Azt állítottam, hogy a Fidesz a saját rendszerében nem győzhető le.

Azt is állítottam, hogy mindemellett a Fidesz valós támogatottságát jelentősen túlmérik.

Az elsőben igazam volt, a másodikban nem. Azt is utálom, amikor igazam van, azt is, amikor nem. Most az utóbbit egy kicsit jobban utálom, azt, hogy látszólag minden visszaélés nélkül, a választási rendszer átalakítása által adott előnyöket figyelmen kívül hagyva, a propaganda erejét is leszámítva a Fidesz-KDNP-nek elsöprő többsége lesz a magyar országgyűlésben, gyakorlatilag többségi fölhatalmazást kapott a magyar társadalomtól. Látszólag? Sajnálom, de én kételkedem.

Mutatok valamit.

Hódmezővásárhelyen a február végi, időközi polgármester-választásra tíz körömmel kaparták össze a Fidesz-szavazóit. Ott is voltak az urnáknál szinte teljes létszámban. Többen, mint a korábbi általános helyhatósági választás idején, és majdnem annyian, mint a fölényesen megnyert legutóbbi parlamenti választáskor a településen. Mégsem volt elég semmire, nagyon kikaptak, most viszont Lázár János simán behúzta a várost. Nem csak az egész körzetet falvastul, de a várost is. „Jó, de egy önkormányzati választás más, ott előfordulhat, hogy elegük van a kiskirályból, elzavarják, azután az országoson máshogy tesznek” – hangozhat az öngyőzködő, a teljes megőrüléstől óvni szándékozó típusválasz. Tényleg? A vásárhelyi fideszeseknek is tele a töke a helyi Döbrögivel, ezért nem támogatják a kesztyűbábját, majd

több mint háromezerrel többen

elmennek szavazni magára Döbrögire. Értem. Csak éppen ellentmond az összes tapasztalatnak, józan számításnak, a győzteshez húzás attitűdjének, a hangulatnak, mindennek, amit a mozgósítás hagyományos (és nem túl szép) formáiról tudunk. Másfél hónap alatt Hódmezővásárhelyen harmadával nőtt meg a Fidesz-szavazók száma.

Honnan? Nem tudom.

„Te gondolod, hogy még ebbe is belenyúlnak?” – jön a hitetlenkedő kérdés. Igen, gondolom. Miért ne gondolnám? Mennyi mindenre mondtuk, hogy „ááá, azt nem lehet”, „azt azért nem merik megcsinálni”. Azután lehetett, meg merték. Csak a Fidesz számára oly’ kedves területnél, a médiánál maradva: hittük volna akárcsak öt évvel ezelőtt is, hogy egyszer majd így fog kinézni a ””””””””””közszolgálati”””””””””” híradó? Úgy, ahogy évtizedekkel korábban, már a késő Kádár-korban sem? Hogy a monopolhelyzetben lévő megyei lapok klónpéldányokkal jelennek meg, ontva a hatalmi propagandát, mint legutoljára a Rákosi-érában? Hogy az elvben magán- (vagyis lopott) pénzből működő, de a korábban az állam által kiválasztott, és ””””””””””közszolgálati”””””””””” műsorokra kötelezett amúgy meg változatlanul az állam által hirdetésekből eltartott országos tévécsatorna hírolvasói a szakma elemi szabályait széthugyozva jelentik be kampányfilmecskéjükben, hogy ők biza’ Orbán Viktorra szavaznak? Megjegyzem, ez is mind csalás. Ahogy az is, hogy a hatalom különítményeket tart fönn – egyelőre csak a riválisok plakátjainak megrongálására. Nem hinném, hogy meredek föltételezés volna, hogyha érdekük úgy diktálja, a szavazást is manipulálják.

Hogyan? Nem tudom.

Azt tudom, hogy egész egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy a hatalom kicsússzon a kezük közül. Azt tudom, hogy négy évük volt arra, hogy egyetlen, mindent legitimáló (éppen ezért nem kellett volna az ellenzéknek eljátszania a demokratikus díszletet) napra készüljenek. Azt tudom, hogy eszközök széles tárháza áll rendelkezésre, és azt is tudom, Orbán Viktor nem szívbajos. Ellenfelei változatlanul sémákban gondolkodnak: ha bele van írva az alkotmányba, hogy többpártrendszer, akkor itt biztos nyerni is lehet, ha az van beleírva, hogy jogállam, akkor az ügyészség majd vizsgálódik is, ha pedig az, hogy nemzeti érdek, akkor biztos nem szolgáltatják ki az ország biztonságát, adott esetben informatikai rendszerét az oroszoknak. Orbán Viktor viszont lehetőségekben gondolkodik, amire módja van, azt meg is teszi, amire szüksége van, megszerzi, ha hagyják neki. Most nem egy sima győzelemre volt szüksége. A kormányzását még egy gyengébb szereplés sem veszélyezteti, 35 vagy 36 százalékos eredménnyel is többsége van, és ha esetleg kikapna, akkor is bőven van módja védeni befolyását, övéi fölötti uralmát. Hatalmára csak az jelenthet veszélyt, ha ellenfelei megérzik erejüket, ha hirtelen nem törődnek az általa diktált feltételekkel. Neki ezért most egy „pofa be” győzelem kellett, továbbá az, hogy a megijedt és csalódott ellenzéki közvélemény azt kezdje hangoztatni, hogy „ez egy ilyen ország”, „itt csupa agymosott él”, „nincs remény”. Mindkettőt megkapta. Vagy megszerezte.

