte.

A vásárhelyi választási eredményből viszont úgy tűnik, hogy a kedvezményes állami tűzifa helyett kínált kikacsintós, olcsó, populista maszlaggal – egyelőre – csak saját magának sikerült befűteni.