Milyen módszerekkel? Nem tudjuk.

Lehet, nem is fogjuk tudni: egy autokráciát talán nem virágzó formájában kell megdönteni, hanem kialakulásánál megakadályozni. Talán nem kellett volna asszisztálni minden határátlépéshez. Talán az ellenzéknek a dolgát is végeznie: ellenezni. Ám még azt sem lehetett elérni, hogy az alig rejtett kollaboránsokat kiszűrjék. A választás éjszakáján, mikor pártja éppen válságstábot tart, mert fölmerül a kiesés réme, a régi-új képviselő mosolyogva érkezik a főhadiszállásra. Kedélyesen cseveg és parolázik. Körülötte sírnak. Arra sem lehetett az ellenzék prominenseit és szűkebb rajongókörüket rávenni, hogy szorítsák háttérbe személyes érdekeiket, hogy higgyenek végre a valóságnak. Itt álljunk meg: nem jókedvünkben gyurcsányozunk itt néhányan évek óta, nem azért, mert valamilyen perverz örömet okoz végeláthatatlan és fárasztó vitákat folytatni fészbukhülyékkel. Hanem mert próbáltuk elmagyarázni, hogy mindegy mi okból, de Gyurcsány Ferenc személyével szemben a magyar nép mély ellenszenvvel viseltetik, szerepvállalása hitelteleníti az egész ellenzéket. És erre most egyértelmű bizonyítékot kaphattunk.

A Valaha Volt Leghülyébb Paktum keretében kiötlött koordinált indulásnak köszönhetően egybemérhető a DK-s jelöltek és a többiek vonzereje. Azon vidéki (Budapestet most hagyjuk) körzetekben, ahol az MSZP-Párbeszéd aspiránsa indult, a negyedük végzett tíz százalék alatt, öten a húsz és harminc közötti sávban, öten harminc százalék fölött végeztek, míg a szegedi Szabó Sándor negyven százalék fölötti aránnyal nyert. A Demokratikus Koalícióból vidéken senki nem nyert, ketten végeztek harminc százalék fölött, ketten éppen hogy húsz fölött, viszont 21-en a tíz százalékot sem érték el, és közülük öten az öt százalékot sem. Az emberek nem akartak Gyurcsány pártjára szavazni, ezeket a jelölteket amúgy sem a győzelemre, még csak nem is a jó szereplésre választották ki, Gyurcsány nem nyerni akar, hanem tényező maradni. Vagy mutatok mást: Miskolc 2-es körzet szocialista jelölt: 29,85%, Miskolc 1-es DK-s jelölt: 11,6%. Kell még valamit mondanom, Ildikó?

Mindezt azért írom, mert nekünk most van szükségünk ellenzékre. A választók megtették azt a szívességet, hogy elmentek, és leszavaztak ezekre a roncspártokra. Most rajtuk a sor, hogy kiálljanak az ország – legalább – feléért, azokért az emberekért, akik ki vannak szorítva a NER-ből, akiktől elveszik a lehetőségeket, hogy odaadják az ország másik felének – de inkább megtartsák maguknak. Olyan ellenzékre, amelyik nem fölösleges esélylatolgatással, ön- és közhülyítéssel tölti a következő éveket, hanem mer kisebbségben is kiállni azokért az értékekért, amelyek nekünk fontosak, amelyik nem nekilát harmadszor is összeszerelni azt a két és fél milliót, hogy ezúttal már többnek tűnjön, mint két és fél millió, hanem küzd és képvisel. Illetve szólni próbál azokhoz is, akik ma a kormányt támogatják. Mert természetesen az is egy megfejtés, hogy a Fidesz meglepő ereje a kiszolgáltatottak, az alávetettek, a megnyomorítottak kihasználásán alapszik. Ha ezt vesszük, akkor nem is két fél ország van, hanem egy kirabolt egész, amelytől – mindegy, hogy csalással vagy propagandával – elorozták a jövőt.